Az előző postban még a címben is megemlítettem, hogy a Marshall erősítő angol gyártmányú. Ami bizony csoda számba megy manapság. Hiszen lassan értelmetlenné válik a kérdés, hogy ez vagy az a hangszer hol készült? Úgy szoktam válaszolni, hogy nem tudom, hogy konkrétan melyik kínai városban. A különféle zenész fórumokon állandó a kesergés, hogy mennyire leromlott az utóbbi időben a hangszerek minősége, mennyire nem figyelnek a gyártásra, mennyi a minőségi probléma. Mi, mint forgalmazók, ennél sokkal tragikusabban éljük meg a helyzetet, mert a sok ócska termék elsősorban nálunk okoz fejfájást. Előrebocsátom persze, hogy nagy hiba lenne minden Kínában készült hangszert, hangtechnikai berendezést eleve rossznak tekinteni, legalább akkora hiba, mintha azt mondanánk, hogy Németországból vagy az USA-ból soha nem kaptunk selejtes árut. A történet mögött sokkal mélyebb összefüggések rejtőznek. A ti mohóságotok. Meg a mi mohóságunk. Konkrétan az én mohóságom is.

    Amikor elkezdtem 18 évvel ezelőtt hangszereket forgalmazni, az én akkori viszonyulásomat a hangszerekhez leginkább az "áhitat" szóval tudnám jellemezni. A nagy márkanevek bűvöletében éltem. Korg, Roland, Kurzweil, Kawai, Marshall, Gibson, Fender, Dynacord, Hohner, Ibanez, meg jópár ismert cég neve olyan volt, hogy az ember pontosan tudta, mire számíthat tőlük. Tisztelet övezte a cégeket.

    A klasszikusnak nevezhető hangszerek gyártói mögött (ide sorolnám a gitárokat, beleértve az elektromos modelleket is) többnyire sok évtizedes hangszerészi múlt és ragyogó szakembergárda állt. Ők egy konstrukciós, illetve hangzási filozófiát igyekeztek mesteri módon hangszerbe önteni, és persze folyamatosan fejleszteni a választékot. A precíz munkát konkrét szakik végezték, akik nevüket adták az egyes darabokhoz, aprólékosan elszöszmötöltek minden egyes termékkel, és ha valami nem sikerült tökéletesen, akkor az egyszerűen nem került piacra. Akkoriban is voltak nagy sorozatban gyártott modellek például gitárokból, de amikor az ember kézbe vett mondjuk egy USA stratót meg egy olcsó kópia gitárt, akkora volt a különbség, hogy azonnal megfogalmazódott az igény az amerikai modellre, és kész. A kisebb távol-keleti gyártókat ez a minőség javítására késztette, na és természetesen arra, hogy még aprólékosabban próbálják meg - fogalmazzunk finoman - lekoppintani a nagy gyártók féltve őrzött titkait. Így aztán számos nyersanyag és know-how bekerült az ő technológiáikba is. Persze azért ezekből csak annyit tettek bele a rendszerükbe, amennyit a tömeggyártás megengedett. A szöszmötölés és a távolba meredve spekulálás egy faanyag fölött már nem fér bele a bútorgyári szalagtechnológiába. Özönlött viszont a gyárakból az olcsó, és az eredetire megszólalásig hasonló gitár. Itt a kifejezés szó szerint értendő, mert a megszólalás után azért már tudtuk, hogy az eredeti hangszer árának 20 - 30 százalékába kerülő cucc nem ugyanaz, mint az eredeti. Sőt, néha nem is kellett eljutni a megszólalásig, mert kézbe fogva éreztük, hogy nem olyan a nyak, rosszak a bundok, sorjás a fogólap, nem lehet jól beállítani a nyak ívelését, az oktávot. Nem feküdt fel precízen a nyak a testen, a gagyi hangolókulcsokkal pedig kínszenvedés volt behangolni rendesen. A nép viszont ezen problémák ismeretében is vásárolta az olcsó gitárokat, mert ennyire volt pénze. Kialakult valamiféle rangsor a nagyon gagyi, a gagyi, és a kevésbé gagyi gitárok között. A nagy gyártók nem nézhették ölbe tett kézzel a folyamatot, valamit tenniük kellett, hiszen a saját eladásaik jelentősen visszaestek. Eleinte a saját gyáraikban próbáltak nagyobb szériákat előállítani olcsóbb modellekből, de rájöttek, hogy még akkor sem versenyképesek árban a távol - keleti nagy szériákkal. Ugyanakkor a nép (mi) jó márkanévvel ellátott és olcsó gitárt akartunk. Sőt, követeltünk. Ezért a legendás gyártóknak egy választásuk lehetett csak: oda telepítették a gyártást, ahol a legolcsóbban meg lehetett ezt oldani. Koreába, Indonéziába, a Fülöp - Szigetekre, Taiwanra, de leginkább ugye Kínába. Merthogy ott olcsó a munkaerő. Csakhogy az a speciális szakismeret, ami az anyacég szakijaiban megvolt, nem nagyon lehetett meg az utcáról toborzott kínai szakemberekben. A gépsort persze frankón ki tudják szolgálni. De észreveszik-e, észre akarják-e venni, hogy a sor végén kipotyogó gitár alapvető problémákkal küzd? Tudunk olyanról, hogy rossz beállítás miatt egy széria basszusgitár úgy érkezett meg az európai raktárba, hogy a 13. bundra esett az oktáv. A kínaiak baromira nem értették, hogy ez miért baj. Aztán mikor nagy nehezen elmagyarázták nekik, akkor azt mondták, hogy sebaj, ne küldjék vissza, akciózzák ki inkább a finnyás európaiak... Aki nem zenész, annak is tudnia kell, hogy a mi fülünk a 12 fokú skálára van beállva, a többivel érdekessége ellenére nem tudunk mit kezdeni :)

