Jimmy bácsi filozófiája

    88 éves korában itt hagyott minket a zenei világ egyik nagy legendája, Jim Marshall. Nagyon sok mindent hagyott hátra a világnak. Már életében elkezdték elemezni a karrierjét, a hogyanokat és miérteket. Azt hiszem, az életének a történetével és a munkásságának az elsődleges, illetve áttételes következményeinek az elemzésével meg lehetne tölteni egy csomó (rendes) doktori disszertációt. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy ő "lentről" emelkedett fel. Dobos volt, hangszerboltja volt, tehát borzasztó közelről ismerte a zenészek szükségleteit és elképzeléseit. Manapság, amikor a gyárak kreatív teamjei összeülnek elegánsan üres irodáikban a meetingeken és kiizzadják magukból a következő évek trendjeit, már alig hihető ez a fajta, sufniból kiinduló világmegváltás. Pedig az élet kérdéseire, itt konkrétan a gitárosok elképzeléseire ez a direkt reagálás volt szerintem elsősorban Marshall és számos más korabeli innovátor sikerének a titka.
     Nem szeretnék ebbe a kérdésbe túl mélyen belemerülni, meg fogják ezt tenni helyettem az avatott szakírók majd bizonyosan. A sikeres életpálya elemzéséből azonban hadd ragadjak ki egy szempontot, ami szerintem keményen  meghatározta az egész Marshall-kultusz létrejöttét.
     Gyakran szoktam mondogatni, hogy az elektromos gitár három részből áll:

1. gitáros
2. gitár
3. erősítő   

     Ez így csak látszólag tűnik ostobaságnak. Nézzük meg egy kicsit alaposabban a kérdést! Ott van ugye mindjárt a folyamat elején a gitáros. Valamennyire képzett, vagy nem. Ízlését, játékmódját a saját fizikai adottságain kívül erősen meghatározzák a műfaji sajátságok is. Az, hogy miként pendít meg egy hangot, abban benne van adott esetben sok évnyi tapasztalat és jó vagy rossz beidegződés, továbbá a pillanatnyi kedélyállapota. Aztán ott a gitár. A gyártáshoz használt faanyagok, a kialakítás stílusa, minősége, a hangszedő, a húrok. Amikor lefogunk egy húrt és megpendítünk egy hangot az adott gitáron, akkor a fenti szubjektív tényezők és a gitár, mint egy tárgy, valahogyan megpróbálnak összhangba kerülni. Ez így nagyon elvontnak tűnhet. Egyszerűbben úgy szokták ezt mondani, hogy "B..meg, hogy szól a kezedben az a gitár?!". Ez aztán jelentheti azt, hogy nagyon nincs valami rendben, illetve az ellenkezőjét is, hogy a zene szárnyra kap, amikor valaki kezébe fog egy számára ideális gitárt. Gary Moore is mostanában ment el. Hatalmas kedvencem volt. Jól tudom, hogy szakmai körökben korántsem tartotta tartotta őt mindenki fenomenális gitárosnak. Azonban a játékának volt egy hasonlíthatatlan íze, zamata, amivel már önmagában is ki tudott fejezni valamit. Említhetném Santanát, Vait, Petruccit, csak hogy pár nevet soroljak hamarjában. Valamennyien egy ízt jelentenek a zenei világ étlapján. Egyik lehet, hogy technikásabb, mint a másik, de a bizonyos íz nélkül szegényesebb lenne a menü.
     Miért hoztam szóba a gitárosokat? Mert ha elfogadjuk azt, hogy a gitáros és a gitár szinte "összenőve" jelentenek egy hangszert, akkor beláthatjuk, hogy mennyire fontos az, hogy az a bizonyos megpendített hang a végén ÚGY szólaljon meg, ahogyan kell. Bizony, a villanygitározás technikai része hihetetlenül fontos. A megszólalás ugyanis teljes mértékben visszahat magára játékra, ezért emlegettem például korábban itt a blogban is, hogy a gitárt gitárerősítőre kötve hallgassuk, ha lehet, és ne a telefonra.
     Ha egy gitárerősítő konstrukcióját tisztán mérnöki gondolkodással tervezzük meg, akkor nagyjából így okoskodunk: Adott a gitárpickup, ami ugye a pengetés módjától és erejétől függően elég szélsőséges jelalakokat produkál, ráadásul nagyon nagy amplitúdó tartományban. Olyan erősítő kell tehát, ami ezeket precízen átviszi. A végére pedig egy olyan hangszóró, ami nem ront az erősítőfokozat minőségén. Próbáljuk tehát kizárni a torzításokat, a dinamikai viszonyok romlását és persze a zajokat. Ezzel szemben nagyon gyorsan rájöttek arra, hogy a gitárvilágban nem ez a nyerő út. Némelyik elfuserált erősítőn "szebben" szólt a gitár, mint a csodásan lineáris átvitelűn. Nem beszélve arról, hogy a gitárosok elkezdték favorizálni a betorzult gitárerősítőket. Ezek pedig mérnöki szempontból egyértelműen hibás üzemeltetésből vagy rossz tervezésből fakadó, nem kívánatos hangokat produkáltak. Ismét nagyon bőven lehetne beszélni arról, hogy ki mikor mit tartott "szép", "kifejező", "trendi" gitárhangnak. Milyen fizikai paraméterek rejlettek ezen hangok elérése mögött? Hol alkalmaztak frekvenciamentebeli korrekciókat? Hol fojtották meg, és hol engedték el a dinamikát? Mennyire hagyták meg a tranzienseket? Na meg természetesen, hogy az a bizonyos overdrive, illetve distortion hang hol, milyen karakterisztikával álljon elő. Nagyjából a fenti paraméterek bizonyos együttállása határozza meg a ma ismeretes népszerű elektromos gitárhangzásokat. Amikor egy gitáros azt mondja, hogy VOX, Fender, Mesa, akkor a másik tudja, hogy mi a pálya. Na és természetesen ott van a Marshall.
      Azt gondolom, hogy kellett ahhoz bizonyos zsenialitás, hogy Jim Marshall ráérezzen arra a konstrukcióra, amellyel aztán alaposan meghatározta a gitárhangzást mindörökre. Nagyon jó indíttatást kapott a zenész, illetve hangszerbolti gyakorlatból is. Mindaddig, amíg aktívan részt vett a cég fejlesztő munkájában, nagyon fontosnak tartotta a gitárosokkal való közvetlen kapcsolatot, a visszajelzéseket és a véleményeket. Személyesen jelen volt minden fontosabb hangszerkiállításon, és szemmel láthatóan jól érezte magát a gitárosok gyűrűjében. Ez a közvetlen kapcsolattartás persze elég fárasztó lehetett már neki idős korára, meggyengült egészségi állapotában. De neki ez volt az élete, a hangszerek világa volt a lételeme.
      Bízunk abban, hogy a cég politikája továbbra is alapvetően ezekre  a tradíciókra épül. Már évtizedek óta látható, hogy a Marshall megpróbálja a régi csöves erősítők fejlesztése során kialakított hangzásképet az újabb félvezetős, illetve DSP-s eszközeiben is előhívni. De azt is látnunk kell, hogy a "Marshall sound" sem egy egységes valami, ma már számos korábbi modell hangját tekintik a Marshall hívők referenciának. Ha a cég megőrzi a gitárosokhoz való "marshallos" hozzáállást, és profi termékek előállítását tekintik továbbra is fő célkitűzésnek, akkor Jim nyugodt lesz odafenn, mi pedig itt a földön is.
     A zenészek részvétnyilvánításait itt olvashatjuk. Jellemző, hogy nagy részüket csak a gitárosok értik igazán :)  

"The news of Jim Marshall passing is deeply saddening. [Rock and roll] will never be the same without him. But, his amps will live on forever!"

