Eltávozott az élők sorából a hangtechnika egyik legismertebb cégének, majd cégcsoportjának megalapítója, tulajdonosa. Nem csak a zenészek, stúdiósok és a hangosító szakemberek ismerik jól a nevét, de az igényes zenehallgatók, hifisták és audiofil megszállottak is jól tudják, kiről van szó.

 

     Megjelent!

    A hangszerről az alapvető információk a magyar Roland oldalon találhatók:

http://www.rolandee.hu/product.php?node_id=2004880
 

     Az első videó: 

   A Roland még semmit nem árul el Jupiter-80 ügyben de a teaser sokat sejtet. Holnap már okosabbak leszünk.

    Valami kiszivárgott valahonnan, ezzel vannak most eltelve a rolandos fórumok. A lényeg pedig az, hogy immáron bizonyosnak látszik, hogy a Roland új virtuális analóg szintije Frankfurtban most fog debütálni. Amit kábé egy éve tudtunk:
- nagyon erős lesz
- modellező lesz
- nem lesz túl olcsó
- új technológiát ígértek
 

   A Roland lefoglalta a Jupiter80.com - ot, innen vélték a jól értesültek, hogy ez lesz a végleges név. Már képek is megjelentek az új 76 billentyűs hangszerről, valami nagy durranás tehát egyértelműen várható. Egyelőre még számos spekuláció kering mindenfelé. Ezeket jó kellő fenntartással kezelni, mert mint például a KORG Kronos esetében is láthattuk, a tények és fantazmagóriák kusza kavalkádja uralta a netes fórumokat a hivatalos bejelentést megelőzően. Várjuk ki tehát szépen a sorunkat! Annyi ígéretet kaptunk, hogy nagyon első kézből tájékozódhatunk majd az új hangszerről, és ezeket az (immáron végleges és hivatalos) infókat természetesen azonnal közzé is fogom tenni.
Egyelőre ez a kép tűnik a legrinkább reálisnak a fellelhetők közül. Sok ember kezdett el lázasan photoshopolni, de ez még akár valódi is lehet :)
 

   A múltkori, orosz hightechet népszerűsítő "Lapátgitár" bejegyzés után most azért egy hagyományosnak nevezhető technológiát is nézzünk meg egy nagyon jópofa timelapse felvételről:

Amit a szüleid sohasem árultak el a szintetizátorokról :)

