Nagyszerű gondolatok, meglátások. Valójában minden eleme foglalkoztat engem is. Jó volt olvasni! Ez az írás vagy lehangol valakit, vagy lelkesít! Én az utóbit éreztem. Azt híszem jól megfogalmazta a hangszeres ember és a zenész fogalmát, bár ezt konkrétan nem mondta ki, mégis ezt a szellemet véltem munkálkodni. ... Értékes ember.

Sokakat elgondolkodtatott az írás. De úgy tűnik, ez megint azok közé a bejegyzések közé tartozik, amikre az emberek kevésbé kommentelnek, inkább szóban mondják el nekem a véleményüket.
Sanyi számos meglehetősen súlyos megállapítást tesz. Valamilyen formában minden gitáros kap egy kis fricskát, de találva érezheti magát a többi zenész, a zeneoktatás, meg a zenehallgató közönség is.
Pedig Sanyi nagyrészt csak tényeket közöl.

@MidiTom: valóban, nem enyhe cimizmust lehet fellelni az írásban. Egy kicsit (vagy sokat) tényleg mindenki kap, de ettől még így vannak a dolgok. Ami legjobban megfogott az a gitárt, mint többszólamú, polyfónikus hangszert részletező gondolatok. Ez a téma engem is nagyon foglalkoztatott a hangszerrel való ismerkedésem időszakában (és nem tagadom napjainkban is). Annak idején a gitárszintetizátotok is a polyfónikus megszólalás eme korlátlan lehetőségét kínálták fel a gitárosoknak. Az, hogy nem terjedt el annak nagyban szerepe van a gitárosok (cikkben említett) korlátoltsága. A megszólaltatáshoz csaknem tökéletes technikai tudás kell. A klasszikus (újjal pengetős) technikához sokkal jobban fekszik ez a hangszertípus. Pengetős, torzított gitározásnál a félrecsúszott, pontatlan játék sokszor észrevétlen marad. Gitárszintinél a pontos játék elengedhetetlen! Ezért jobb ha valaki klasszikusgitáron kezdi a hangszerrel való ismerkedést (utólag már nagyon nehéz). A cikkben nem keveset kapnak a klasszikus gitár művelői is (ezzel is egyetértek). Pont ők lehetnének azok akik a fent említett technikát magabiztosan kezelhetnék! De mivel Ők is korlátoltak, ezért nem is jöhetett létre az a műfaj ami az elterjedést segíthette volna. Sokan azt mondják, hogy öszvér megoldás, ... nem kevésbé mint egy zongora-billentyűs(szinti) átmenet. Egyszerűen könnyebb volt először billentyűt (kontrollert) eszkábálni egy hangkeltő rendszerhez.
A fenti érvelést csak egy kiragadott példaként említettem meg, - mint a témában erősen érintett személy - kiegészítésként még beszúrhatnánk a cikkbe, mint alternatív út a gitározás történetében.

Csak halkan megjegyzem: Az oktatási intézményeink pedig úthengerként döngölik földbe az egyéniséget! Sajnos ez az élet minden területén tettenérhető probléma, természetellenes viselkedésre kényszerítve a szabad elmét (és testet)!

@pixlala:
Nem nevezném cinikusnak az írást.

Amit az oktatással kapcsolatban írsz, arra pedig azt tudom mondani, hogy tanára és intézménye válogatja. Vannak kiváló zenetanár ismerőseim, akik nagyon erősen igyekeznek az egyéni adottságokat, képességeket, elgondolásokat támogatni. Elég megemlítenem a nagykanizsai Kreatív Fesztivált, ahol a gyerekek fantasztikus dolgokat produkálnak. Ez csak úgy képzelhető el, hogy nagyon egyedi, speciális módon foglalkoznak a tanítványokkal, és kibontják a bennük rejlő tehetséget, zenei kreativitást. Vagy a jelenleg Budapesten tanító Kovács Attila munkásságát szintén kiváló tanítványok és eredmények fémjelzik. És még sorolhatnám. Persze, a példák pont nem gitároktatásról szólnak, de a felvetett kérdés a zeneoktatás egészére vonatkozik.