                                                                                            Slash

     A vezetéknélküli mikrofonokkal kapcsolatos dolgokról már többször írtam a blogban. A korábbi állapotokhoz képest a nemzetközi helyzet (ld. Pelikán elvtárs) tovább fokozódik, ugyanis immáron széleskörűen terjed a digitális műsorszórás és az LTE mobilkommunikáció (G4). Nagyjából egy éve írtam egy levelet azoknak a forgalmazóknak, akikkel mi szorosabb partneri kapcsolatban vagyunk vezetéknélküli mikrofonok értékesítése terén.

Kedves Disztribútor Partnereink!

Azzal a kérdéssel fordulok hozzátok, hogy legyetek szívesek, tájékoztassatok bennünket arról, hogy miként működik Európában a vezetéknélküli mikrofonok és fülmonitorok frekvencia elosztásának szabályzása? Igazából hiába kerestem, nem találtam meg, hogy ki és hogyan szabályozza a forgalomba hozhatóság és a használhatóság feltételeit.
Annyit részben a vásárlóktól, részben más forrásokból már tudunk, hogy 2012-től az LTE mobilkommunikációs szabvány bevezetésével bizonyos jelenleg használt sávok ki fognak esni.
A vásárlói panaszok megelőzésére természetesen szeretnénk tudni, hogy pontosan mi fog történni. Számos projektben 3 éves garanciát kérnek a leszállítandó berendezésekre tőlünk. Ha ebben az időszakban komplett rendszereket kellene emiatt lecserélnünk, az nagyon durva lenne. A jelenleg szállítás alatt álló projektekben, illetve a következő ajánlatainkban már mindenképpen szeretnénk olyan berendezéseket kiajánlani, illetve értékesíteni, amelyek meg fognak felelni az új rendszernek.
Kíváncsiak vagyunk tehát arra, hogy az egyes gyártók milyen lépéseket tesznek az  átállás érdekében. Lesz-e lehetőség korábbi berendezések
frekvenciájának átváltására, illetve ha igen, akkor ez milyen költséggel jár? Hogyan kommunikáljuk a változásokat az ügyfelek felé?

Mielőbb várom szíves válaszotokat!

     Akkoriban még a civil népesség meglehetősen keveset tudott a várható változásokról. A hazai képviseletek dicséretére legyen mondva, teljesen komolyan kezelték a kérdésemet és néhány napon belül válaszoltak is. Egyetlen képviselet tett csak úgy, mintha nem értené, mit is akarok kérdezni. A többiek tájékoztattak arról, hogy természetesen a gyártókkal már megkezdték a magyarországi várható állapotokra való felkészülést. Volt, amelyik cég már teljes stratégiával rendelkezett, mások még inkább arra törekedtek, hogy kikerüljék az esetleges botrányokat. A lényeg, hogy azért a piac minden fontos szereplője szorgosan készülődött, és komolyan vették a rendszerek átállásával összefüggő tennivalókat. Azonban egy évvel ezelőtt még nem láthattunk jó pár dolgot előre, a szakmai bürokrácia és az üzleti szféra világmértékű, európai és magyar szereplői megvívták a csatáikat és nagyjából lefixálódtak a frekvenciagazdálkodásban a következő évtizedekre érvényes elvek.   
     Azt tehát már tudjuk, hogy milyen rendszereket lehet használni. Sokakban azonban felmerült a kérdés, mint ahogy a levelemben én is felvetettem, hogy mi fog történni a meglevő rendszerekkel? Mi van, ha az új környezetben használhatatlanná válik a meglevő készülékem? Vagy használható marad ugyan, de ha használom, esetleg be fognak mérni a tetején forgó antennát viselő autóval, és durván meg fognak bírságolni? Erre vonatkozóan az egyes gyártók eltérő politikát alkalmaznak, de a legtöbben azt mondják, hogy sajnos, a régi rendszerek ebben a földrajzi térségben nem lesznek használhatóak, tessék ezt tudomásul venni, és tessék lecserélni a berendezéseket korszerű, az új normáknak megfelelőekre. 
     Ma kaptuk meg az AudioTechnica magyar képviseletétől az ő irányelvüket. Nagyon szimpatikus módon kezelik a problémát. Először is, kiadtak egy anyagot, mely végre tisztán és érthetően összefoglalja a vezetéknélküli mikrofon és fülmonitor rendszerek használatával kapcsolatos frekvenciahasználati tudnivalókat.
    Ez itt van, tessék mindenkinek elolvasni, aki ilyen mikrofonokkal dolgozik!
    A másik rendkívül fontos dolog, hogy az AudioTechnica Roncsprémium projektje lehetővé teszi, hogy MÁRKÁTÓL FÜGGETLENÜL lecserélhesse a tulajdonos működő, ám az új rendszerben nem használható berendezését az új szabványokat támogató készülékekre. Ez egy fajta beszámítás, melynek részleteit a Fórumban írjuk le. Tudni kell, hogy ezen mi kereskedők baromira nem fogunk semmit, tulajdonképpen csak közvetítők vagyunk. Azt azonban jó érzés tudni, hogy a vásárlóink nem maradnak "ellátatlanul" ebben az új helyzetben, hanem igazán méltányos kondíciókkal hozzájuthatnak az új rendszerekhez. Elképzelhető, hogy még a beszámítási akció meglehetős részletességgel kidolgozott mechanizmusa sem tartalmaz minden felmerülő kérdésre azonnal megfejtést, de azon vagyunk, hogy ha ilyen felmerül, akkor meg tudjuk oldani.

     Ma meglátogatta az üzletünket Kovács Zoltán (Werdy), a SIDrip Alliance zenekar billentyűse. Zolit kisgyerek kora óta ismerem. Annyit kell róla tudni, hogy az Őrségben lakik, számítógép programok írásával keresi a kenyerét, wizard kategóriás. Már gyerekkorában is megmutatkozott zenei tehetsége, engem pedig állandóan az Amiga dolgaival sokkolt. Most több jó hírt is hozott. Először is, felkerültek a Youtube-ra a tavaly szeptemberi budapesti koncertről készült videók. A korábbi anyagokhoz képest ismét sikerült javítani a kép és a hang minőségén is. Amúgy a koncerten a keverőnél nem kisebb személyiség sertepertélt, mint Silk! :) A SIDrip Alliance-ról már korábban szó esett a blogban itt és itt. A zenekar igen eredeti dizájnnal elkövetett weboldalán pedig megtalálhatók a hangfelvételek veszteségmenetes tömörített formában is.

     A másik jó hír, hogy a zenekart meghívták egy németországi fellépésre is. Április elején Saarbrückenben nyomják majd a talp alá valót az oldszkúl kompjútermjúzik kedvelőinek. Reméljük, majd ott is készülnek felvételek.
 

     A zenészek naponta találkoznak a különféle berendezéseikhez tartozó tápegységek, adapterek, töltők problémáival. Természetesen ezek a kérdések nálunk is sűrűn előkerülnek, ezért már korábban elhatároztam, hogy egy bejegyzést ennek a kérdésnek szentelek, bár a blogban eddig is elég gyakran szó erről a látszólag lényegtelen perifériális eszközről.
     A tápegység természetesen akkor kerül a figyelem középpontjába, amikor egy hangszer vagy készülék tápja bedöglik, elveszik, ellopják. Ilyenkor viszont ugye gyorsan ki kell találni valamit. Nézzünk körül tehát a tápegységek vidékén, milyen szempontokra kell figyelnünk, ha beüt a baj!