    Az előző bejegyzés kapcsán djuice feltett pár kérdést, melyekre részben Prophecy válaszolt, de ezek a dolgok megérnek kicsit bőségesebb tárgyalást is, semmiképpen nem akarnám a komment-ablakocskába szorítva kifejteni a dolgot :) 
    Az első kérdésre szeretnék mindenekelőtt reagálni. Mármint hogy honnan szedem azokat a szintetizátorokkal kapcsolatos információkat,  amelyekről néha itt diskurálunk. Nos, többször kifejtettem már, hogy én a berendezések működésének megértése szempontjából a legfontosabbnak a gyakorlati ismereteket tartom. Ennek a próbaköve pedig a javítás. A legtöbb információt tehát az ember a szervizelés során szerzi. Adott a hibás hangszer, pár négyzetméternyi kapcsolási rajz kiterítve, felhalmozva az egyes alkatrészekről beszerezhető dokumentáció, gyári adatlapok tömkelege, és mióta rendelkezésre áll, természetesen az internetes keresők és millió alkatrész-információs adatbázis, ahová beregeltem. Ahhoz, hogy az ember megbirkózzon a javítással, tisztában kell lenni az adott hangszer működésének és felépítésének fontosabb elemeivel, és nagyon mélyen ki kell kutatni azt a részt, ahol a hibát sejtjük. Több évtizeden át megszámlálhatatlan éjszakát töltöttem el így. Ezek azok a "túlórák", melyeket senki se fizet ki. Ki hinné el, hogy egyetlen IC cseréje előtt 3 éjjel túrtam a hangszert, amíg bizonyosan ki tudtam mutatni a hiba helyét? Vagy azt mondaná a tulaj, hogy annyit az egész nem ér. Azonban az ember egy idő után nyilván szert tesz némi rutinra, és ezt a sehol sem tanított tárgyat kezdi elfogadható szinten művelni. A gyártók a szerviz tevékenységet csak egy bizonyos fokig segítik információkkal. Egy hagyományos monofonikus analóg hangszernél egy kapcsolási rajz, meg esetleg egy kalibrációs segédanyag elég kell legyen a javításhoz. Minden ott van az orrunk előtt a rajzon, ha nem értünk valamit, az csak a tudatlanságunk következménye. Szó esett azonban a digitális vezérlésű analóg szintikről. Ezeknél a kapcsolási rajz szintén alapvetően fontos, a működtető kód nélkül azonban csak elméleteket állíthatunk fel a hangszer működéséről. Amíg nyúlfarknyi (pár kByte) méretű kódokról volt szó, bizony gyakran kiolvastam ezeket (már ha a gyártó ezt nem tiltotta le), és sikerült fontos részleteket kihámozni a vezérlést illetően.  A dolog persze nem volt se gyors, se hatékony, napokat töltöttem el azzal, hogy a saját építésű Z80-as számítógépemre fejlesztett debugger programokkal elemezhetővé tettem a kódokat, és kölcsönkért nyomtatóval kiprinteltem az érdekes részeket. 
    Természetesen a hibakereső folyamatok "melléktermékeként" borzasztóan érdekelt, hogy melyik hangszerben miként oldják meg digitális vezérléssel például a zenei hangok magasságának előállítását, finom és durva hangolással, vagy éppen a polifónia menedzselését? Milyen trükköket alkalmaznak annak érdekében, hogy a mai szemmel parányi EPROM-ba bezsúfoljanak minden kódot? Azt azonban semmiképpen nem szeretném, hogyha ez valamiféle siránkozásnak hatna, hogy milyen ronda egy robot volt ez. Nem, az ilyen munka kőkemény intellektuális kihívás, rejtvényfejtés. Aztán, ha a végén összejön a mutatvány, akkor semmihez sem hasonlítható az érzés. Az éjszakai munka pedig azért volt szükséges, mert ehhez teljes koncentráció kell, tehát csörgő telefonok és ügyfelek jövése-menése közepette reménytelen.
    Az információk másik forrását a papír alapú dokumentumok jelentik. Kb. 1980 óta igyekeztem mindent felhalmozni, ami az elektromos hangszerekről, hangtechnikáról és stúdiótechnikáról fontosnak tűnt nekem. Több mázsa elektronikai témájú szakfolyóirat és könyv támogatásával persze. A hangszergyárak ritkán kottyantottak el lényeges információkat azokon a sablon dumákon kívül, amiket a nagyközönség számára publikáltak. Néha azonban egy-egy szakcikkben érdekes dolgokat fedeztem fel. Különösen az amerikai és német lapokban voltak nagyon izgalmas elemzések, összehasonlítások, riportok. Most, az Internet világában az a baj, hogy az ilyen gyöngyszemeket nagyon nehéz megtalálni, meg sok minden a régebbi hangszerekről egyáltalán nincs is fent a neten. Meg egyáltalán. Felszínesebbé, gyorsabbá vált a világ, az ilyenfajta elmélyült bogarászást már csak a milliomosok vagy a nyugdíjasok engedhetik meg maguknak:)
    A bő lére engedett bevezetővel tehát arra akartam célozni, hogy a hardver és a szoftver ismerete nélkül csak teóriákat alkothatunk. Sőt, a szoftver a mai hangszerekben már fontosabb. Látunk néhány 320 lábú plecsnit a nyákon, a lényeg pedig a működtető szoftverben rejlik. Mindazonáltal a korábban megszerzett ismeretek nem teljesen feleslegesek, mert szerencsés módon az Ohm-törvény és a Kirchoff-törvény is változatlanul érvényes, meg a bináris logika is szépen működik. Annyira hülye világban élünk, hogy néha nekem már ezeknek a változatlan és kiszámítható volta is megnyugtatóan hat.
    Djuice említi a KORG M1 és a Prophecy szintiket. Két alapvetően eltérő rendszerről van szó, mint Prophecy (ez itt most nick, és nem véletlen:) is írja. Tök egyszerű lenne most kiterítenem djuice elé az M1 és a Prophecy kapcsolási rajzainak lepedőit. Gyorsan el tudnám mutogatni, hogy mi az alapevtő különbség. Az M1 tartalmaz egy NEC V50 CPU-t, ami az egész jószágot vezérli. Egy 32 MHz-es kvarc kettővel leosztott órajelével ketyeg. Ezt a CPU-t tehermentesítendő befogtak egy cél IC-t, ami csak a billentyűzetet scanneli, és végzi a járulékos feladatokat. A 16 bites PCM mintákat 8 db 512k X 8-as ROM tárolja. (Csak megjegyzem, hogy akkoriban a 32 megás kvarc meg az összesen 4 M ROM előtt hasravágódtunk.) Két hanggenerátor chip végzi a hangkeltést. Az egyik tulajdonképpen címezi a ROM-okat, a másik kimenetén áll elő a digitális hangjel. Ez még tovább megy két IC-re, amik a szűrőzést intézik. Ez utóbbiakat nevezhetnénk DSP-nek, ám annak idején a hanggenerátor chipekkel együtt ASIC-nak (felhasználás orientált integrált áramkörnek) nevezték őket szerényen. Ezek után jött az effekt chip (szinten nevezhetjük DSP-nek), aztán a jel egy jó öreg PCM 54-es D/A átalakítón keresztül kikerült ismét az analóg világba, majd egy halom analóg áramkörön keresztül a fülünkbe.
    A polifóniával kapcsolatos kérdések tehát a két hanggenerátor ASIC és a CPU együttműködésén dőltek el. Valahogy így okoskodhattak: "Van egy V50-es CPU, ami 32 MHz felével, 16 MHz-cel jár. Másrészt tudnunk kell, hogy mi lesz a legmagasabb frekvencia, amit a kimeneten meg akarunk jeleníteni. A Shannon-tétel már megadja, hogy ehhez milyen sebességgel kell kirakosgatni a hanggenerátor láncunk végén megjelenő 16 bites szavakat a D/A-ra. A polifóniafok itt annyit jelent, hogy amekkora polifóniát választunk, annyival szorzódik a szükséges sebesség. Programozástechnikailag szerencsés, ha a polifónia 2 hatványa." - Valahogy így találhatták alkalmasnak a 16-ot. Természetesen ez egy annyira elnagyolt eszmefuttatás, hogy egy KORG tervezőmérnök most joggal zúdulna fel, hogy nem elég a földrengés, most még ilyen durva sarkításokkal is kábítom a népet, de itt most csak ennyire volt hely :)
    A Prophecy tök más téma. Mint tudjuk, a fizikai modellezés lényege, hogy a megszólaló hangot valósidőben úgy generálja egy DSP, hogy a lehető legpontosabban valósítsa meg azt matematikai modellt, amit a cél hangszer hangkeltése eredetileg követ. Nem akarok most a modellezésbe belemélyedni, de pár szót kell ejteni róla. A hangkeltés folyamatai ismét csak hálás dolgok, mivel ismert fizikai törvényszerűségeket követnek. Gondoljunk csak a rezgő húrokra, a megfújt sípokra, a dobokra, mind szép differenciálegyenletek írják le a viselkedésüket. Az analóg szintetizátorokban levő aktív és passzív alkatrészek hatása ismét gyönyörű egyenletrendszerekkel tárgyalható. Ugyanakkor minden hangszer, még a leggagyibb is rendkívül komplex módon képes reagálni a különféle hatásokra, mint fúvás erősség, pengetés helye, módja, dobütés helye, erőssége, ütő típusa, meg ezernyi más tényező. A jó fizikai modell ezekből a legtöbbet figyelembe veszi, és megoldja, hogy külső forrásból (pl. billentyű dinamika, aftertouch, realtime kontrollerek) be tudjuk vinni a kívánt hatást a megszólalásba. Ez a feladat már valódi DSP -t igényel. A Prophecyben 3 db Texas Instrument chip végzi ezt a munkát. A fő CPU egy V55-ös, 32 MHz-en járatva, a három DSP-t pedig egy H8-as segédprocesszor szolgálja ki, 24.575 MHz-es órajellel. Itt a polifónián nem sok gondolkodni való lehetett. Azt hiszem, nagyon boldogok voltak, amikor rájöttek, hogy némi csillagháborús eszközparkot bedobva képesek a DSP-k annyira gyorsan számolni, hogy valósidőben kiszámolják a jel minden procikáját a kívánt vezérelhetőséggel és modulálhatósággal a végtermék. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy hullámforma elemeit állítjuk elő. De amíg mondjuk egy másodpercnyi mintavett PCM jel minden gond nélkül tartalmaz 44100 mintavételi értéket, addig most nekünk ugyanennyi idő alatt alatt 44100 elég komplikált számolást kell elvégeznünk minden mintaérték előállításához, mielőtt azt a D/A-ra kitolnánk. A példa persze itt is brutálisan sarkított, de a fizikai modellezésről már sok infót lehet találni a neten, kiindulásképpen akár itt is.  
    A Prophecy-nél tehát egyértelműen a DSP számolási sebessége határolta be a lehetőségeket. A Z1 esetében nagyobb teljesítményű Texas chipeket fogtak be, így hangonként egy darab elég volt. Viszont az egészhez nagyobb teljesítményű és gyorsabb vezérlő CPU és hatosával további egy-egy segéd CPU kellett.  Itt tehát még nem kacérkodtak azzal a gondolattal, hogy egyetlen DSP generáljon akár több hangot is egyszerre. Később azonban megjelentek olyan hangszerek, ahol a tervezők másként okoskodtak. Minden modellezendő hangszerhez adottak voltak az egyenletrendszerek. Egyik esetében hatalmas, másoknál szerényebb aritmetikai igény mutatkozott. Kellően rugalmas programozással el tudták tehát intézni, hogy a szolidabb modellnél több, a durvábbnál pedig kevesebb hang generálódjon. A billentyűzetoldali járulékos bonyolultság ehhez képest nagyon csekély, tehát a vezérlő CPU-ra nem hárul nagy munka emiatt. Itt jön be az előző bejegyzés elején emlegetett vicc a tonnás verebekről. A könnyebb algoritmussal leírható hangzásból többet, a nehezebben kiszámolhatóból kevesebbet bír a DSP. Ilyenkor szokták a maximális polifóniát megadni a gyártók, ugyanakkor az ember tudhatja, hogy van olyan szituáció, amikor a maximum egyenlő eggyel. Hasonló dolgokkal a szoftverszintik között is találkozhatunk néha. Behívunk egy presetet, és akkor derül ki (vagy a dokumentációból), hogy annak mekkora a polifóniája. A szoftverek esetén kétfajta filozófia érvényesülhet. Az egyik azt mondja, hogy maximáljuk a polifóniafokot, és a felhasználó így nem fog extrém terhelésekkel találkozni. A másik azt mondja, hogy mérje fel a program a lehetőségeit (pl. CPU), és adja meg a legnagyobb elérhető polifónia értékét. Azonban egy multi thread környezetben ebből könnyen lehetnek fejreállások, pláne Windows alatt.
    Ha pedig a multitimbralitás kérdését nézzük, akkor PCM hangszer esetében érthető, hogy a polifónia adta keretek között pusztán akarat kérdése, hogy egyik vagy másik kisöprendő mintát címezzük meg a ROM-ban, vagy töltjük a munka RAM-ba. DSP-s modellező kütyünél sokkal bonyolultabb az erőforrások esetleges megosztása. Ezért nem is nagyon szokták forszírozni. Az nem túl bonyolult dolog, hogy ahány DSP, annyi hangszínünk legyen, de csak kevés esetben osztják szét a matériát a teljes DSP park által biztosított összteljesítményen.