Egy dologban viszont vaskalapos vagyok. Azt gondolom, hogy művészkedni, egyéniséget kibontani csak az alapvető technikai tudás alapos elsajátítása után lehet. Alapok nélkül itt is rozoga dolgokat lehet csak alkotni. Az én szememben az a szuper tanár, aki felismerve a tanítványban a tehetséget, képes őt a száraz alapokon, szolfézson, zeneelméleten, millió technikai favágáson is átvezetni. Mégpedig úgy hogy ezt a tanítvány mind élvezze, szívvel csinálja. Aztán jöhet a tényleges zenélés, és a magabiztos tudás birtokában az a bizonyos extra.

@MidiTom: a cinizmus lehet, hogy nem a legjobb szó erre, viszont a mindenkinek odabökök elv akár az is lehet?!?...

Én az oktatási intézmények bírálatával, valójában nem a zenetanárokat akartam minősíteni. Az én tapasztalataim pont a zenetanárokra nem vonatkoznak, mivel csak olyanokkal találkoztam eddig, akire így vagy úgy de felnézek! A jelen oktatsban a zene mint tantárgy igen háttúl kullog. Valójában megtűrt valaminek tekinthetjük. (Nem zenespecifikus iskolákról beszélek.) A mai oktatási intézményeink a nyolc intligenciatípusból csak egyet képesek értelmezni. Ez pedig a "penge" típús (lásd: Vekerdy Tamás és sok más hasonló gondolkodású, józan ember meglátásai). A többi inteligenciatípus az kárhozatra van ítélve. Ilyen lehet a zene; képzőművészet; szociológiai, empátia érzelmi inteligencia; sport; finom mozgások, tánc, balett, ... stb. Az úthenger erre vonatkozk. Valójában a "penge" típus tud érvenyesülni a maga felületes tudásával együtt. Ezt várja el tőle a világ, jelen pillanatban ezt tartjuk standartnak! Ez gerjeszti a sok középszerű, valójában semmihez nemértő embertömeget, akik azt hiszik, hogy okosak és hasznosak, sőt, ... sok esetben nélkülözhetetlenek! No, ezek a legveszélyesebbek! Csak azt tartjuk okosnak aki ennek a mércének megfelel. Mindezt azért írtam le, hogy érthetőbb legyen az érvelésem. A zene - meggyőződsem - nem ezen típusú embereknek az erőssége. Hogy Smoog barátunkat idézzem: "Ha Mike Olfield Magyaországon született volna, valőszínűneg a Flextronicsba dolgozna mint beültető).

@pixlala:
Ez a Smoog-mondás meglehetősen optimista. Mármint hogy lenne neki munkahelye. Szerintem csikket szedne valamelyik áruház parkolójában.
Legalábbis itt Zalában most nagyon sok kiváló zenész a mindennapi megélhetéséért küzd.

Ahh, tök nagy poén: míg ezt a bejegyzést írom, épp egy Mike Oldfield szám szólalt meg a rádióból :)

Mondjuk nekem ez a cikk egyáltalán nem tetszett. Az egészből valami "meg nem értett művész" általi keserűség árad, és mindent és mindenkit leszól, aki nem azt a műfajt műveli, amit ő. És a savanyú a szőlő-effektus is bejátszik, hiszen fájlalja, hogy a pár primitív hangon szocializálódott közönség nem vevő a 7-es 9/11sus, szűkített és egyéb hangzatokra, csak a tonikára, szubdominánsra, dominánsra. Az az előadó, aki pedig hajlandó ezt a közönséget kiszolgálni, az mindenféle kontár.

Annak idején elolvastam a Tamás templom karnagya című, Bach életéről szóló könyvet, és néhány közös gondolatot vélek felfedezni. Ahogy öregedett, Bach egyszerűen képtelen volt az új nemzedék zenéjét felfogni, a Mozart-féle ficsúrok kompozícióit. Az ő számára a barokk testesítette meg a zene netovábbját, és ezen ő sem volt képes túllépni, pedig vitathatatlanul zseni volt.