       Külső vagy belső?
      A hangszereket és a hangtechnikai berendezéseket alapvetően a következő módokon tudjuk villamos energiával ellátni:

1. Teleppel (elemmel vagy akkumulátorral)
2. Belső tápegységgel (csak egy villanydróttal csatlakozunk a konnektorból a készülékbe)
3. Külső tápegységgel (ezek lehetnek mindenféle formájú dobozkák, melyeknek egyik kivezetése a 230V-os hálózati aljzatba, másik vége a készülékünkbe csatlakozik.
4. USB - amennyiben a számítógéphez csatlakozó eszközt képes a számítógép megtáplálni.

       Elég gyakori az, hogy a telepről működő készüléken van adapter csatlakozás is, tehát több lehetőségünk is van a használatra. Mostanában elterjedt dolog, hogy az ilyen készülékekhez (például gitár effektekhez) a gyár nem csomagol adaptert, hanem a leírásból derül ki, milyent ajánl hozzá. Itt már egyből jönnek a kompatibilitással összefüggő kérdések, de ezekről később fogok beszélni. Először röviden azt kéne áttekinteni, hogy miért van ez egyik készülékben beépített tápegység, a másikban pedig külső. Elég sok hitvita is terjed erről a témáról különféle netes fórumokon. Próbáljuk csak a dolog műszaki oldalát tekinteni, ne mélyedjünk el a marketing és a különféle városi legendák süllyesztőiben. 
     Ha például a szintetizátorokat tekintjük, akkor azt láthatjuk, hogy régen kivétel nélkül minden szintiben belső tápegységet alkalmaztak. Logikus megoldás volt, mivel egy klasszikus szintetizátorban a működéshez 4-5 féle tápfeszültség is kellett, és ezeket a legegyszerűbben egy alkalmas belső trafó 4-5 szekunder tekercséről külön-külön egyenirányítva, szűrve és stabilizálva állították elő. Ráadásul a teljes áramfelvétel is eléggé magas volt a mai készülékekhez képest, így aztán semmi értelme nem is lett volna külső tápegységet használni, majd a készüléken belül a külső tápból nyert egyetlen feszültséget jelentős veszteségek árán több feszültséggé alakítani. Nagyon fontos tudni azt, hogy a külső adapteres készülékek esetében is van egy belső tápegység. Anélkül, hogy belemennénk a komoly tervezési és méretezési szempontok taglalásába, azt mondhatjuk, hogy abban az esetben tudunk külső tápos készüléket tervezni, ha a külső áramforrásunk által szolgáltatott villanyból egy normális, vagyis viszonylag egyszerű kivitelű belső táppal el tudjuk látni a készülékünk valamennyi részegységét a megkívánt tápfeszültséggel és tápárammal. Persze a polaritásról se feledkezzünk meg, mert hangtechnikai berendezésekben mindig kell pozitív és negatív tápfesz is. Amikor "normális" belső tápot emlegetek, akkor arra gondolok, hogy persze, ma már mindenféle feszültségből elég jó hatásfokkal elő tudunk állítani mindenféle más feszültséget is, de régebben ez nem volt így. Feszültséget csökkenteni csak disszipatív stabilizátorokkal tudtunk, melyek elmelegedték a különbözeti teljesítményt, egyenfeszültség növelését pedig csak nagyon rossz hatásfokú áramkörökkel lehetett megoldani. Emiatt volt teljesen logikus a beépített több szekunderes trafó. Egyetlen baj volt csak vele. Borzasztó kényesen ügyelni kellett a precíz tervezésre és gyártásra, majd a készüléken belüli elhelyezésre és árnyékolásra. Ha valami nem sikerült tökéletesen, akkor a hangszerünk vagy a készülékünk átvette a hálózati 50 Hz-es búgást, amit ugye nagyon nem szerettünk. Ezért egyre többen döntöttek úgy, hogy eltávolítják a trafót a készüléktől, ne kavarjon bele a hálózati eredetű elektromágneses zavar a hangba. Azonban igen kevés készülék létezik, amely a szokásos adapterekből kinyerhető 9 vagy 12 voltos egyenfeszültséggel mindenféle hókuszpókusz nélkül működik, ezért vannak az említett belső tápok. A tápegységek az elmúlt évtizedekben igen komoly fejlődésen estek át. A számítógépek meg a többi digitális elektronikai eszközök térhódítása miatt igen nagy mennyiségben kezdtek el gyártani olyan nagysebességű kapcsoló félvezetőket (pl. FET), melyek lehetővé tették a kapcsolóüzemű tápegységek széleskörű elterjedését. Innentől kezdve már sokkal szabadabb kezet kaptak a tervezők, hiszen tetszés szerint alkalmazhattak egy készülékhez csak belső tápot, külső tápot, vagy a kettő kombinációját. Most már azt is eldönthették, hogy a két tápegység közül hová használnak kapcsolóüzeműt, hová pedig hagyományos disszipatív rendszerűt. A választást teljesen a gyakorlati szempontok vezérelhetik immáron.
      A készülékbe helyezett kapcsolóüzemű tápegységgel azonban újabb bajok jöttek be. A hálózati 50 Hz búgása helyett magas hangon cicergő, sípoló, sistergő zaj jelent meg, aminek az eltüntetése szintén sok fejfájást okoz a professzionális eszközök tervezőinek.
     Lehet, hogy az eddig leírtak túlságosan műszakinak tűnnek azok számára, akiket csak a megfejtés érdekel, látni fogjuk azonban, hogy egyáltalán nem ártalmas egy kicsit az elméleti alapokkal tisztában lenni. Nézzük meg tehát, hogy mire kell ügyelnünk akkor, ha meglevő készülékünkhöz adaptert keresünk, vagy más, tápegységgel összefüggő problémánk támad? A látszólag egyszerű kérdéshez érdemes nagy körültekintéssel közelíteni, mert másként nagy bajokat okozhatunk.

      Mi van, ha a belső tápegység hibásodik meg?
      Ebben az esetben - akár a 230V-os beépített tápegység, akár a külső tápegység által szolgáltatott kis feszültséget fogadó belső táp romlott el - mindenképpen a szerviz fogja megoldani a problémát. Jellemző, hogy a szervizbe kerülő hangszerek hibáját sok esetben suszterolással idézte elő a tulaj. Nagy károkat, javíthatatlan berendezéseket eredményezhet a táp hozzá nem értő javítása, azon kívül pedig életvédelmi szempontból sem szabad hozzányúlni másnak, mint képzett szakembernek!

      AC vagy DC?
      Ha külső tápegység pótlásáról van szó, akkor a legfontosabb dolog, amit meg kell néznünk, hogy az adapternek a készülék felőli kivezetésén egyenfeszültségnek (DC) vagy váltófeszültségnek (AC) kell-e kijönni? A gyártók rendszerint a hangszeren a tápcsatlakozó melletti kis táblán vagy feliraton ezt jelzik. Nagy ritkán találhatunk olyan készüléket, amely fel van készítve mindkétféle tápra, de ezekből egyre kevesebb van. Ha váltó helyett egyenáramú adaptert teszünk a készülékre, az általában nem okoz hatalmas kárt, fordítva viszont szinte garantálható a füst és a horrorisztikus szerviz számla. A fentebb említett belső táprész ugyanis általában vagy csak az egyik, vagy csak a másik betáplálásra van kialakítva.