    Ami a KORG által használt kettő hatványai szerinti polifónia számot illeti, annak, mint már korábban írtam, a hardverek kialakítása és a programozás egyszerűsége az oka. Még a diszkrét TTL és CMOS IC-k idejéből származik az a tény, hogy egy tokba 2, 4, 8 kaput, illesztőt, invertert raktak, így jöttek ki optimálisan a lábszámok, és egyszerű volt a tervezés. De a memóriacímzés is ennek a rendszernek kedvez. Programozástechnikailag pedig a hardverek megszólítása és a virtuális elemek behívása is nagyon egyszerű és hatékony így. Ha nem 2 hatványait használjuk, akkor "IF"-es ellenőrzőpontokkal kell ciklusműveleteket képezni, egyébként meg csak sima forgatások, eltolások, vagyis egy CPU ciklussal megoldható műveletek kellenek. 
   Ha PCM szintinél eltérnek ettől a sémától, annak több oka lehet. Például a hardverünk nem képes mondjuk 128-as polifóniára, ugyanakkor 64-re lebutítani ostobaság volna. Járassuk mondjuk 96-tal vagy 120-szal, és akkor az említett programozási kényelmetlenségek igazán megtérülnek egy majdnem dupla polifóniában. A másik ok az lehet, hogy valahol van egy szűk keresztmetszet a hangkeltő rendszer egészében, ami megfogja az egész cuccot. A gyártó valamilyen okból (például nem akar árat emelni), ezt az IC-t vagy megoldást benne hagyja, és hozzá "butítja" a többi holmit is. Az is felmerülhet okként, hogy a hangkeltés végtermékeként előálló digitális audio stream (mindegy, hogy soros vagy párhuzamos) bizonyos transzpozíciós problémákat szenvedne el, ha adott órajel frekvenciánál nem korlátoznánk a polifóniafokot. Ne felejtsük el, hogy a polifónia csökkentésével lehetőséget kapunk adott hardverek mellett a kisöprési frekvencia növelésére.  

