Amint tegnap már említettem, az MP3-ról és más tömörített zenékről szeretnék pár gondolatot megosztani veletek. Akkor csak pár extrém kinézetű MP3 lejátszó bemutatásáig jutottam el.
Egy kísérlet
Már korábban járkáltak ezek a gondolatok a fejemben, aztán pár napja az Absolute fórumon mobshift belinkelt egy érdekes cikket az Aktív stúdió monitorok topicba (1850-es hozzászólás). A hivatkozott cikk Dr. Sean Olive "Audio Musing" blogjából származik. Angol nyelvű, és aki megérti, annak feltétlenül ajánlom, hogy olvassa el. A szerzőről annyit érdemes tudni, hogy a Harman akusztikai kutatólaboratóriumának igazgatója, és mellesleg az AES alelnöke. Elég nehéz lenne tehát azzal vádolni, hogy nem tudja, mit beszél.
Blogjában viszonylag keveset publikál, amit azonban közzétesz, az igazi szakcikk, és többnyire a laboratóriumukban elvégzett kísérletek, tesztek eredményeinek ismertetése. Mostani cikkének címe: Some New Evidence That Generation Y May Prefer Accurate Sound Reproduction. Magyarra úgy lehetne lefordítani, hogy "Új bizonyítékok arra, hogy az Y generáció értékeli a pontos hangvisszaadást". Az Y generáció alatt nagyjából az 1985 és 1995 között születetteket értik, de több meghatározás is született a korosztályra, a lényeg, hogy nem túl sokkal az ezredforduló előtt születettekre szokták alkalmazni ezt a besorolást, és különféle okosságokat állapítanak meg róluk, merthogy mások, mint a korábbi kiadású emberek.
Sean Olive egy nagyon provokatív kérdést próbál megválaszolni. Számtalanszor felvetődik, hogy "ezek a mai fiatalok" (hehe) annyi tömörített zenét nyomatnak a fülükbe, hogy egyszerűen elveszítik a képességüket arra, hogy felfedezzék és értékeljék a finom zenei részleteket, illetve meg tudják különböztetni a precízen megszólaló, részletgazdag zenei reprodukciót az agyontömörített, mindent egybemosó hangzó anyagoktól. Az elektroakusztikai ipar részéről borzasztó egyszerűen hangzik a kérdés: érdemes-e az Y-nemzedék számára jó minőségű hang reprodukáló berendezéseket készíteni? Lesz-e piaca ezeknek, vagy teljesen hiábavaló az elkorcsosult hangzási kultúra gyermekei számára professzionális készülékeket tervezni és gyártani?
A kérdés, mint említettem, több, mint provokatív, de bizonyosan van létjogosultsága. Sajnos, naponta találkozunk olyan fiatalokkal, akiknek valóban fogalmuk sincs arról, hogy a zene, amit szinte állandóan hallgatnak, az adott készülékből mennyire jó minőségben árad a fülükbe. Egyszerűen elbizonytalanodnak, hogy ha két készülék közti hangminőség különbséget kell megítélni, még akkor is, ha ordítóan durva eltérésről van szó. Számunkra azért is furcsa ez a tapasztalat, mert hozzánk nagyrészt zenélő, aktívan zenét hallgató emberek járnak, és csak saccolni tudjuk, hogy akkor a "civil" fiatalság körében még rosszabb lehet az arány. A helyzetről korábban már írtam egy bejegyzésben. Baráti társaságban, szakmabeliek között gyakran előjön a dolog. A jelenségért szinte minden szakmabeli a számítógépek elterjedésére és a belőle rendszerint igénytelen hangszórókon megszólaló agyontömörített zenékre keni a felelősséget. Belevonják aztán a rémtörténetbe az iPodot és társait, a mobil telefonokat, a Youtube-ra és más média megosztó oldalakra feltett anyagok gyakran iszonyatos hangminőségét, a számos webrádiót és tévét, a hifi- és highend kultusz hanyatlását, és természetszerűleg a kínai ipart. Néhányan már eleve a digitalizált hangot, mint olyant vonnák kínpadra és végeznék ki, de hát ostobaság lenne egy jó szellemet visszaüldözni a palackba azért, mert páran visszaélnek a hatalmával.
Felmerül viszont a kérdés, hogy honnan lennének képesek a fiatalok megismerni a minőségi zenehallgatás által nyújtott előnyöket, ha mindenhonnan egyformára összemosott, tömörített matériát hallanak csak?