      Feszültség
      Szintén nagyon fontos, hogy meggyőződjünk arról, hogy a tápegységünk pontosan azt a feszültséget adja-e le, mint amit a készülékünk belső tápegysége elvár. Ha kisebb feszültséget adunk rá, akkor vagy egyáltalán nem fog működni a cucc, vagy bizonytalan lesz a működése. Nagyobb feszültség esetén túlmelegedhetnek a belső tápegység alkatrészei, kimehetnek a biztosítók. Ha az előírthoz képest sokkal nagyobb feszültséget kapcsolunk a készülékünkre, akkor pedig nyugodt szívvel és könnyed mozdulattal a kukába hajíthatjuk azt, mert már nem lesz rentábilis módon javítható.
     A kommersz tápoknál gyakran előfordul, hogy például 12 V állásban egy műszerrel 15-16 V-ot mérünk de ez nem probléma. Terheletlenül a tápegység üresjárati feszültsége simán lehet ennyi, de amikor rajta van a készülék, akkor leesik 12-13 voltra, és már helyben is vagyunk. A korszerűbb stabilizált tápegységeknél elég pontosan a névleges feszültség jön ki terheletlen állapotban is. 

     Áram
     Sokan nem figyelnek erre a paraméterre, mondván "9 Volt, aztán kész, minek cifrázni!", ám ha valaki már pórul járt emiatt, az kétszer is megnézi, milyen áramot képes leadni az adapter. A gyártók minden esetben megadják a készülékeik adatlapján, hogy a tápegységnek mekkora feszültséget kell leadnia, és hogy a készülék mekkora áramot vesz fel. Ha azt látjuk, hogy mondjuk a gyártó szerint 1000 mA (1A) áramú adapter kell a berendezéshez, akkor használhatunk nagyobb áramra képes adaptert, kisebbet semmi esetre sem! Tipikus példát tudok mondani a kísérőautomata szintik világából. Gyakori, hogy a tulaj szerint rossz a hangszer, mert nagyobb hangerőnél recseg-ropog, torzít, időnként lefagy, szóval minden baja van. Aztán behozza hozzánk, és itt teljesen tökéletes. Egy elejtett szóból kiderül, hogy a  2000 mA-es adaptert elveszítette valahol, és egy 800mA-essel járatja azóta.Több kérdés aztán már nincs is. 

      Polaritás

      Ha DC, vagyis egyenáramú tápegységet használunk, akkor rettentő fontos beállítás. Már ha van ilyen. Az univerzális tápegységeken van erre lehetőség, a fixre kötött kimenetűeknél nincs. Tehát ha fix tápegységet fogunk (ilyen a hangszerekhez a gyártók által ajánlott vagy adott tápegységek zöme), akkor feltétlenül győződjünk meg a polaritásról! Elvileg ugyan a legtöbb készülék belső tápegysége a fordított polaritás ellen védett, de ez a védelem csak bizonyos szintig ad biztonságot. Különösen ha nagyobb a tápfeszültség az előírtnál, meg még egy fordított polaritással is tetézzük, abból garantáltan botrány lesz. Az adaptereken vagy egy tolókapcsolóval, vagy pedig a csatlakozó végének 180 fokos elfordításával tudjuk a polaritást megcserélni. A hangszerek gyártói mindig feltüntetik a kívánt polaritást. Akinek még nem volt dolga elfordítható végű tápcsatlakozóval, az elgondolkodhat azon, hogy vajon honnan is fogja tudni, mikor van kint a plusz és mikor van bent a plusz? Általában a csatlakozó fix részén találunk egy nyilat, a bedugható két oldalán pedig a fenti szimbólumokat. Az a polaritás lesz az érvényes, amelyikre a nyíl mutat.

     Csatlakozó
     Végigtekintve az elektronikus hangszerek és hangtechnikai berendezések történetén számtalan féle, tápfeszültség csatlakoztatására szolgáló dugót és hozzájuk passzoló aljzatot találhatunk. Nem kifejezetten a hangszerek számára kifejlesztett alkatrészekről van persze szó, hanem arról, hogy a zeneipar is többnyire az adott korban az elektronikai gyártók által elterjedten használt csatlakozókat építette be. Mára szinte egyeduralkodóvá váltak a hengeres tápfesz csatlakozók, melyeknek egyik pólusa a henger külső palástja, a másik a belső. Ehhez illeszkedik a hangszerbe épített aljzat is, mely egy henger alakú üreg, olyan mérettel, hogy pont passzoljon bele a dugó, a közepében pedig egy tüskeszerű csatlakozó. Látszólag primitív dolognak tűnik, hogy olyan tápegységet kell választanunk, melynek csatlakozója illeszkedik az aljzatba. Azonban ezekből a csatlakozókból igen sok fajta létezik. A gyárak szeretik is cifrázni a dolgot, és ha nem szeretnék, hogy a tönkrement tápegységet kommersz darabbal lehessen pótolni, akkor eleve valamilyen egzotikus méretekkel bíró csatlakozót szerelnek rá. Tehát ha például a tápegységünknek semmi baja, de leszakadt a dugó, és pótolni szeretnénk azt egy webshopból, akkor nagyon figyelmesen meg kell méricskélni a henger külső illetve belső átmérőjét, valamint a csatlakozó szár hosszát. Néha még ez sem elég, mert előfordul, hogy a dugó házának a külső átmérője nagyobb, mint a hangszer házán a kimunkálás. A gyári tápegységek öntött dugósak, a szerelhető dugóknál előfordul, hogy nem fér be a rendelkezésre álló nyíláson, annak ellenére, hogy a csatlakozó méretek stimmelnek. Láttunk már ilyen okból szétfarigcsált szintetizátor házat. Jobban járt volna a tulaj, ha szerez egy eredeti gyári tápot, mert a szétbarmolt hangszert ezután már nem nagyon tudja jó értéken eladni. A tápdugó szereléssel egyébként is nagyon vigyázni kell, én mindenképpen szakemberre bíznám ezt a munkát. Ha pedig a szakember azt mondja, hogy hiába szereztünk alkalmas dugót, nem lehet biztonsággal beforrasztani és megrögzíteni a tápegységből jövő vezetéket, azt is higgyük el neki. Némelyik dugót ugyanis valóban nem lehet biztonságosan megszerelni. A gyengén szerelt tápegység dugó pedig látványos balhékat idéz elő, színpadi leégéstől próbaterem leégéséig bezárólag. 
     Mindezt azért is mondtam el, mert közismertek és népszerűek ugyan a cserélhető végű univerzális tápegységek de azért nem minden esetben tudjuk ezekkel kiváltani a gyári tápokat. Tegyük fel, hogy az összes korábban leírt kritériumnak (polaritás, feszültség, áram) megfelel egy adott univerzális adapter, és látszólag találunk a csatlakozóvég készletben a miénkkel teljesen azonos méretű véget is. Ekkor szokott bejönni az, hogy mégsem tudjuk bedugni, mert a hangszer aljzatában nagyon vastag központi tüske van. A másik esetben pedig azért nem működik a dolog, mert nagyon vékony a belső tüske, a rendelkezésre álló csatlakozóvégek közül pedig mindegyiknek túl nagy ehhez a belső átmérő, nincs tehát kontaktus. Tipikusan némelyik Casio hangszernél szokott ilyen eset előfordulni. Természetesen a lelkes ezermesterek pöckökkel, alufóliával, bedugott kis drótszálakkal szokták a kérdést lerendezni, meg jóféle zárlatokat okozni. De nem csak a füstölgő-bűzölgő tápegység lehet kellemetlen, hanem az is, hogy ha a rossz kontaktus miatt rendszertelenül elmegy a hangszer vagy effektprocesszor, keverő stb. tápellátása. A gyors feszültségkimaradások miatt kimaradhat a hang, elmennek a beállított programok, rossz esetben pedig meghibásodik a berendezés. 