    A PC hangkártyák kérdése megint más tészta. Igazából nem tudom, van-e még egyáltalán olyan, amelyik tartalmaz saját szintetizátort? Az alaplapi kütyü hangchipek tulajdonképpen fapados D/A-k, amit a Windows etet digitális alapanyaggal. Hogy némelyik tartalmaz egyszerű DSP-t, amivel különféle effekteket lehet alkalmazni, az csak részletkérdés, mert a hangkeltés primer folyamatában nem játszik ez szerepet. A VSTi-k 99%-a native, vagyis a PC processzora számolgatja ki a teendőket akár sample alapú, akár modellező szintiről van szó. A maradék 1% olyasmi, mint pl. a szépemlékű TC PowerCore Virus, ami a PowerCore kártya DSP-in kel életre. Voltak korábban a Creative Soundblaster kártyák, azokon volt egy saját chip, alapvetően egyszerű PCM szintetizátor szekcióval. Az E-MU kártyákon levő DSP chip mixer és effekt funkciókra fogható be. Ja, és ott van még a Creamware, vagyis SonicCore. Ők húzós áron olyan DSP-s audio interfészt kínálnak, amin akár komoly szintik is elfutnak. 

    A latencyvel pedig a rendszer sebességének nincs egyenesen arányos kapcsolata. Egy jó öreg fatokos szinti esetében a mondjuk 8 MHz-es CPU simán képes 5-8 ms latencyt produkálni (bár vannak rosszabb példák is). Itt a késés természetesen a billentyű leütésétől kezdve értendő. Ne felejtsük el, hogy ezeknél nagyon kicsike kódokat kellett végrehajtani a hangkeltéshez. A mai korszerű hangszerekben már bizony nem állnék neki kódot visszafejteni. Bár, állítólag a javarészt "C"-ben írt fejlesztői kódok visszafejtésére vannak hatékony eszközök. A PC processzorok hiába zúznak hatalmas sebességgel, a Windows (és ma már az OSX) szövevényei annyi energiát lekötnek, hogy muszáj a hangjeleket kifelé és befelé is dekkoltatni egy ideig a memóriában. Ezt hívjuk latencynek. A processzorunk tehát hiába brutálisan gyors, ha a zenélésen kívül nagyon sok ettől független taskot csináltatunk vele, akkor nem tudunk csökkenteni a hang késésén.
     Egyébként a Clavia szintik valóban gyors DSP-i sem azért pörögnek nagyon gyorsan, hogy mondjuk 2-ről 1 ms-ra csökkentsék a latencyt, ennek már nincs jelentősége, hanem az említett számolási teljesítményben jeleskednek, és mivel a kimenő stream is nagyon gyors, ezért képesek "jól" szólni.
             
 

   Adott a régi vicc:

- Hány veréb fér fel egy két tonna teherbírású teherautóra?
- Egy darab két tonnás vagy két darab egy tonnás!