    Nézzünk egy jó kis kínai reklám videót, amit a gyár rakott fel a netre!

    Az elektronikus hangszereknél is megfigyelhető volt a folyamat. A régi szintetizátorokban (de említhetnék stúdió berendezéseket is), nagyon szépen megtervezett nyomtatott áramköröket találhattunk. Az áramkörök egyébként is gondos mérnöki munka eredményeként valósultak meg. A funkcionális dolgokon kívül ügyeltek arra, hogy minden egy picit túlméretezett legyen, bírja a mechanikai igénybevételt, pl. rázkódást, hiszen a színpadi fellépéseken sokféle hatás éri őket. A kínai koppintásoknál két alapvető tendenciát lehetett megfigyelni. Egyrészt mindent a "talán kibírja azért" jegyében terveztek. Papírvékony áramköri lapokra felhajigált igénytelen alkatrészek hibásan beforrasztva, keszekusza drótkötegek, egyszer bontható csatlakozók. Az ellenállások épp hogy elviselik csak az eldisszipált teljesítményt, a kondik pedig gyakran kisebb feszültségűek, mint ami az adott helyre szükséges lenne. Ezek nyilván az "occsósítás" jegyében bekövetkezett változások. A másik megfigyelhető trend pedig az volt, hogy a kínai elvtársak kihagytak általuk lényegtelennek ítélt áramköri elemeket, vagy leegyszerűsítettek komplett paneleket, mondván, hogy az is megteszi az adott funkció megvalósításához. Ezeket a változtatásokat tanulmányozva rájöttünk, hogy az áttervezést végző káderek nem igazán értették meg azokat a mélyebb összefüggéseket, amelyek az elektronikus hangszerek gyártásánál speciálisan szükségesek. Hogy egy nagyon egyszerű példát mondjak: átterveznek egy szükségtelenül bonyolultnak tűnő tápegységet, hiszen  egyszerűbbel is elő tudják állítani a szükséges feszültségeket. Aztán az illető berendezésből sistergés, cicergés hallatszik a kimeneten. Ilyesmit egy valamit a nevére adó hangszeres cég nem adna ki a kezéből. Pedig csak kicsit kellett volna a szomszédra figyelniük a kínaiaknak, mert a japánok általában nagyon precízen oldották meg ezeket a gyártási problémákat. A legbosszantóbb az, amikor egy ilyen technológiai "egyszerűsítéssel" csak filléreket spórolnak meg, de tönkrevágják a hangszert. Van persze egy harmadik jellemző is, ami nem a koppintott, illetve nem a neves gyártók által tervezett, ám távol - keleten gyártott, hanem a tisztán ott tervezett és fejlesztett hangszereknél tapasztalható. Fogalmazzunk úgy, hogy nekik más az ízlésük, vagy más a zenei világuk, vagy más a hangszer használatáról vallott felfogásuk.