     Szűrés
     Az egyenfeszültséget szolgáltató tápegységek kimenő feszültségét az egyenirányító után mindenképpen szűrni kell. A gyártók a szűrőkondenzátorokat úgy választják meg, hogy a javasolt maximális kimenőáram mellett se üljön rá a hálózati 50 Hz az egyenfeszültségre. Amit a tápegységek áram specifikációjával kapcsolatban írtam, azt ilyen olvasatban is érdemes figyelembe venni. Elképzelhető, hogy egy 300 mA-re specifikált tápegységből ki tudunk tartósan húzni 400-500 mA áramot anélkül, hogy melegedne vagy büdösödne, de ne csodálkozzunk, ha ronda búgás jön a készülékünkből. Ez annak a következménye, hogy túlterheltük a trafót, a kondenzátorokat pedig szintén ne mekkora áram szűrésére tervezték.
     Ez a probléma leggyakrabban gitáreffektek körül merül fel. Különösen a kis "villanyvasút" effektpedálok táplálásánál kell nagyon észnél lennünk. Az egy téveszme, hogy "az effekt búg". Az esetek nagy részében kiszűrhetjük a probléma forrását, ha elemmel használjuk a pedálunkat. Amennyiben elemről tökéletes a hang, akkor a tápegységünk körül van a bibi. Érdekes módon a gyári táppal sohasem búgnak a pedálok :) Ha mégis előfordul, hogy gyári adapterrel vagy elemmel is búgást hallunk az erősítőből, akkor jön a gitárhangszedő, a kapcsoló és a vezetékek ellenőrzése. Ki szokott bukni a bűnös. Azonban a hibás vagy nem megfelelő tápegység nem csak úgy tud morgást vinni a rendszerbe, hogy a tápcsatlakozón keresztül zavarja az effekt elektronikáját, hanem sugárzás útján is. A gitárhangszedők nagyon érzékenyek az elektromágneses zavarjelekre, ez a működésükből következik. Némelyik tápegység olyan erősen sugározza az elektromágneses zavart, hogy fél méterre megközelítve egy gitárral már teljes gáz az egész. Mindaddig persze nem szokott baj lenni, amíg a gitáros állva játszik, a tápegység pedig valahol a padlón hever. Gondot okozhat a névlegesnél nagyobb hálózati feszültség is. Ilyenkor túlgerjedhet a trafó, vagyis a szekunderről szinuszjel helyett cifrább jelalakok jönnek le, amit egyrészt a beépített szűrőkondik is kevésbé egyengetnek el, másrészt ez a kifelé, a gitárra ható sugárzás is erősödik. Manapság még igen sok 220 V-ra méretezett tápegységet használunk. Ezeknek már igazából a 230 V is enyhe túlfeszültség, de ritkán jelent problémát. Előfordulhat azonban, hogy a konnektorból 240 V, vagy annál is több jön ki. Különösen az egykoron az USA-ban gyártott, de európai piacra szánt készülékek tápegységei szoktak ettől morgást generálni.
     Még egy gondolat a gitáros padlóeffektekkel kapcsolatban. Sokan használnak effekt boardot, vagy koffert, melybe beszerelik összekötve az összes pedált. Ha közös tápegységet használunk, akkor ennek is megvannak a sajátos szabályai. Egyazon gyártó esetében is előfordulhat, hogy nem használhatjuk ugyanarról a tápról a különféle effektjeit. Az AC és a DC táplálású effektekre és a polaritásra is fokozottan ügyeljünk, amikor egy ilyen effekt kolóniát nekiállunk benépesíteni.

     Stabilitás   
     Az egyszerű felépítésű tápegységek esetében nem túl nagy gondot fordítanak a kimenő feszültség stabilitására. Tisztességes méretezéssel azért elérhető, hogy abban az áramfelvételi tartományban, amelyben a tápegység által kiszolgált hangszerünk működik, viszonylag állandó legyen a feszültség. A stabilitás iránti igény nagyon függ a konkrét készüléktől is. A már emlegetett belső tápegységek feladata igazából az analóg és digitális áramkörök számára a kellően stabil tápfeszek előállítása. Ha ezek jól vannak megtervezve, akkor a külső adapternek nem kell extrém stabilnak lennie. Bizonyos esetekben azonban a gyártó stabilizált külső tápegységet ír elő, akkor ahhoz ragaszkodni is kell, mert bizonyosak lehetünk abban, hogy nem véletlen az előírás. A stabilizált tápegységeknek a konstrukciójukból fakadóan jobb a szűrésük is, néha emiatt sem lehet kommersz táppal kiváltani őket. A ma terjedő kapcsolóüzemű tápegységek többsége stabil feszültséget vagy feszültségeket ad ki. 

     Hagyományos vagy kapcsolóüzemű tápegység?
     Gyakori kérdés, hogy ha tönkremegy a tápegységünk, akkor kiválthatjuk-e a hagyományos disszipatív adapterünket újmódi kapcsolóüzeművel, de fordítva is felmerülhet a kérdés. Tiszta mérnöki szempontokat tekintve azt mondhatjuk, hogy ha minden fent felsorolt szempont szerint megfelel a cseretápunk, akkor nyugodtan alkalmazhatjuk, a megtáplált berendezésünk csak arra finnyás, hogy a pontosan neki való villanyt kapja, az nem érdekli, hogy miből jön. Hangszerek és stúdiótechnikai készülékek esetében azért egy próbát mindenképpen javaslok, pont azért, hogy megfigyeljük, nem jelenik-e meg valamiféle eddig nem hallott brumm, zaj a hangban. Ha már a hálózattal összefüggő zajoknál tartunk, nem térhetünk ki a földhurok kérdése elől sem.  

     Földhurok
     A kérdésről már többször írtam a Bitzenedében, most nem is akarok nagyon belemélyedni. Azt azonban tudni kell, hogy a hagyományos disszipatív tápegységek kiválóan leválasztották a hangszer teljes elektronikáját a hálózatról, ezzel megakadályozták a földhurok kialakulását. Kivételt ez alól csak ritka esetben láttunk, például bizonyos berendezéseket háromeres kábellel, háromtűs csatlakozóval táplálnak, vagy AC tápként, vagy pedig DC tápként, ekkor  + / - tápfeszültséget átadva. Néha előfordul, hogy a szekunder test vezeték a tápegységen belül össze van kötve a védőfölddel, esetleg egy "Ground Lift" kapcsolóval megszakítható módon. Sajnos, a már szintén szóba hozott gagyi távolkeleti tápok jó része nem hogy nem szakítja meg a földhurkot, hanem éppenséggel generálja azt. Egy esetleges adapter csere után emiatt is jó leellenőrizni, hogy minden hibátlanul működik-e a rendszerünkben.     