    Már korábban spekuláltam azon, hogy kéne írni a témakörről, de aztán úgy gondoltam, hogy ezek a kérdések nekünk még a nyolcvanas években érdekesek lehettek, a mai szintetizátor használók számára már kevéssé izgalmasak. Azonban azt látom, hogy mégis elég gyakran keresnek bennünket konkrétan ezzel a területtel kapcsolatos kérdésekkel, meg aztán a számítógépes zeneszerkesztésen szocializálódott emberek számára nem is mindig könnyű ezeket a fogalmakat mihez kötni.

    Kiindulásként nézzük egy ősi monofonikus szintetizátor végtelenül leegyszerűsített Móricka rajzát:   
   A régi analógoknál a billentyűzet érintkezői egy ellenálláslétra osztópontjaira vannak rákötve. A nagyon kis tűrésű ellenállásokat úgy építették be az osztóba, hogy amikor egy adott billentyűt lenyomunk, akkor az adott osztópontról az oszcillátor vezérlő bemenetére jutó feszültség pontosan az adott zenei hang frekvenciáját állítsa elő. Ez a jól ismert CV (feszültségvezérlés), ami lehetővé teszi, hogy ne csak a saját keyboardról, hanem külső forrásból is vezérelhessük az oszcillátorunkat. Egy VCA (feszültségvezérelt oszcillátor) bemenetéra azonban értelemszerűen egyszerre csak egy feszültségszintet juttathatunk, tehát ez a szintetizátor kőkeményen monofonikus, vagyis egyszerre csak egy hangot képes megszólaltatni. A fenti rajzon a billentyűzettől az oszcillátor felé azért rajzoltam két nyilat, mert az egyik a CV feszültséget jelképezi, a másik pedig a "Gate" vagyis kapuzó jelet. Ez utóbbi arra hivatott, hogy a billentyű lenyomásakor indítsa el a burkológörbe generátor  (ADSR) működését, legalábbis az "ADS" szakaszokét, felengedéskor pedig az "R" szakaszt, vagyis a lecsengést, majd adott idő elteltével zárja le a kimenetet. Ebből a sémából tehát nem lehet polifonikus, vagyis egyidejűleg több zenei hangot is megszólaltató hangszert kialakítani. A megoldást a digitális vezérlés hozta. A következő ábrán egy alapvetően analóg hangkeltésű, de digitális vezérlésű hangszer (még az előbbihez képest is jobban leegyszerűsített) vázlatát próbáltam felskiccelni.
A kis sárga kockák nagyjából a fenti ábra szintén sárgával jelölt blokkját jelentik, azzal a különbséggel, hogy az effekt egység kikerült az egyedi hangkeltő blokkból, és egységesen hat az oda már összekeverve érkező jelekre. Nyolc kis kockát rajzoltam, vagyis nyolc oszcillátor szólhat egyidejűleg. A régi szintikben ezek a hangkeltő egységek mindig jól elkülönülnek, akkor is, ha egy áramköri lapon kaptak helyet. Ebben a rendszerben a billentyűzetet lekezelő elektronika kap nagyon fontos szerepet. A digitális vezérlésű szintetizátorokban a billentyűk alatti kontaktusokat diódákkal mátrixba rendezik, és a kiolvasó processzor nagyon sűrűn átszkenneli ezt a mátrixot. A CPU egy belső "adminisztrációs rendszert" vezet, mely tartalmazza, hogy éppen melyik billentyűt nyomtuk meg, illetve ha felengedjük az adott billentyűt, akkor törli az ahhoz tartozó bejegyzést. Valamilyen mechanizmus szerint figyeli vagy kötötten vezérli a nyolc oszcillátor állapotát. Ha lenyomunk egy billentyűt, akkor az első szabad oszcillátorhoz irányítja az ahhoz tartozó, digitálisan előállított CV jelet. Természetesen elindítja a burkológörbe generátort is. Hogy ezt a processzor végzi-e, vagy programozható számláló IC-k vannak erre befogva, az részletkérdés. Ahogy nyomkodjuk a billentyűket, ez a folyamat ismétlődik. Bizonyos szintikben, például a KORG PolySix-ben LED jelzi, hogy melyik oszcillátorok élnek éppen. Ez szervizszempontból roppant praktikus. Addig nincs is baj, amíg a rendszer talál szabad oszcillátort. Azonban kétkezes játéknál könnyen előfordul, hogy nincs már  egy sem szabadon. Ilyenkor azt mondjuk, hogy elfogyott a polifónia. A legtöbb hangszerben ebben az esetben a vezérlő az időben legrégebben megszólított oszcillátort fogja leállítani, és felszabadítva átadni a frissen leütött hangnak.   
     Ezt a mechanizmust a korai digitális hangkeltésű  (pl. FM) hangszerekbe is átültették. Azokban persze már nem vacakoltak CV jelekkel, és a hangkeltő egységek sem különülnek el a panelen, hiszen gyakran egy IC az egész hanggenerátor. Mindössze annyit csináltak, hogy digitális jelutak hardver kialakításában és azok vezérlésében követték a fenti sémát. Beszéltem egyik bejegyzésben a jó öreg KORG 707-ről, ott is hasonló rendszer működik, a maximális polifónia nyolc. Van azonban egy érdekes újdonság az említett hangszerben, ami ebben és a nagyobbik tesójában, a DS-8 - ban volt tettenérhető először a KORG-nál. A multitimbralitás. 
Az analóg hangkeltésű hangszereknél a hanggenerálás egységeit azonos paraméterekkel vezéreljük. A fenti rajzról ugyan nem derül ki, de a burkológörbék, a szűrők és a modulációs vezérlések paramétereit minden hangkeltő blokk azonos módon kapja meg. Azért is macera ezeknek a hangszereknek a szervizelése, mert tökéletesen egyformán is kell a vezérlő jelekre reagálnia valamennyi egységnek, és ez csak hosszadalmas kalibrációs folyamattal érhető el. A digitális hangkeltésű szintik esetében a vezérlés lehetővé teszi, hogy a chipekben megvalósított virtuális hangkeltő egységeket külön-külön is paraméterezzük, vagyis eltérő preseteket rendeljünk hozzájuk. Képzeljük el, hogy a nyolc hangkeltő egységből háromhoz mondjuk egy "String" hangszínt rendelünk, a fennmaradó öthöz pedig mondjuk "Piano"-t.
    Eljutottunk tehát a multimbrális szintetizátorhoz. Nagyon egyszerűen úgy tudjuk meghatározni, hogy egyidejűleg több hangszín preset megszólaltatására alkalmas hangszerről van szó. A multitimbralitásnak komoly gyakorlati hasznát vesszük:

• Több felé oszthatjuk a billentyűzetet (SPLIT). A fenti példát tekintve például a billentyűzet alsó részére kerülhet a string, a felsőre a zongora.
• Egymásra rétegezhetünk hangszíneket (LAYER). Ilyen esetben praktikus ugyanannyi polifóniafokot hagyni az egymásra rétegezett hangszíneknek.
• Megtehetjük, hogy a kettő (vagy több) aktív hangszínhez külön midi csatornákat rendelünk, és közülük csak egy azonos a billentyűzet adó csatornájával. Ezen játszunk tehát valójában, a többi megszólaltatása külső vagy belső szekvencerről történhet.
• A fentieket tetszés szerint kombinálhatjuk, így adódnak a mai szintetizátorokban található fejlett rétegezési lehetőségek, gondoljunk pl. a KORG hangszerek "Combi", vagy a Roland szintik "Performance" beállításaira. A színpadi zenészek ragyogóan előkészülhetnek a produkciókra nagyon komplex beállításokkal is.
   

    Azért színeztem a billentyűzetvezérlő blokk kimeneti részeit is eltérő módon, hogy jelezzem, ilyenkor ennek az egységnek a beállított üzemmódnak megfelelően kell a hangkeltő egységek menedzselését végezni, intelligens módon kell tudnia kezelni a mindenkori helyzetet.

    Láthatjuk, hogy miként határozza meg a polifónia fokát (vagyis az egyidejűleg megszólaltatható hangok számát) a hardver és a vezérlő szoftver kialakítása. A multitimbralitás foka, tehát az egyidejűleg megszólaltatható KÜLÖNFÉLE hangszínek száma ebből következően nem haladhatja meg a polifónia fokát.
    A fentiek ismeretében már könnyebben értelmezhetjük konkrét hangszerek paramétereit, illetve a paramétermegadás "érdekességeit". Vegyünk például egy olyan "ACME" szintit, aminek 16 a multitimbralitása, és a gyártó 64-es polifóniát ad meg. A 16-os multimbralitás általánosan elterjedt, mivel így a MIDI adta lehetőségeket kényelmesen kihasználhatjuk. A 64-es polifónia elvileg bőségesen elég. Azonban mégis kipukkaszthatjuk, ha nem figyelünk. Mert ha például egy olyan layert képezünk, melyben egymásra rakunk 8 hangszínt, akkor a 64-es polifóniánk összeesett nyolcra, és ez már nem túl sok. Bizonyos esetekben a "sima" alap hangszíneknél is úgy tűnhet, mintha elveszítenénk hangokat. Miként lehet ez? A legtöbb gyártó az alaphangszínek összeállításához is lehetőséget ad arra, hogy több "oszcillátort" használjunk fel. (Nem szeretem ezt a szóhasználatot a PCM szintéknél, mert nem valódi oszcillátorokról van szó, hanem a PCM mintákat "ledaráló" kis alapegységekről). Elterjed, hogy egy alaphangszínhez 1, 2 vagy 4 "oszcillátort" használjunk fel, de vannak sokkal többet megengedő gyárak is. A KORG például teljesen korrekt, amikor az EDS szintézissel működő népszerű M-50 szintire a következő specifikációt adja:
   
Maximum Polyphony
80 voices, 80 oscillators max, single mode
40 voices, 80 oscillators max, double mode*
* The actual maximum polyphony will vary depending on oscillator settings such as stereo multisamples and velocity crossfading.