Aki elolvassa Sean Olive cikkét, az megnyugodva hátradőlhet. Azt írja ugyanis, hogy a középiskolásokkal elvégzett tesztek bizonysága szerint a fiatalok többsége igenis képes megkülönböztetni a tömörített anyagot az eredetitől, illetve egy másik kísérletben a többség sikeresen választotta ki a legprecízebb hangot produkáló hangfalat a tesztelt mezőnyből. Érdemes tehát a gyártóknak továbbra is minőségi audió berendezéseket gyártani, mert lesz kereslet rájuk - vonja le a konklúziót. Az Y-generáció most kerül abba a korba, hogy immáron a saját keresetéből tudja megvásárolni ezeket. Nem mindegy, hogy mindenki olcsó, kínai, egyszer használatos lejátszókat hallgat, vagy azért lesznek páran olyanok is, akik nagyon komoly minőségi elvárásokkal vásárolnak új készüléket. A vizsgálat ez utóbbi feltevést támasztja alá.
Véleményem szerint a dolog nem ennyire egyszerű. Magam is azok közé az emberek közé tartozom, akik állandóan a jó hangminőség után kajtatnak. Még mielőtt itt páran beleszólnának, hogy ez rettentő szubjektív dolog, közlöm, hogy persze, tudom jól. Azonban akit nem is hajt a vágy, hogy különféle készülékeket meghallgatva magában véleményt formáljon, és eldöntse, hogy milyen hangzást is tart megfelelőnek, azzal nincs is miről beszélgetni ebben a témában. Valami szóljon, oszt kész. A többiekkel persze itt indulnak a parázs hitviták. Analóg - digitális. CD - DVD - SACD - Audio DVD - MP3 - FLAC. Erősítő típusok. Hangfalak. Aztán a kábelek, állványok, és gyakran bejönnek az ezoterikus dolgok, amikor úgy tűnik, hogy az akusztika, az elektronika, a fizika és a matematika értelmüket vesztik. Vagy csak szemfényvesztés? Nem akarok itt most ezekre kitérni, mert sehova se jutnánk.
Veszteségek
Nézzünk inkább néhány objektív dolgot! Fogadjuk el, hogy vannak tisztességesen felvett digitális hanganyagaink, például CD-n, 44,1 kHz mintavételezéssel, 16 biten, sztereóban. Ez a zeneanyag ugyebár elméletileg (és többnyire a gyakorlatban is) lerakható WAV fájlok formájában. Ha nem követtünk el a CD rippelésnél hibát, akkor lefejtett fájljaink bitről bitre megegyeznek az eredeti anyaggal. Pont ez okozza ugyebár a szerzői jogi fejfájásokat is. Azzal viszont naponta szembesülök, hogy az emberek jelentős része nincs tisztában azzal, hogy a zenei tömörítési eljárások egy része a folyamatból következően minőségvesztéssel jár. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy információveszteséggel. Amikor ezt a hitetlenkedő beszélgető partneremnek elmondom, akkor leggyakrabban azt hallom, hogy hülyeséget beszélek, mert milyen gáz lenne, ha például egy ZIP-ként betömörített Word szövegfájlt kicsomagolva nem az eedeti anyagot kapnánk vissza? Pedig a zenei tömörítések túlnyomó részénél nagyon is erről van szó. A ZIP, ARJ, RAR meg egyéb fájltömörítők használhatók ugyan a zenei fájlok tömörítésére, azonban nem sokat érnek, alig csökken a méret. Kifejezetten digitalizált hangzó anyagok tömörítésére számos algoritmust fejlesztettek ki, melyek közül a legyismertebb az MP3. Mindenkinek javaslom az erről szóló Wikipédia cikk elolvasását, mert röviden összefoglalja a tudnivalókat, és felhívja néhány fontos dologra a figyelmet. Például arra, hogy önmagában a bitrate nem definálja a minőséget, mert a kódoló algoritmus is rendkívül fontos. A különféle kódoló eljárások lényege, hogy kioperálnak a zenéből olyan darabkákat, melyek az adott algoritmus megalkotói szerint túl sok helyet foglalnak el ahhoz képest, mint amennyi információt hordoznak. Felhasználják az emberi hallás sajátságait, vagyis a hogy bizonyos hangzó információkat elnyomnak mások adott körülmények között, és a fülünk amúgy sem nagyon érzékelné ezeket. Természetesen minél kisebbre passzírozzuk össze a zenét, annál több mindent dobálunk ki belőle. A tömörítés mértékét egyrészt láthatjuk abban, hogy mekkorára zsugorodott össze az eredeti fájl. Másrészt jellemzően a tömörített fájl lejátszási bitrate (bitsebesség) értékét szokás megadni. Egy 128 Kbit/sec sebességgel lejátszható anyagból nyilvánvalóan sokkal több mindent kellett kiszedni, mint egy 256, vagy 384 Kbitesből. Utóbbiak tehát közelebbek lesznek a forrásanyaghoz megszólalásban. De nem lesznek azonosak vele. Azzal a tévhittel is gyakran találkozom, hogy ha az MP3-at visszaalakítjuk WAV fájllá, akkor megint visszanyerjük az eredeti minőséget. Erről természetesen szó sincs. Amit egyszer kidobáltunk, az ilyenkor már nem alakul vissza. Jó is lenne. Pár tömörítés után minden zenénk elférne 1 bájton :)