Egyébként sem mindenki akar gitár hero lenni. Nálam például az összes hangszer eszköz, nem pedig cél. Ezért tartom magam leginkább multihangszeres szerzőnek, mint előadónak. Közepes szinten játszom dobokon, gitáron, valamivel magasabb szinten basszusgitáron többféle technikát keverve, és 35 éves fejjel nem voltam rest nekiállni zongorát tanulni, mert úgy éreztem, a gitár nem elég jó hangszer az igazi komponálásra. Igazam lett. Zongorán olyan távlatok nyíltak amelyeket 20 éves zenei múlttal a hátam mögött soha nem tapasztaltam. De soha nem leszek egyetlen hangszernek sem a virtuóza, sem pedig a rabja. Mert a cél az, hogy minél jobb zenét készítsünk, és a mai technika segítségével az ügyes és kreatív ember közepes vagy minimális hangszeres és nagy zenei tudással igen színvonalas kompozíciókat képes előállítani. A kis házi stúdiómban összebütykölöm a saját szerzeményeimet, és nem átallok trükközni. Ha nem megy egy zongorafutam, akkor fele sebességen játszom fel, MIDI-ben úgysem számít, majd beállítom a helyes tempót. Az sem zavar, ha egy gitárriffet úgy kell összelegózni, ha a végén a zene, ami kijön belőle az jó. Nem érdekel, ha technikailag olyan dolgokat rakok bele, amelyek emberileg eljátszhatatlanok. Pl olyan hangközt, amit semmilyen fekvésben nem lehet átérni emberi kézzel, ha az a hangköz egyszer oda kell. Számomra az a lényeg, hogy az összhatás jó legyen.

De az agyat sikáló trance-dance-house vagy a fityfene tudja hogy nevezik a mai diszkózenét, ezen kívül egyetlen zenei műfajt sem szólok meg és sorolok a többinél előbbre vagy hátrább valónak. Imádom a filmzenéket. A soundtrackeket. Nem klasszikus zenék, csak klasszikus hangszereléssel eljátszott hangulatkeltő elemek jobbára. Aki mégis kételkedik az értékükben, az jól hallgasson meg egy hatásos soundtracket. Mondjuk Jerry Goldsmith Alien c. filmhez komponált zenéjét.

És nincs igaza abban sem, hogy a mostani gitárosok csak kizárólag az egyik vagy a másik stílust képviselik, köztük nem képesek átjárni. Van szerencsém személyesen ismerni Bogáti-Bokor Ákost, egy zseniális kolozsvári gitárost, aki jó barátom, és abban a megtiszteltetésben részesülhettem, hogy zenéltem is vele egy darabig. Ákos a gitár összes műfaját ismeri (ha nem is mindet szereti). És úgy mellesleg bármilyen hangszeren képes játszani, ami a kezébe kerül. Jelenleg a Yesterdays frontembere, kulcsfigurája, és még 1-2 projekté. Ha valaki, hát ő igazi gitárművész, akkor is, amikor Ty Tabor dalt játszik, akkor is, amikor Dream Theatert, akkor is, amikor nylonhúron klasszikus darabokat, akkor is, amikor fémhúroson tapping technikával a szerző által mélyen leszólt "látványgitározást" művel, mert mindegyik stílusban, legyen bluesről vagy jazzről szó, otthonosan mozog.

Szét kéne nézni a szerzőnek egy kicsit a világban. Azért Kolozsvár sincs olyan messze, lehet mondani, hogy kvázi-Magyarország.

@BonFire:
Az igaz, hogy ebben a cikkben szinte minden gitáros kap hideget és meleget egyaránt. Azonban az nem derül ki a cikkből - nyilván nem Sanyi tisztje erről írni - hogy ma Magyarországon (és másutt) rengeteg gitáros kapott olyan inspirációkat, szakmai és művészi támogatást Szabó Sándortól, ami nélkül sokkal szegényebb lenne a világunk. Hozzá kell tennem, hogy alig van itthon, többnyire külföldön koncertezik, lemezei is ott jelennek többnyire meg. Szerintem egyáltalán nem arról van szó, hogy Sanyi elvenné a kedvüket a kezdő, vagy akár profi gitárosoknak. Viszont ő egy roppant széles látókörű ember, aki a zenei ismereteken felül arra tanít minket, hogy próbáljuk a zenét kellő alázattal kezelni, függetlenül attól, hogy kezdő pancserek vagy világsztárok vagyunk. Manapság, amikor nagyon sokan alapvető zenei felkészültség nélkül gyártanak "világsztár" produkciókat, ez már nagyon ortodox nézetnek hat, azonban én inkább az ő pártján állok. A másik véglet a Bikicsunáj, meg ez: www.youtube.com/watch?v=AcPLiH0K_QI

@MidiTom: Legmélyebb tiszteletem a szerző felé, de akkor is téved, amikor egy technikát (tapping) már egyesek olyannyira bravúrosan művelnek, hogy újfajta hangszerek is nőttek ki belőle (Warr gitár, Chapman Stick), és őszerinte ennek semmi egyéb célja nincs, csak a show, a "látványgitározás". Ez olyan, mintha Victor Wooten leszólna minden baszusgitárost, aki nem slap technikával játszik, mondván ez nem basszusgitározás.