   Néha megkérdezik tőlem, hogy tulajdonképpen minek is a mai hangszerekben ez a sok (64, 80, 128) polifónia, mikor korábban a 16 és 32 polifóniájú szintetizátorokkal is jól el lehetett boldogulni. Nos, azért a bőséges polifónia sohasem árt. Már persze, ha nem megy a hangminőség rovására. Néha ugyanis érezhető volt, hogy a polifónia jelentős növelése egy adott gyár korábbi hangszereihez képest azt eredményezte, hogy a PCM jelfeldolgozásban minőségi kompromisszumokat hoztak, azt pedig a zenészek nem szeretik. A magas polifónia viszont nagyon kell:

• Ha nagyon összetett hangzásokat rakosgatunk össze
• Workstation-nel dolgozva vagy külső szekvencerrel, számítógéppel dolgozva, különösen nagy, "szimfonikus" hangszereléseket használva
• Zongorázáshoz

    Utóbbi dolog kicsit magyarázatra szorul. Egyik ismerősöm azzal érvelt, hogy egy embernek csak tíz ujja van, miért kéne ennél magasabb polifóniafok egy zongorához? A gyakorlatban pedig tudjuk, hogy 16 fokú tényleges polifónia is kevés szokott lenni. Ha egy gyorsabb futamot játszunk, a 16 hangot pillanatok alatt leütjük, az utána leütött billentyűk hangját már csak úgy tudja a hangszer megszólaltatni, hogy a korábbiaktól elveszi a hangot. Így azok a hangok, melyeknek billentyűjét már ugyan elengedtük, de a zongorahang természetéből fakadóan még kicsengési szakaszban vannak, el fognak némulni. Ezt a hatást a digitális hangszerek ellenzői mindjárt setét összeesküvésként értékelik a zongora ellen. Valljuk be, igazuk is van, mert hiába használ szépen mintavett hangokat a digitális zongora, ha egy virgásabb résznél elnémulnak a lecsengő hangok, az bizony nagyon elrontja a hatást, és ezt nem lehet jó zengető processzorral kompenzálni. A jó minőségű zongora reprodukcióhoz tehát szükség van a komoly polifóniára. Emellett a gyártók mindenféle ravasz algoritmusokat is bevetnek (nem csak a zongoráknál) annak érdekében, hogy a lecsengő hangok közül is azokat szabadítsák fel szükség esetén, amelyek a legkisebb veszteséget okozzák a hangzásban. Érdekes volt annak idején, hogy a Kurzweil a K2XXX sorozatú hangszerekbe belerakott egy "Stealer" nevű menüpontot, amit aktiválva a kijelzőn követhettük a hangszer bűvészkedését az oszcillátorokkal. A zongorára visszatérve nem lehet kikerülni a sustain pedál használatából következő polifónia igényt sem. Az igazán komoly gyártók olyan hangszereket alkotnak, amelyeknél a pedál használata olyan finoman van beépítve a polifónia menedzselésébe, hogy teljesen természetesen reagál a hangkeltő rendszer a pedál lenyomására, illetve felengedésére ilyen szempontból is.

    Ha szó esett a zongorákról, akkor pár szóval meg kellene emlékezni az orgonákról is. A régi, 1970-1980 körül készült elektromos orgonák hangkeltés szempontjából nem azt a sémát követték, mint a bevezető ábra szerinti szintetizátor. Volt egy alaposzcillátor, melynek jelét úgy osztották le, hogy előállt a 12 fokú kromatikus skála, az egyes hangokhoz tartozó frekvenciákat pedig annyiszor osztották tovább kettővel, ahány oktávnyi hangterjedelem kellett. A hangszer hangterjedelmének összes hangja "szólt" tehát egyszerre, de csak akkor került valami ezekből a jelformáló egységre és azután a kimenetre, amikor a billentyűket nyomkodva rákapuztuk a kívánt hangokat a kimenetre. Ilyen értelemben a hagyományos tranzisztoros és IC-s orgonák teljes polifóniát tudtak, hasonlóan eredeti, sípos őseikhez. Az újabb digitális (PCM vagy modellező) orgonák esetében már ugyanúgy értelmezhető a polifóniafok, mint a szintik esetében.  
    A modellező hangkeltésű szintetizátoroknál is lehet polifóniáról beszélni, de kicsit más megközelítéssel, mint az eddig tárgyalt esetekben. Itt a használt DSP-től és a kiszolgáló szoftvertől függ, hogy mit bír a rendszer. Gyakori, hogy a presetek (vagy alap algoritmusok) mellett megadják, hogy annak konkrétan mekkora a polifóniája. Máskor csak egy "maximális polifónia" értéket adnak meg, amit általában csak nagyon egyszerű hangzásoknál teljesít a hangszer. 
    A szintetizátoroknál találkozhatunk mesterséges polifónia csökkentő megoldásokkal is. Többnyire szintetikus hangszínek esetében lehet praktikus "unison" vagy "detuned monophonic" módot használni, amikor kettő vagy több oszcillátor együtt szól, emiatt vastagabb, zsírosabb hangzást érhetünk el. Persze a polifónia rovására.
   
    Érdemes pár szót a szoftsztintikről is szólni. Azt hihetnénk, hogy itt korlátlan polifóniákkal adják ki a fejlesztők ezeket a programokat. Azonban ez egyáltalán nem így van. Sok monofonikus plugin van. Természetesen ezeket egy host rendszerben (pl. Cubase) használva többet is futtathatunk igény szerint. Vannak aztán kifejezetten nagy polifónia fokú pluginek, például zongora vagy orgona megfejtésekre. Aztán léteznek olyan megoldások is (pl. Halion Sonic), ahol multimbrális és egyben magas polifóniafokú pluginnel dolgozhatunk. A szoftvervilágban egy keretrendszerben futtatott plugin szintetizátoraink összes polifóniájának tényleg csak a rendszer teljesítménye szab határt.