Nem túlságosan rég elkezdtek terjedni a veszteségmentes hangtömörítési módszerek, pl. a FLAC. Nagyon fontos megemlíteni, hogy ezek az MP3-mal és a többi veszteséges eljárással szemben valóban képesek egy az egyben visszaállítani az eredeti zenét. Működésüket tekintve hasonlóak a ZIP és egyéb megszokott fájltömörítőkhöz, azonban a tömörítési algoritmusok figyelembe veszik és kihasználják a zenei fájlok sajátosságait, így a ZIP-hez képest jóval kisebb fájlok keletkeznek. De amíg az MP3-mal negyedére - tizenkettedére zsugoríthatjuk zenei fájlunk terjedelmét, addig a veszteségmentes eljárásokkal jó, ha a felére sikerül összenyomnunk őket.
A történet persze kimondatlanul is a pénz körül forog, mert a tömörítetlen vagy veszteségmentes (lossless) formátumokhoz több adathordozó (HDD, CD-, DVD-lemez, memóriakártya) kell, mint a tömör verziókhoz.
De van a történetnek egy másik vonzata is. Amikor az ember nem kifejezetten azzal a célzattal hallgat zenét, hogy ő mostan rettenetes audiofil élménybe helyezi magát, ideális akusztikájú szobában, kellemes hőmérséklettel, kikapcsolt mobillal, szomszédba átküldött gyerekekkel, hanem "csak úgy" szól a zene, akkor ezek a dolgok más diemenzióba helyeződnek át. Amíg ezt a bejegyzést írom, közben most is egy webrádió szól, 64 k-s AAC kódolással, és ahhoz képest meglepően jól. De nem ringatom magam abba az illúzióba, hogy most ez nagy boldogság. Fogalmazzunk úgy, hogy ez egy jó webrádió minőség. Ha az ember sokat hallgat ilyent, vagy főleg ennél gyengébbet, akkor egy idő után kezdi elveszíteni a képességet a zenében taláható finomságok meghallására. A nagy tömörítés kinyírja a jó dinamikát, összekutyulja a precízen felvett vagy kialakított teret, összemos dolgokat, néha flangelő vagy torz hangokat is hallhatunk. Amennyire tudom, a legtöbb kereskedelmi rádióban is tömörített fájlokból nyomják az FM adást. Ezt aztán hiába hallgatjuk minőségi tuneren, jobb már nem lesz. Érdekes aztán a mostanág beinduló DAB (Digital Audio Broadcasting) adás is, mert ott eleve bitstreamet kapunk a nyakunkba. Néhány ember kampányt kezdett a jó minőségű FM adók megmentéséért. Ráadásul itt a hibajavítás is más séma szerint zajlik, mint a drótos internetnél, emiatt a zenehallgatás során új fajta zavarokkal szembesülhetünk.
Most szándékosan csak a digitalizált hang kerékbetörése során elszenvedett károkról szóltam. Nem említettem a picurka multimédia hangszórókat, amit sokan zenehallgatásra használnak, a különféle jobb-rosszabb fülhallgatókat. A '80-as évek elején elterjedt, és akkor sokat gyalázott Orion meg Videoton hifi tornyok és hangfalak helyett a mákszemnyi 5.1-es izéket hallgatja a nép, és áradozik, hogy milyen jól szól. Brummog az alja, cincog a teteje, hátulról támadnak a vadászgépek, elől sorjáznak lövedékek a háborus film alatt. Mi kell még? Többnyire kínai tucat hangszórókkal szerelt holmikról van szó, tehát nem a pár gyártó által kínált méregdrága audiofil rendszerekől beszélek. Azért emlegettem a régebbi magyar hifi cuccokat, mert akkor határozottan volt egy olyan trend, ami elég sok jó fülű, hangzási kérdésekben határozott ítélőképességű embert "termelt ki". Forrásként pedig hagyományos hanglemez, jó minőségű FM adások, szalagos és kazettás magnók szolgáltak. Később még a CD is ebbe a rendszerbe kapcsolódott bele, és csak később jelentek meg a picurka, bevásárló szatyorra meg tornazsákra hasonlító kis kompakt szörnyetegek a lecsatolható 20 dekás hangfalakkal. Nos, ezeken és az utódaikon már tök mindegy, hogy mennyire tömörítjük be a hangzó anyagunkat, nagyjából egyformán fog szólni minden.
