Egy szétnyúzott magnókazetta emlékére §


    Már az első blogbejegyzésekben megemlítettem, hogy majd szó lesz a szerzői jogokról is. Azóta is kerülgetem a kérdést. Túl nagy darab, nem találok sehogyan sem fogást rajta. Tudjátok, fura egy dolog ez, mikor az ember átkerül ugyanannak a történetnek az egyik oldaláról a másikra. Gyerekkoromban egyetlen dolog motivált: minden fontos zenét összeszedni magnón, és aztán a lehető legtöbbet hallgatni őket. Irgalmatlan mennyiségű orsós szalagot és kazettát megtöltöttünk a bátyámmal, nem beszélve a kb. 1 méternyi lemezről (kinek vinil, kinek bakelit), melyekre ráköltöttük az összes zsebpénzünket. A felvételek egy része rádióról készült (nem is akármilyenről), más része pedig a haveroktól csencselt lemezekről. Akkoriban ez volt a rend. Mi is beruháztunk egy halom lemezt, ők is, aztán csereberéltünk. Különösen nagy kincs volt a csak külföldről beszerezhető anyag, amit rendszerint a haverunk ismerősének a húgának az ismerőse, meg hasonló személyek menekítettek be az országba. A lényeg az volt, hogy spéci lemezjátszóról, igen jó állapotban tartott magnóra a lehető legjobb minőségben nyerjük le az anyagot, mert aztán vissza kell adni a lemezt. Trükköztünk az antiscatinggel, bőven használtuk a Lenco-löttyöt, és jók is lettek a felvételek. Majdnem olyan jók, mint az eredetiek. De csak majdnem. Az analóg technika óhatatlanul zajt, torzítást és dinamikaveszteséget visz a rendszerbe.

    Aztán amint elterjedt a digitális hangrögzítés, a CD, DVD, minidisc, DAT, egyebek, már semmiféle virtuozitást nem igényelt, ha valaki bitről bitre le akart másolni egy zenét. Ma már a fiatalok egy része nem is érti, hogy miért kéne pénzt kiadni olyasmiért, ami így-úgy, de hozzáférhető. A cool  csávó lemásol, letölt, fájlcserél - csak nagy megalúzer ad ki pénzt zenére. Közben a másik oldal, a szerzők és az előadók kriminális állapotokról, a zenepiac összeomlásáról beszélnek. Amint az elején írtam, én is benne voltam egykor a mániákus zenemásolgatók körében, ma pedig megélhetésem azoktól függ, akik produkálják a zenét: a szerzőktől, előadóktól, forgalmazóktól, a stúdiósoktól, a showbiznisz iparától, a hozzájuk kapcsolódó hangszer- és készülékgyártóktól.
    Mi változott meg az elmúlt évtizedekben? Alapvetően az, hogy ma egyetlen egérkattintással akár több száz órányi zenét is magunkévá tudunk tenni a digitális média világában anélkül, hogy egy fillért is kiadnánk. Ráadásul bitről bitre, akár a  legkisebb minőségveszteség nélkül. Ehhez még különösen nagy technikai zseninek sem kell lenni. Hol van már az az idő, mikor az egerszegi áruházi eladó ismerősnek Pestről hazatelefonáltam, hogy egy Pink Floyd lemezt jegeljen nekem, mert Budapesten már egy darab sincs! Aztán hazaérve kiperkáltam érte a borsos árat, és büszkén vittem vissza a koleszba a nagy trófeát, amit aztán a zeneszobában kellő áhítattal meghallgattunk. Az általam kifizetett összegből jutott az áruháznak, a forgalmazó cégnek, a kiadónak, a szerzőnek és az előadónak. A mai nagy digitális bolhapiacon minden ingyen van. A szerzők és az előadók más forrásokból finanszírozzák az anyagaik kiadását, és boldogok, ha ez népszerűvé válik, bár a nullához tart a pénz, amit kapnak. Miből finanszírozzák hát a stúdiómunkákat, a kiadást, meg a felmerülő költségeket, egyáltalán miből élnek? Jó esetben koncertbevételekből, vagy ipari zenékből (reklám, film, céges indulók, egyebek), rosszabb esetben "támogatók" pénzéből, még rosszabb esetben semmiből. Egyik zenész ismerősöm mondta a minap, hogy ha ez így megy tovább, akkor a zeneszerző, mint olyan, kihal, akárcsak a dinoszauruszok. Az evolúció odavág nekik.
    Másrészt sohasem volt akkora esély pillanatok alatt berobbanni a világ zenei élvonalába, mint most. Jóska gyerek végzett a házifeladattal, összerak egy ügyes kis zenét a pécén,fölnyomja a jutubra, aztán egy hét múlva indul a nemzetközi koncertkörút! Jó, ez nyilvánvalóan elég cinikus hozzáállás, tudjuk, hogy a showbizniszben talán sohasem kellett ennyi pénz a befutáshoz, mint manapság. De legalább az illúzió megvan a fiatalokban :)

