1001 domb meséi

Címkék: hétrét motukutu óvári miklós

2010.12.24. 18:33

Képeskönyv Zaláról


    Óvári Miklós barátomról először a blog egyik első bejegyzésében tettem említést, mondván, hogy aktív részese volt a hajdani MIDI Show szervezésének és a Motuku-Tu gitárosaként benne is volt nyakig az előadásban. De úgy is szóba került a neve, mint a Hétrét zenekar tagja.
    Mikivel a barátságunk igen ősi időkig vezethető vissza. Az egyetem után mindketten nagyjából egyszerre keveredtünk haza Egerszegre, és ő a pécsi, én a pesti egyetemi élet pezsgése után próbáltuk elhelyezni magunkat a kissé langyos pocsolyának tűnő zalai közegben, és persze kerestük a hozzánk hasonló gondolkodású arcokat. Közös zenész ismerősökön keresztül aztán gyorsan össze is haverkodtunk. Nekem akkoriban a frissen megszületett MIDI izgatta a fantáziámat elsősorban, Miki pedig megörült annak, hogy talált egy olyan embert, aki a számítógépes zenei alkalmazásokról kiötlött művészi elképzeléseiben talán a segítségére lehet. Elkezdtünk tehát intenzíven foglalkozni a MIDI-vel, és ebbe a műhelymunkába kezdtek aztán később még jó sokan bekapcsolódni.
     A zenei dolgokon kívül azonban hamar kiderült, hogy van még más közös is az érdeklődési körünkben. A természetjárás, a természetvédelem és a fotózás. Magam csak botcsinálta természetvédő vagyok, de Miki már a kezdetekben is órákat tudott a biológiatanár anyámmal növényekről, állatokról és élőhelyekről áradozni, és természetesen rám is átragadt a lelkesedés. A természetet mindig is szerettem, de anyámtól és Mikitől tanultam meg azokat az összefüggéseket, amiknek az ismeretében az ember egyre tudatosabban figyel oda a természetre, és innentől kezdve már - ha deklarálja, ha nem - védi is azt. Ugyanakkor ez a tudatos odafigyelés azt is eredményezte nálam, hogy egyre jobban élveztem az erdők, mezők szépségét. Mikivel rengeteget jártuk a környező tájat, védett növényeket fotóztunk, számbavettük minden évben az orchideákat meg a többi ritka, védett növényt.
    Miki alapból építész, de fő szakmája már a természetvédelem, hiszen az elmúlt évtizedek alatt megszerzett minden olyan diplomát, aminek a birtokában ezzel profiként foglalkozhat. Ugyanakkor ő nem éppen egy íróasztal mögött "okosságokat" kitaláló ember, hanem idejének döntő többségét a terepen tölti, mivel csak akkor lehet mindig képben, ha pontosan ismeri a tájat, az élőhelyeket, azok változásait. Mármost nem nehéz elképzelni, hogy egy természetet kedvelő építész embernek, aki még ráadásul zenész is, vannak vonzódásai a vizuális művészetek felé is. Bár az általa készített számtalan fénykép nagy részét  "pusztán" dokumentációs célra szánta, nagyon gyorsan rájöttünk, hogy köztük bőségesen vannak nagyon szép, albumba kívánkozó darabok is. Megjelent tehát jónéhány kiadvány és könyv, melyeket az említett, illetve célzottan az adott témához készített képek illusztrálnak.
   Most karácsonyra egy nagyon szép képeskönyvvel örvendeztetett meg bennünket Miki. Az "1001 domb meséi" a zalai tájat sajátos nézőpontból mutatja be. Ez a nézőpont akár az enyém is lehetne, mert nekem is van egy csomó hasonló témájú képem. Csakhogy a könyvben láthatók nagyon jók, nem amatőr felvételek. Már említettem valahol, hogy itt Zalában, vagy a közeli Őrségben nincs Grand Canyon, sem működő tűzhányó, sem fehér homokos tengerpart pálmafákkal, szóval semmi olyan, ami a turbóra kapcsolt gyorsturistáknak percek alatt elég nagy "wow" élményt adna. Viszont aki ráveszi magát, hogy ezen a vidéken gyalog vagy biciklivel túrázzon, elbogarásszon erdőkön-mezőkön, az menthetetlenül függővé válik. Gyerekkorunkban a minket körülvevő dombok és völgyek, apró patakok és tavak alkotta zalai környezet amolyan mesebeli tájként hatott ránk. Simán el tudtuk képzelni, hogy a falu szélén kezdődő sűrű sötét erdő folytatásában élnek valahol a manók meg a boszorkányok. A régi öregek mindenféle fura históriákat meséltek, amiket mi szájtátva hallgattunk. Ma már pillanatok alatt elérhetünk minden rejtek zugba autóval, és megnézhetjük a Google Föld-ön is ezeket a világűrből. A mesék és a legendák tehát halványodnak, de amikor ezt a képeskönyvet nézegetem, sorra eszembe jutnak. Meg persze felidéződnek a közös sztorik. Számos domboldalt, szőlőhegyet jártunk be együtt. Közben megbeszéltük a zenei élet dolgait, a természetvédelem aktuális állapotát, meg sok egyebet. Beszélgettünk a kertben vagy a szőlőben dolgozó emberekkel, készítettünk egy halom képet. Estére mindig jól elfáradtunk, és hazafelé valamelyik kiskocsmában értékeltük a helyzetet. Kóla és sör mellett, attól függően, hogy ki vezetett.
     Teljesen elfogult vagyok tehát a könyv iránt, ez egyértelmű. De azt gondolom, hogy a szép képeket mindenki örömmel nézegeti. Aki ismeri a zalai tájat, az azért. Aki még nem, annak majd megjön a kedve hozzá.
     Régóta tervezek egy beszélgetést itt a blogon Óvári Mikivel is, bízom benne, hogy az év végi nagy hajrát követően sort tudunk rá keríteni.    
 