A veszélyt tehát valósnak érzem, hogy a hallási kulturánkat megbikicsunájolják az agyontömörített zenék, a gyengén szóló streamelt digitális műsorszórás, meg a gagyi lehallgató eszközeink. Az egyetlen pozitívum az, ha már az Y-generációnál tartunk, hogy ők viszont roppant jól tudnak tájékozódni akár a megfelelő minőségű zenék beszerzéséről, akár a jó készülékek kiválasztásáról. Tehát - legalábbis elvileg - aki arra vágyik, hogy kiváló minőségben hallgasson zenét, az némi internetes tájékozódás után beszerezheti a szükséges hozzávalókat. Sean Olive fent említett tanulmánya szerint a fiatalok képesek megkülönböztetni a gyenge hangzást a jótól. Azt a kérdést azonban nem tette fel nekik, hogy szükségét érzik-e jó minőségű zenei anyag jó rendszeren való megszólaltatásának, vagy tök mindegy, az szól, ami van!
Annak is örülnünk kell, hogy a teszt szerint a képesség megvan. A többi pedig szokás szerint eldől majd a marketingen.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
pixlala 2010.06.25. 22:20:20
MidiTom · http://bitzenede.blog.hu 2010.06.26. 09:55:32
Én sem tooom, és ezek nyilván nagyon szubjektív dolgok. Csak arra tudok visszaemlékezni, hogy abban a közegben, amiben mozgolódtam, általános iskolás koromtól az egyetemi éveken át a melóhelyi, baráti közösségekig, mindig téma volt a "hogyan szól?". Trendi volt jobb hangminőségű cuccon zenét hallgatni. Mondom ezt még akkor is, ha ma már sokszor kacagtatók az akkoriban jónak tűnő szerkezetek. Szerintem az első irányváltás a walkmanek színrelépésével következett be, amikor mindenki tudta, hogy ezek hangminősége nem éppen jó, ellenben trendi volt ilyennel szaladgálni. Másrészt, ekkor kezdődött az a korszak, amikor alapvetően elkanyarodtunk a leülős, odafigyelős zenehallgatástól.
DiliQtya 2010.06.29. 09:47:05
MidiTom · http://bitzenede.blog.hu 2010.06.29. 13:34:12
A hozzászólásaitokból is látszik, hogy ez a történet nagyon sokrétű.
"nagyon sok olyan kiváló zene jutott el hozzám az elmúlt 12 évben az mp3 netbarát jóvoltából, amiről nem is tudtam volna."
Ez így igaz, aláírom én is. Ha viszont a történet másik végét nézzük, vagyis hogy hány művész, zenekar futott be tisztán a netről, az már más képet mutat. Ezekről a dolgokról beszélgettünk Szkok Pistivel is. Ő is, meg Horváth Robi is úgy fogalmazott, hogy nekik nem megélhetési kérdés a zenélés, ezért aztán bedobhatták a gyeplőt a lovak közé, vagyis szabadon terjesztik a zenéket, esetleg (mint a George Smoog, vagy pont pixlala) fizetős letöltő helyeken keresztül próbálkoznak. De ha nem nagyon megy a bót, akkor sincs gond, mert van fő megélhetési forrásuk. A kizárólag zenélésből élőket más keretek közé szorítja a jelenlegi rendszer. A még mindig drága lemezárak miatt pedig Szkok Pisti részben a kiadókra hárítja a felelősséget, és ezen is el lehet morfondírozni. Produkciós költségek, terjesztés, stb.
Ezektől a szempontoktól teljesen eltérő koordináta rendszerben mozgunk, amikor a hangminőség oldalt firtatjuk.
DiliQtya 2010.06.29. 15:16:25
pixlala 2010.06.30. 22:05:05
A hangminőségről ill. zenei igényességről csak annyit: nekem volt szerencsém az életben sok jó Hi-Fi, High-End cuccot hallanom. Mára annyira a zeneiség lett a hangsúlyos, hogy szinte (sokszor) észre sem veszem, hogy min szól az adott mű. Persze a teljesség élményéhez kell a minőségi megszólalás, de a jó zene az mindenen át jön. Szerintem ez a lényeg.
Utolsó kommentek