    Tényleg mindenki ingyen hozzájuthat az összes zenéhez, és egyáltalán digitális médiatartalomhoz ingyen? Tényleg nem lesz életképes így a komponisták, előadók és a kapcsolódó népek világa? Kiszelektálódik a sok feltöltött gagyiból az érték? Valóban a fizetős netes tartalmaké a jövő? Ér valamit a sokunk által utált hologramos matrica? Működik egyáltalán a szerzői jogvédelem? Aztán vajon mennyit kapott anno Mozart a g-moll szimfónia megírásáért? Csak simán a halhatatlanságot? Vagy azt, hogy csengőhang válhatott belőle?
    Egy csomó jelentéktelennek tűnő kérdés, melyekre meg kell találnunk a választ, mert egy dolog biztos: a mostani kaotikus értékvesztés igazából senkinek sem jó. Gyanítom, hogy ha kikecmereg a világ a gazdasági krízisből, ezek az ügyek hirtelen nagyon fontossá válnak majd. Egyelőre csak társadalomkutatók, jogászok és közgazdászok vélekedéseit hallhatjuk az ügyben, meg az internetes fórumokon is rendszeresen előkerül a téma, de valószínűnek tartom, hogy hamarosan gyakorlati lépésekre is sor kerül. Mert ez így tutira nem megy tovább.

    Mindez egyébként annak apropóján jutott az eszembe, hogy nem rég hallottam a rádióban Isao Tomita "Egy kiállítás képei" című művéből részletet. A zeneművet Muszorgszkij írta 1874-ben zongorára, majd Ravel készített belőle egy nagyzenekari feldolgozást (ma úgy mondanánk: remixet) 1922-ben. Tomita 1975-ben adta ki a szintetizátor lemezt, és teljesen seggre voltunk tőle esve. Naná, hogy megvolt kazettán, és csúfosan szét is hallgattam az idők során. Amúgy, az analóg-szinti párti népség vethet egy laza oldalpillantást itt Tomita fegyvertárára.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://bitzenede.blog.hu/api/trackback/id/tr471916319

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Janca Ákos 2010.04.16. 11:20:14

Kedves Tamás, először is gratulálok a bloghoz és köszönöm. Nagyon tetszik, jók a témák és az írások is. Úgy vagyok vele, mint a néhány kedvenc újságommal: az utolsó betűig el szoktam olvasni.

A cikk vége felé említett kérdések, ahogy írod, bár jelentéktelennek tűnhetnek, szerintem egyáltalán nem azok.

Az internet csodálatos lehetőségeket nyit meg mindannyiunk számára, ugyanakkor meg is terhel sok olyan információval - akár zenével - amikre nincs igazán szükségünk, értelmetlenül lefoglal, zavar vagy felzaklat. (Jó volna azt is tudni, tanítani, hogy hogyan védje az ember magát az információs zajtól.) Mindezzel együtt jó, hogy Józsi gyerek is komponálhat és megszólaltathatja művét otthon (a "konyhaasztal sarkán"), be is mutathatja a világnak, valamint kaphat visszajelzést arról, hogy hogy tetszett. Mert hátha igen.

Ilyen még eddig soha nem volt a történelemben. Ezért természetesen a múlt tapasztalatai alapján, de új szemlélettel kellene ennek a rendszernek az optimális működését, az arra vonatkozó közös szabályokat kitalálni. Egyelőre nem megy könnyen: minden érintett kör a saját érdekeit hangsúlyozza és védi (szerzők, zenészek, kiadók, hangszergyártók és -forgalmazók stb.).

A múltat említve ide tartozik, hogy ma még alig van néhány olyan zenetörténeti munka, amely az elmúlt néhány évtized felgyorsult változásait is összefoglalva megpróbálta volna feldolgozni, egyáltalán mi, miért és hogyan történt a zenében. (Szomorú, amikor klasszikus és modern zenét játszó emberek nem értik meg egymást. És jó, amikor nyitottan, megismerve egymás szemléletét, elismerve egymás tehetségét, akár közös területen vagy együtt is tudnak dolgozni. Ide tartozik a Tomita-lemez is.)

Szóval, a változás kellős közepében vagyunk. Ebből nehéz kilátni. Azt gondolom, azt várom, hogy akkor lesz rendben az ügy, ha majd újra azzal az emített *áhitattal* tudunk egy-egy új zenét meghallgatni, amit a Pink Floyddal kapcsolatban említettél. Ma ilyen zenét nem igazán hallok - kevés az áhitat. Pedig szerintem inkább arra volna szükség, mint a töménytelen mennyiségű, professzionálisan, már-már emberfeletti módon (most úgy értem, hogy természetellenesen) megszólaló, csillogó videoklipekkel megtámogatott, de belül üresen kongó hangtermékre. Ezek nem táplálnak, és hosszú távon nagyon veszélyesek. Ki kellene tisztítani a legnagyobb zenecsatornákat, illetve újakat létrehozni.

Érdekes, hogy amiben van "spiritusz", az érték marad, bármikor keletkezett és bármikor hallgatjuk. A Mozart-szimfóniák éppúgy, mint a Pink Floyd.

Üdvözlettel,
Janca Ákos

MidiTom · http://bitzenede.blog.hu 2010.04.16. 13:19:39

@Janca Ákos:

Ákos, köszönöm, hogy megosztottad velünk a gondolataidat!

A témát tovább fogjuk még boncolgatni, mert nem esett szó még egy csomó mindenről. Pl. kottákról, zenei szoftverekről, hangmintákról. Nagyon kíváncsi lennék pl. arra, hogy a DJ-k miként látják ezeket a dolgokat? Indulnak a videós zenészinterjúk, azokban is ki fogunk térni ezekre a dolgokra.