    Nemrég az is felmerült kérdésként, hogy némelyik hangszer esetében mire való a 16-nál magasabb multitimbralitás? Vannak 17, 18, vagy 32 fokra multitimbrális hangszerek. Ilyenkor többnyire arról van szó, hogy a hangszer valamilyen szekciója kétféleképpen is elérhető, pl. két MIDI IN van rajta, vagy az egyik szekció csak billentyűről érhető el, vagy például különálló ritmus csatorna egy szekvenceres hangmodulon, szóval hasonló módon lehet értelmezni az efféle megadást.
 

    Hajdanán gyakran dicsekedtem azzal, hogy egyik vagy másik szinti kapcsolási rajza benne van a fejemben, vagyis fejből le tudnék skiccelni egy adott részt belőle. A Moog megkönnyíti a kapcsolási rajz fejben, helyesebben fejen tartását. Lehet vásárolni olyan sapkát, ami felül a Moog Voyager oszcillátorának kapcsolási rajzát ábrázolja. Nézzünk néhány gyakorlati szempontot, ami indokolhatja egy ilyen sapka sürgős beszerzését!

• Nem kell mindenhova magunkkal vinni a kinyomtatott kapcsolási rajzot, sem a PDF-et tartalmazó pendriveot.
• Zenész létünkre tiszteletet kelthetünk egy ortodox villamosmérnök hallgatókból álló társaságban.
• Ha mozgólépcsőn lehajtott fejjel haladunk egy ilyenben felfelé, akkor minden lefelé tartó utas érezheti, hogy közeledik a világvége.
• Felkelthetjük a Moog iránt rajongó lányok érdeklődését. Pláne, ha felülről szemlélik sapkánkat.
• Megzavarhatjuk a fejünk felett cikázó verebek és galambok navigációját.
• Nyugodtan feldobhatjuk a Gitármánia tábor ebédlőjében a fogasra, nem fogják ellopni. (Nem garantált tipp!)
• Amikor fejet hajtunk valaki előtt ebben a satyakban, az egyfajta fennhéjázó alázatot közvetít :) Már persze, ha olyan előtt hajbókolunk, aki vágja, miről van szó...

    2011. március 15-én súlyos betegségben elhunyt  Tsutomu Katoh. Aki valamennyire is benne van az elektronikus zenei világban, tudja, hogy a KORG cég megalapítóját és elnökét veszítettük el. Munkatársai, ismerősei mind kiváló műszaki és zenei érzékkel rendelkező üzletemberként jellemezték. Azt mondták, szinte látnoki képességei voltak, hiszen számos merész újdonsággal folyamatosan újradefiniálta a szintetizátorokról és zenei elektronikai eszközökről alkotott fogalmainkat, és munkatársait is a szakadatlanul innovációra ösztönözte. Megalkotott egy nagyon szerethető hangszervilágot, és ez a világ még most, válságokkal és extrém gyors változásokkal terhelt napjainkban is kőkeményen áll, és a fejlesztések terén példát mutat a versenytársaknak.
     Sajátos körülmények között alakult meg a cég. 1962-ben Katoh egy klub tulajdonosa volt, ahol egy nála rendszeresen fellépő zenésszel belevágtak egy új, korszerűbb dobgép kifejlesztésébe. Ez volt a legendás DoncaMatic. Létrehoztak tehát egy kis sufnicéget  KEIO Electronic Laboratories néven. A cég a közelben futó vasútvonalról kapta a nevét. Később Keio ORGan - ra, röviden KORG - ra változott a név, és mi már így ismerjük az első szintetizátoraikat. A cég történetét a weboldalukon részletesebben is megismerhetjük.
     Katoh-san példája azért is lelkesítő volt mindannyiunknak, mert abba a "nagy nemzedékbe" tartozott, akik egy kis pár emberes vállalkozásból képesek voltak felépíteni egy komoly nemzetközi nagyvállalatot, és eközben mindvégig a piac meghatározó tényezői maradtak. Impozáns az a lista, amit a Wikipedián találunk az eddig megalkotott KORG hangszerekről.
    Számunkra az üzlet falán lógó kis tábla őrzi az aláírását.
  A szakma fejet hajt a legendás személyiség emléke előtt. Nyugodjon békében!

     Lám, a Steinberg is hallja az idők szavát :) Nemrég írtam az új Cubase 6 rendszerről, megemlítve, hogy az tartalmazza a LoopMash 2-t, ami tulajdonképpen önálló grúvbuheráló eszköz a Cubase-n belül. Most pedig megjelent a LoopMash iOS-re átdolgozott verziója, így a Steinberg először próbálkozik meg az iPhone és iPod Touch piacon. A szoftver persze némileg leegyszerűsítve jelenik így meg, azonban élvezetes szórakozást nyújthat így is. Az ára nagyon csekély, megvásárolható az AppStore-ban.
    

    A legfontosabb paraméterek:

• More than 250 addictive audio loops included
• Over 40 presets to get you started right away
• Intuitive 3-D swipe-page navigation
• Load and play with up to 4 loops per scene
• 8 scenes available per preset
• 4 studio-grade effects for more sound control

• For iPhone 3GS & 4 or iPod touch 3rd & 4th generation with iOS4

   Részletesebb infók és bemutató videó a Steinberg oldalán.