    Sokan pont az elmondott dörgedelmek miatt is ódzkodnak a külső tápegységektől, mondván, ezek csak egy plusz problémaforrást jelentenek a zenészek és a technikusok életében. Tény, hogy érdemes rájuk nagy gondot fordítani, vigyázni rájuk, és amennyire lehet, óvni a durva hatásoktól. Gyakran a hullafáradt zenészek a lecuccolásnál már csak beledobálják az adaptereket valami táskába, aztán kész. Használat után ne rakjuk el szennyezetten a tápegységeket se! Törölgessük tisztára, hiszen folyhatott rá bor, kóla, miegymás, megtapadhatott rajta a por. Törölgessük át egy ronggyal a kilógó vezetéket is! Ezt a kábelt szépen egyenletesen tekerjük fel, ezután célszerű összefogatni kisméretű tépőzáras kábelkötegelővel! Nagyon vigyázzunk a csatlakozóra! Amikor kihúzzuk, mindig a csatlakozó házát fogjuk meg, ne a vezetéknél fogva ráncigáljuk ki a készülékből! A meghibásodások leggyakoribb oka ugyanis ez: a dugó töve környékén elszakad a vezeték belső ere. Aki rackben használ adaptereket, az kábelrögzítővel vagy valamilyen pánttal  biztonságosan meg tudja oldani a rögzítést. Arra azonban ügyeljünk, hogy működés közben szellőzhessen a rackbe szerelt készülék és az adapter is. Másrészt, különösen a gitáros kütyük esetében itt eléggé közel kerülhetnek a tápegységek trafói az effektekhez, hangmodulokhoz. Ha semmiféle sakkozással nem tudjuk elkerülni a zavart, akkor buli elején muszáj kipakolni a tápokat a dobozból, persze a kellő műgonddal, biztonságosan elhelyezve.     
     A biztonságos elhelyezés egyébként is fontos elv. Míg a hangszereket többnyire állványokra rakjuk a színpadon, az adapterek többnyire lent a padlón a kábelekkel és a pedálokkal osztoznak a színpadi koszban. Különösen kisebb klubok és a bulizenekarok színpadain jellemző, hogy nem csak a zenészek és a technikusok mászkálnak fent, hanem boldog-boldogtalan ott csörtet, időnként elbotolva egy pedálban vagy adapterben. Igyekezzünk tehát valami békés zugot találni a tápegységeknek, ezáltal elkerülve a nagyobb botrányokat. Az szokott egyébként lenni, hogy például a műsor szünetében szétrúgott tápegység pótlására az ideges zenész a félhomályban kapirgálva valamiféle máshol "talált" adaptert próbaképpen rádug a hangszerére, és elég nagy valószínűséggel meg is adja neki a a kegyelemdöfést.

     Összefoglalva azt tudom mondani, hogy a zenekari gyakorlatban és a hangtechnikában használt tápegységekre érdemes komoly gondot fordítani. Ha pótolni kell egyet, akkor érdemes a gyárit alkalmazni, azzal garantáltan nem lehet semmiféle probléma. Ha valamiért nem tudjuk a gyárit beszerezni, akkor pedig nagy körültekintéssel válasszunk minden szempontból kompatibilis és biztonságos tápegységet.         
 

Avagy: hogy kerül ide a Maaargit?

     Erősen szubjektív eszmefuttatásomat azzal kezdem, hogy mint köztudott, jelenleg Magyarországon két embernek van mindig igaza: a mindenkori miniszterelnöknek és Besenyő I.V. Istvánnak. (Besenyő "Igazam Van" István, a gyengébbek kedvéért.) Most akkor deklarálom, hogy szerencsére egyikükkel sem vagyok azonos. Tehát esendő, bűnös lélek vagyok, tele mindenféle előítéletekkel, rossz tapasztalatokkal, félig megszerzett információkkal és egykor jól megtanult, de félig már elfelejtett tudományokkal a tarsolyomban. Időnként nyűgös vagyok, időnként fáradt, máskor jó a kedvem, és megpróbálom alapvetően optimistán szemlélni a dolgokat. 
     Felmerülhet a kérdés, hogy hova akarok kilyukadni? Olyan dologról szeretnék beszélni, mely igencsak ismerősnek fog tűnni mindazok számára, akik bármiféle kapcsolatban vannak a zeneiparral vagy a showbiznisszel.  
     Rengeteg zenét kapok. Az ősidőkben kazettán hozták, aztán CD-n, később cserélhető vincsesztereken, majd pendrájvon, manapság pedig egyszerűen átküldik őket a neten. Az elmúlt évtizedekben igen sok emberrel ismerkedtem meg a zeneiparból. Zenészek, énekesek, stúdiósok, DJ-k, vagyis zenealkotó személyiségek. Egy részüktől a kialakult jó barátság okán rendszeresen kapok a megjelent anyagaikból tiszteletpéldányt, nagyon reprezentatív gyűjteményem van ezekből. Különösen azok a lemezek jelentenek sokat, melyekhez személyesen is volt valamiféle közöm, mert így vagy úgy részt vettem az alkotás folyamatában, mi hoztuk össze a stúdiót, segítettünk műszaki kérdések megfejtésében, és sorolhatnám még a történeteket.
     Nagyon sokan viszont még megjelenés előtt küldenek át nekem anyagokat, azzal a kéréssel, hogy hallgassam meg és véleményezzem őket. Na, itt jönnek a képbe a bevezető szövegben foglalt, esendő mivoltomat taglaló megállapítások. Jönnek a meghallgatásra javasolt művek folyamatos és bő áradatban. A skála nagyon széles. Rock, mulatós, millió féle elektro, jazz, folk, alternatív, amit akartok. A kérés mindig ugyanaz: "Ha lesz időd, légy szíves hallgass, bele és mondj valamit!". A probléma már rögtön az elején kezdődik. Sajnos igen elfoglalt ember vagyok, nehéz beütemezni bármit, ami nem a feltétlenül megoldandó napi munkafeladatok közé tartozik. Az igaz, hogy sokszor meló közben is szól nálam a zene, csakhogy az más. Ahhoz, hogy egy zenéről egyáltalán tudjak valami értelmeset mondani, ahhoz nekem oda kell figyelni rá. Nem vagyok olyan, mint az a producer ismerősöm, akinek egy zajos kiállítás előtéri büféjében odatoltak egy telefont, a fickó lejátszott neki egy 10 másodperces részletet, amiből én csak annyit hallottam, hogy csip-csip-csip-csip-cupp-cupp, és producer barátunk egyből tudta, hogy ez frankó. Nekem sajnos muszáj jó rendszeren, jó helyen ülve és figyelmesen meghallgatni a produkciót ahhoz, hogy bármit is tudjak róla mondani. Attól általában tartózkodom, hogy stilisztikai vagy zeneelméleti kérdésekbe belemenjek, bízva abban, hogy az illető muzsikus azért csinálta az adott megoldást, mert művészi szempontjai szerint így volt helyes. Legfeljebb a szűk baráti körnek beszélek az ilyen jellegű benyomásaimról, ha kikérik a véleményemet. Megpróbálok tehát a megszólalásra koncentrálni, és felhívni a figyelmet olyan problémákra, melyek elkerülhették az alkotók figyelmét. Azonban ez is elég veszélyes terület. Sokan úgy adják át dédelgetett és most épp legjobban szertett friss zenei szüleményüket, hogy a dicséreten kívül semmit nem óhajtanak meghallani. Pedig gyakran találkozunk nyilvánvaló bajokkal. Nem is az ízlésbeli különbségekről van szó, mert azokat igyekszem kiiktatni, és igazodni egy bizonyos műfaj nagyjából elfogadott normáihoz. Sokszor ez is nehezemre esik, mert nyilván megvannak a saját sztenderdjeim is.
     Gyakori probléma például a felvételi akusztika. Azzal jön nekem a zenész barátom, hogy ennek az anyagnak most zseniálisan kell szólnia, mert megvette a legdrágább hangkártyát, amiben a legjobb konverterek vannak - előtte áttanulmányozta a neten a fórumokat. Az anyagból azonban durván kihallatszik, hogy rettenetes akusztikájú helyen, gagyi mikrofonnal történt a felvétel, ettől kezdve nincs az a Superman-mezbe bújt hangmérnök, aki jóra bírná formálni. Azt sem mindig értem, hogy aki olyan zenét produkál, hogy az elejétől a végéig szénné torzított hangok vannak benne, miért ragaszkodik a szuper minőségű hangkártyához. Aztán rengeteget lehet vitatkozni a zengetők, terek használatáról, a kompresszorok beállításáról. A dobok szintén állandó kérdést jelentenek. Gyakran jutunk el a "feature vagy bug?" örökzöld kérdéséig. Vagyis sokszor amit én hibának vélek - például egy eszetlenül ziháló, emiatt engem idegesítő kompresszort - a művész szándékkal építette be a produkcióba. Sokszor zsörtölődök amiatt is, hogy egy nyers állapotban nekem nagyon tetsző produkciót úgy csapnak pofon, hogy a masterelésnél erőszakkal felnyomják kompresszorral az egészet, hogy -1 db alá szinte soha ne essen a jelszint. Mert azt mondják, ez trendi. Ezáltal a felvétel eredeti dinamikai lüktetése általában teljesen megszűnik, bejön egy csomó torzítás, se íze - se bűze se lesz az alapjában jól elkészített anyagnak. Na, amikor ez az alkotónak tetszik, akkor jövök rá, hogy másról beszélünk, más az ízlésünk, soha nem megyek be többet ebbe az utcába. Tőlem valamiféle objektív véleményt várnak, én pedig a legjobb szándékom ellenére is csak a saját meggyőződéseimnek adok hangot. 
     Azért nehéz ilyenkor megfelelően viszonyulni a helyzethez, mert másrészt tudom jól, hogy például egy kezdő számára minden kritika nagyon fontos lehet, időnként pedig a profik is elbizonytalanodnak egy adott hangzás tekintetében, és akkor meg szoktak kérni valaki külső embert, hogy szóljon hozzá a dologhoz. Néha meg azért morognak velem emberek, mert az általuk elküldött, és nyilván nagyon fontosnak tartott anyaggal még pár nap elteltével sem tudtam foglalkozni. Mint említettem, felületesen, háttérzene formájában én nem szoktam ilyen anyagokat hallgatni. Azonban a saját bizniszemben vannak időszakok, amikor éjjel-nappal meló van, egyszerűen nincs időm ilyesféle tevékenységre, függetlenül attól, hogy engem mondjuk éppen nagyon érdekelne az illető anyag. A végén pedig valami értelmeset kellene mondanom, általánosságokat meg közhelyeket, illedelmes semmit mondást nem szeretek produkálni - ha már valaki megtisztel egy véleménykéréssel. A legszebb pedig az, amikor az ember tényleg veszi a fáradságot, négyszer-ötször végighallgat egy CD-re való anyagot, tételesen leírogatja, hogy hol milyen gondokat vél felfedezni, aztán nagy sértődés a vége, mert úgymond "lehúztam" a produkciót.