    Egyszer az egyik frankfurti kiállításon egy számomra ismeretlen gyártó standján őgyelegtem, amikor lecsapott rám egy emberük, és mikor kiderült, hogy magyar hangszerkereskedő vagyok, akkor erőnek erejével becibált a kis tárgyalóba. Bent néhány úr ült, meg a volt ott automata kísértes egy digitális zongora is. Arra buzdítottak, hogy ugyan, próbáljam már ki, mert az nagyon jó. Bölcsen kértem egy fejhallgatót, hogy ne hallják, mit bénázok rajta. Aztán ügyelnem kellett arra, hogy megőrizzem az udvarias modort és ne vigyorogjak magamban a fejhallgató takarásában. A demóként kirakott hangszerben volt vagy 30 - 40 totálisan gáz hangszín, meg 6 - 7 rettenetesen rosszul megcsinált ritmuskíséret. Amikor benyomtam a "Waltz" feliratú gombot, valami egészen furcsa dolog jött ki, minden, csak nem keringő. De a többi sem volt jobb. A billentés elképesztően rossz volt. Ezután csak annyit mondtam, hogy a fejlesztésnek ebben a stádiumában még nem nagyon lehet megítélni a majdani hangszer képességeit. Láthatóan elkomorultak, ami az állandóan egyenmosolyt viselő kínaiaknál ugye ritka dolog. Saját nyelvükön váltottak pár mondatot, majd megígérték, hogy rendszeresen küldenek e-mailben tájékoztatót erről és a többi hangszerről. Aztán az egyenmosoly visszatért az arcukra, és vidáman elbúcsúztunk. Utána hetente kaptam a leveleket tőlük, hogy mikor rendelek már, meg szuper akciós árakkal bombáztak, de hát nekem nem volt érkezésem a  csodaketyerékhez. A történethez hozzátartozik még, hogy lassan elmaradoztak az e-mailjeik, de amikor következő évben Frankfurtban jártam, lecsaptak rám megint. Még észre sem vettem standjukat, mikor már egyikük felismert és befelé invitált. Büszkén mutogatták a korábban tesztelt hangszert. Azóta telerakták stílussal, valamennyi olyan ratyi volt, mint az egy évvel azelőtt hallottak.

    A kínai hangszerekkel kapcsolatos problémák zöme azonban a MEÓ hiányában rejlik. Tudhatjuk, hogy "X" neves gyártó készülékei ugyanabban az üzemben készülnek, mint a "Noname" kütyük. De míg az "X" cuccokkal igen ritkán van baj, a "Noname" -ekkel minden létező probléma előjön, beleértve  azt, hogy a dobozából félig összerakott állapotban kerül ki. Mindez csak úgy magyarázható, hogy az "X" cég folyamatos minőség-ellenőrzést végez a technológia minden szintjén, és a sorról lejövő termékeket egyenként teszteli. Amikor a "Noname" holmik készülnek (egyesek szerint sutyiban, túlórában, vagy egyéb sundabunda módszerrel), akkor pedig a dolgozók csak behajigálják az alkatrészeket, gyorsan bedobozolják a végterméket, aztán csók. Az importőrök gyakran tisztában is vannak azzal, hogy ezek a termékek ilyenek, ezért fenntartanak valamiféle nullrevíziós üzemet Európában, vagy akár itthon, ahol eladás előtt olyan állapotba hozzák a kacatokat, hogy megfeleljenek az alapvető kritériumoknak. Ugyanezen műhelyek végzik a garanciális szervizt is, ami ugye szintén megér egy misét.

    A séma tehát nagyjából a következőképpen néz ki:

    Mára a hangszeriparban, a stúdió-, hangtechnikai- és showtechnikai  termékek gyártói között alig van olyan, aki talpon tudott maradni anélkül, hogy a gyártást Kínába helyezte volna át. A folyamat sok gyártó esetében együttjárt a minőség drasztikus csökkenésével, az egykori dicsfény megkopott. Mások fogcsikorgatva a kínai gyárakban is próbálják megőrizni a számukra oly fontos minőséget, azonban szembesülniük kell azzal a ténnyel, hogy ma már Kínában sem annyira olcsó a minőségi technológia, sem pedig a lelkiismeretes, szakképzett munkaerő, mint mondjuk 10 - 15 évvel ezelőtt. Alig termelnek már olcsóbban, mint az anyacég egykori gyáraiban. Aminek egykori munkásai közül páran Kínában a gyártást felügyelik, a többség pedig a munkanélküliek táborát gyarapítja odahaza.

    A művészetet kiszolgáló manufaktúrákból tehát egy profit- és marketing-orientált iparág lett. Amikor ma nem mindig értjük, hogy a gyárak miféle innovációkat végeznek, miért állnak le igen jó termékekkel és kezdenek furcsa dolgokat gyártani helyettük, akkor jól tesszük, ha a tulajdonos csoport érdekeit figyeljük. Akik viszont gyakran nem hallgatnak sem az öreg szakikra, sem a zenészekre, csak a pénzügyi tanácsadóikra. Azt mondják, hogy ez az életben maradás és a fejlesztés záloga. Biztosan.

    Aztán eljön az idő, amikor Európa és Amerika már nem képes több kacatot megvenni Kínától, mert itt már senki sem dolgozik, csak pár spekuláns pörgeti a pénzét. Kínában pedig mindenki dolgozik, mindenki gazdag, de túltermelési válság lesz, mert nem tudják eladni az - akkor már hiába jó minőségű  - termékeiket. Kétségtelen, hogy ha valami csoda nem történik, akkor a világnak az innenső fele jár rosszul.

    Nekiállhatunk majd megint válogatott fákból manufakturákban széphangú hegedűket meg gitárokat gyártani. A komolyabb modellekért csillagászati pénzeket adnak majd a Kínai milliárdosok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.