A bejegyzés trackback címe:

https://bitzenede.blog.hu/api/trackback/id/tr922537304

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

BonFire 2010.12.25. 03:18:56

Azért szerintem nem ritkaság, hogy hasonlóknak hasonló srófra jár az agyuk. Én tinédzser koromban kezdtem a zenével foglalkozni, de a fotózás már zsenge gyerekkorom óta érdekelt. Apámnak volt is egy "sötétkamrája" a fürdőben. Volt nagyítógép, előhívó, vegyszerek, minden. Tőle tanultam meg a fotózás alapjait is, a képek komponálását, mert ő tudatosan tanulta, és egyebeket.

Emellett rengeteget túráztunk, az egész család nagy természetjáró volt. A kék túra egy részét rengetegszer bejártam. Főleg a Zemplénben, Mátrában.

Egy időben meg hol a bonszájra, hol a kaktuszokra kattantam rá. A bonszáj téma hamar kifutott (bár ma is csodálom), csak ugye nehéz normális alapanyaghoz hozzájutni, és az eredményhez évtizedek kellenek... így maradtak a kaktuszok. Míg nem ismeri az ember, képes azt gondolni, hogy mindegyik zöld és szúr, és ezzel kifújt. De ahogy egyre nagyobb gyűjteményre tettem szert, úgy csodáltam a sokszínűségüket. Természetesen ahány fajta, annyiféle nevelést kíván, így a könyvtárakból az összes szakirodalmat kibányásztam, és egy év alatt szinte kaktusz-szakértővé képeztem magam. Sok szomszéd vénasszony nem győzött hozzánk járni szájat tátani, amikor virágoztak a kaktuszok. Egyik így, a másik másként. Az ő kaktuszaik nem virágoztak soha. Hja, kérem, ahhoz már tanulni is kell kicsit.

Szóval engem is megfogott mind a három téma: a zene, a fotózás és a természet. Én úgy gondolom, hogy aki egyik művészetre fogékony, az valamennyire a többire is. Ha más nem, rajongói szinten. Pl nem tudok festeni, de a festmények lenyűgöznek. Főleg azok a minimalisták, akik három ecsetvonással egy tájat képesek ábrázolni! Három vonás, de benne van minden.

A természet szeretetére meg azt hiszem, nevelni lehet az embert. Ha látja a szüleitől, hogy természetvédők, és tudják is, mit miért csinálnak, nem csupán elvakult Greenpeace-aktivisták, akkor azt a gyerek is a magának fogja érezni.

Sosem jártam Zalában; pont az ország átellenes végében lakom. Pedig, ha tehetném, szívesen bejárnám a Dunántúlt is, mert csak 1-2 helyen jártam arra életemben. Hozzánk közelebb van Erdély, mint Zala. No, és Erdély az valami gyönyörű. Azok a hatalmas zöld hegyek! Csak tátottam a számat, amikor először arra jártam. Csoda egy vidék!