      Időnként meg szoktak hívni különféle tehetségkutató versenyek és hasonlók zsűrijébe is. Élő produkciók elbírálásánál viszonylag egyszerű a helyzet, pláne, ha négy-öt ember dönt. Ha a testület jól van összeválogatva, akkor képes eléggé objektív döntéseket meghozni. Máskor én is csak fájlban kapok egy adag zsűrizni való anyagot, épp úgy, ahogy rajtam kívül még mások is, és egymástól térben és időben teljesen elkülönülve értékeljük a produkciókat. Nekem ez a fárasztóbb munka. Nehezen tudok elvonatkoztatni a technikai jellegű dolgoktól. Próbálom magam függetleníteni ugyan a "hogyan szól?" kérdéstől, de ez nem mindig sikerül. A véleményemet általában valamilyen szempontok szerint súlyozott pontszámmal szoktam kifejezni. Előfordul, hogy azt érzem, a végén valamiért mégis elhúzódott a mérőszám egy nem túl objektív irányba. Azzal szoktam magam nyugtatni, hogy úgy kell nekik, ők a véleményemre voltak kíváncsiak, azt kapták!
     Van aztán ennek a fajta ítélkezésnek még egy, általam nagyon nem szeretett része. Magam ugyan sem producer, sem kiadó, sem bármi hasonló nem vagyok, azonban valami fogalmam kialakult arról, hogy mi az, ami a produkciók közül piacképes, és mi az, ami nem.  Kapok néha olyan felvételeket, hogy azt mondom, ez baromi jó! Esetleg lehetne még kicsit a hangzáson csiszolni, egyébként atom profi az egész, ám tudom, hogy a piac jelenleg arra a produkcióra nagyon nem vevő. Legfeljebb egy szűk kis kör fogja meghallgatni, ha valamelyik feltöltő portálon ingyenesen hozzáférhetővé teszi az előadó. Más esetben pedig ott van egy félig-meddig összeácsolt produkció, hosszú a hibákat tartalmazó lista, de jól tudom, hogy a tulaj ezzel már semmit sem fog csinálni, és akkor is nagyon népszerű lesz. Millión felüli Youtube nézettség, sztárvendéges haknik sora, pénz. Többször kifejtettem már itt a blogban is, hogy jelenleg nem mutatkozik különösebben nagy igény  a minőségileg kidolgozott hangzó anyagokra.  Egyik stúdiós barátom szokta mondani, aki már nagyon sok mulatós zenét adott ki, hogy mindenki hülyének nézi, amiért profi, igen komolyan felszerelt stúdióban és aprólékos munkával készíti el az anyagokat, bárki is legyen az előadó. Azonban ez az ő hobbija, nézzük el neki - szokta mondogatni.
      Azt hiszem, az a gyakorlat, hogy megjelenés előtt mutassuk meg minél több "hozzáértő" embernek az anyagot még a régi, CD-s világra vezethető vissza. Akkoriban azért nem babra ment a játék. Ha leadták a gyárnak a mastert, már nem volt visszaút. Szerettek tehát az emberek biztosra menni. Manapság már elenyészően kevés a fizikai CD kiadás. A feltörekvő zenészek Soundcloudra, Myspace-re, Youtubera vagy közvetlenül a Facebookra rakosgatják az anyagaikat. Azonnal megvan a szakmai és a nagyközönség részéről is a visszajelzés. Vannak aztán részben a Facebookon, részben attól függetlenül olyan közösségek, melyekben a tagok egymás zenéit analizálgatják, elvileg itt lehet a legtöbb szakmai véleményre szert tenni. Azért mondom, hogy elvileg, mert néha nagy baromságok is elhangzanak. Bevett szokás aztán ugye producereknek elküldögetni az anyagokat. Sok zenész panaszkodik, hogy X vagy Y milyen bunkó, mert válaszra se méltatta  az elküldött zenéket. Egyik producer barátomnak említettem, hogy én is milyen sok zenét kapok "meghallgatásra", pedig nekem aztán nem sok közöm van az egészhez. Az illető kifakadt, és elmondta, hogy már kezelni is képtelen a rengeteg anyagot, nem hogy meghallgatni. Manapság mindenki zenét szerkeszt, és az alkotók szeretnének így vagy úgy érvényesülni, és az ismertebb producereket úgy tekintik, mint a világhírhez vezető beléptető embert. Akinek egyébként kötelessége is a világhírt meghozni. De ezzel már távol kerültünk az eredeti témától. A zenei piacokon játszódó folyamok nagyon erőteljes átalakulásokon mennek át, és bár a téma nagyon érdekes, foglalkoztam is már vele párszor a blogban, én megmaradok alapvetően a műszaki oldalon. 
     Mivel a következő időszakban a szokásosnál is jobban el leszek foglalva a céges dolgokkal, zenei anyagok elemezgetésével sajnos nagyon keveset fogok tudni foglalkozni. A nálunk vásárolt és összeállított stúdiórendszereken készült anyagokra persze továbbra is kiemelten oda fogok figyelni, meg szívesen segítünk is a beállításban, ez alap dolog. Úgy egyébként a zeneelemző melléküzemágamat szüneteltetem. A neten találtok úgyis bőven kiváló megmondóembereket, akik mindig tudják, hogy mi igaz. Például Pista bácsit :)