A művészettel kapcsolatban is abba a hibába esik, hogy szerinte csak fekete lehet, vagy fehér, holott ennek is vannak fokozatai. Vannak kevésbé tehetséges szerzők, középszerűek, és ritkán de akadnak zsenik. És ő ezt nem ismeri fel, holott már csak a kora miatt is bölcsebb lehetne. Szerinte valaki vagy tehetséges, vagy kontár és a kettő között átmenet nincs. Olyan sommásan, szentenciaszerűen fejezi ki a véleményét, amiből csak úgy lövell a "punktum!", hogy ez így van, ellentmondásnak helye nincs.

Mégsem ez a legnagyobb hibája, hanem az, hogy mindezek ellenére megoldást nem kínál. Ha az országban a zenei oktatás a béka ülepe alatt van (aminthogy ott is van), mit kellene helyette tenni, vagy ha rajta múlna, hogyan csinálná ő? Ez a fejtegetés még nyugodtan belefért volna a cikkébe. Néhány helyen önmagát cáfolja meg. Például amikor leírja, hogy egy átlagember, mire felnő, csupán a tiszta hangzatokra lesz vevő, a bonyolultabbakat nem tudja megemészteni. Nos, ott van a blues, ami a jazznek az egyik ága, és kizárólag domináns szeptim akkordokra épül. És sokan szeretik. Pedig azt sem tudják, mi az. Nem igaz tehát, hogy az átlag zenefogyasztó nem képes egy nagyszekundot, szűkített kvintet, decimát felfogni és szeretni, ha annak ott a zenében szerepe van.

A Bikicsunáj-jelenséghez nó komment. Mindenki tudja miért van. Nagy tömegek zsebéből kell kihúzni a lehető legkisebb erőfeszítéssel a lehető legtöbb pénzt. Erről szól, és ennek a célnak elérésében nem átallnak csalni, és ilyen "fake" antitalentumokat is bevetni, mint bikicsunáj.

Uhrin Benedek bácsi "munkásságát" ettől el kell választani. Ő azért csinálta ezt a primitív puttyogást minden zenei iskola nélkül, mert a beteg fiának akart vele pénzt szerezni a kórházi kezeléseire és a műtéteire. A nemes cél háttérbe tolja a kezdetleges eszközt. Emberségből csak a kalapom tudom emelni az öreg előtt, hogy a fiáért képes volt bohócot csinálni magából egy ország előtt. Itt ezt kell értékelni.

Szabó Sándor lehet egy kiváló zenész, nagy művész, és kreatív alkotó személyiség, de az empátia nem az erős oldala. Megjegyzem, nekem sem, sok művészből hiányzik ez a dolog, mindazonáltal én ha magamban le is nézem a fül-rágógumira éhes tömegeket, nem állítom sem őket pellengérre, sem azokat, akik kiszolgálják ezek ízlését. Ez a tapintat. Élni és élni hagyni.

Nos, itt már olyan területekre jutottunk, amelyeknek a megfejtése messze túlmutat holmi blogkommenteken. Biztos vagyok abban, hogy ha Szabó Sándorral egyszer le tudnátok ülni ezekről a kérdésekről beszélgetni, akkor élvezetes és konstruktív vita kerekedne ki belőle. Azt gondolom, hogy ha a gitarhangtechnika.hu többi cikkét, illetve a www.sandorszabo.com oldalt megnézed, akkor sokkal árnyaltabb képet kapsz, és talán jobban érthetővé válik ez a cikk is.
A bikicsunájságot és Uhrin Benedeket már én említettem. Valóban, őket sem lehet közös nevezőre hozni, és itt értünk el ahhoz a ponthoz, ahol egyelőre szeretnék megállni a diskurzusban. Azt láthatjuk, hogy a zeneipar kidobott magából olyan produktumokat, amelyeket nehéz már zenei értékrend alapján besorolni, értékelni, fogyasztani. Hogy kinek mennyire buli egy-egy ilyen produkció, mennyire van mögötte valós tehetség, tudás, azt mindenki döntse el saját ízlése alapján. Azt hiszem, hiba volt nekem ezeket itt emlegetnem, mert elkanyarodtunk Szabó Sándor cikkének lényegétől.

Egy rövid beszélgetés Szabó Sándorral, érdemes megnézni:
youtu.be/-FYIwH6XC7g