 

Új granuláris szinti plugin a Steinbergtől

     Mostantól publikussá vált a Cubase 6.5, letölthető a Steinbergtől. Egy kicsit most megkavarta a Steinberg a korábban kialakult gyakorlatot, eddig ugyanis csak az egész számokkal jelzett verzióváltásokért kért pénzt, most azonban a 6-ról 6.5-re történő frissítés is "fizetős", bár nem súlyos összegről van szó. Aki 2012 január 1 után aktiválta a kulcsában a "rendes", legális Cubase 6 vagy Cubase Artist 6 szoftvert, az most egy "Grace Period" használatára jogosult, a folyamatról a Steinberg megfelelő oldalán adnak leírást. A legelterjedtebb DAW szoftver friss verziójában található újdonságokat szokás szerint egy PDF fájlban tekinthetjük meg. Részletesen nem akarok a sok új feature elemzésével foglalkozni, ismerem annyira a Cubase használó embereket, hogy most úgyis pillanatok alatt letöltik az updatet, és aprólékosan átnézik a friss lehetőségeket. Annyit azért mindenképpen szeretnék megemlíteni, hogy úgy tűnik, nem csak én nyavalyogtam hangminőség ügyben, mert beletettek egy FLAC kódert is az export részbe, ezzel lehetővé téve a hangfájljaink veszteségmentes tömörítését. Csak üdvözölni tudom ezt a döntést!
      Szintén igen jó dolognak tartom, hogy a Cubase 6.5 helyből tartalmaz egy granuláris szinti modult, a Padshop névre keresztelt VSTi-t. Erről a pluginről már korábban lehetett hallani, de azt nem tudtam, hogy a Cubase részeként kapjuk majd. Persze a többi DAW használói is megvásárolhatják, az ára egyáltalán nem vészes. A granuláris szintézisről korábban a Symbolic Sound kapcsán ejtettem pár szót. Ha nagyon felületesen akarjuk a granuláris szintézis módszerét megközelíteni, akkor azt mondhatjuk, hogy apró hangmorzsákból állítjuk össze a megcélzott hangzást. Vagyis fogunk több sampling forrásfájlt, ezeket pár milliszekundumos darabokra daráljuk, és meghatározott elv szerint ezeket ragasztjuk össze ismét úgy, hogy valami teljesen új dolgot kapjunk.Akit komolyabban érdekel ez a szintézistechnika, annak ajánlom az erről szóló, igen átfogó weboldal tanulmányozását. Mire is jó ez nekünk? A "Padshop" név elég sok mindent elárul. Padként általában a vonósokból, nyúlós fúvósokból és hasonlókból összeállított "tapogatós" aláfestő hangzásokat hívjuk, gyakran titulálják ezeket "atmosphere"-nek is, bár a kettő ugyan átfedhet, de nem ugyanaz. Amennyiben szeretnénk kicsit izgalmasabbá, sistergősebbé, szemcsésebbé tenni ezeket a sima, néha nyúlós szőnyegeket, akkor igen jól fog jönni a granuláris szintézis. Persze ez a technika messze túlmutat az ilyen jellegű felhasználáson, de a Padshop most elsősorban ezt támogatja.
     Mit is kapunk ebben a VSTi-ben? Rögtön a leglényegesebb: tulajdonképpen két teljesen függetlenül szerkeszthető rétegünk van önálló oszcillátorokkal, szűrőzéssel és modulációs lehetőségekkel. Mindkét oszcillátort maximálisan 8 "grain stream"-mel etethetjük. A gyakorlati kipróbálás azt mutatta számomra, hogy tényleg nagyon kreatív eszközt kapnak a zenészek és producerek ezzel a jószággal, rendkívül izgalmas és jól testre szabható hangzások vannak már a 400 presetben is, és természetesen megalkothatjuk a jó kis saját hangszíneinket is. Nekem egy problémám adódott az ismerkedés során, mégpedig a GUI. Számomra ez a grafikus kezelőfelület nem túlságosan kézreálló. Különösen a két réteg közti lapozgatás idegesít, ehelyett inkább mindkét réteget megjelenítettem volna. Gondolom, a tervezők el akarták kerülni egy hatalmas VSTi ablak létrehozását, de lehet, hogy szerencsésebb lett volna egy kicsit zsúfoltabb dizájn. Ez persze az én személyes morgolódásom csak, lehet, hogy mást cseppet sem zavar ez a technika. Pláne, aki egy hagyományos "vas" szinti programozása során hozzászokott ahhoz, hogy a paramétereknek mindig csak kis töredékét tudja megjeleníteni akár még a mai méretesebb kijelzőkön is. Hiába, az egyre növekvő méretű monitorok elkényelmesítik az embert :)
     Ettől függetlenül persze a Padshop eléggé könnyen kezelhető. Arra buzdítok mindenkit, hogy ha teheti, essen neki, és alkosson benne saját hangzásokat. Nagyon egyedi karaktert adhatunk vele a zenéinknek, filmek hangulati aláfestéséhez is kiváló eszköz.

    Egerszegi barátaim csináltak egy klipet, és most az nekem tetszik. Nem is akarom túllihegni, inkább nézzetek meg! Azért a stáblistán fussunk gyorsan át, mindenkiről ejtsünk pár szót!
    A dal szerzője Z. Lukács Sándor, akinek nagyon jó dalszövegeit sokan ismerik, régi motoros a helyi zenei életben. A felvételen gitározik is. Az énekesnő Pál Krisztina, és rajtam kívül elég nagy számú ember nem érti, hogy ezzel a hanggal miért nem játsszák a felvételeit éjjel-nappal a rádiók, ugyanis baromi jó dalai vannak. Sanyi és Kriszti alkotják a Kriszti és a Magyarucca nevű formáció magvát. A klipben Markó Tomi basszusgitározik, aki megfordult már pár nagynevű bandában. A billentyűs Hóbor Lacival itt mint harmonikással találkozhatunk. Ne felejtsük ki Gedeon Attilát (Gida), aki a stúdiót biztosította, ő szintén az egerszegi zenei élet egyik két lábon járó fontos intézménye. Svertsits Tomi nevét pedig azért kell feltétlenül megemlítenünk, mert ő egy zseniális hangszerelő és hangmérnök, aki külön megér egy misét, ugyanis valódi csodákra képes. Nagyon szerény srác, de talán egy riportra egyszer rá tudom majd venni őt is.
     Mármost, ezek az emberek összejöttek, megkerestek még pár ismerőst (javarészt a stáb többi tagját is ismerem szegről-végről), aztán megcsinálták ezt a kis klipet lazán, kocsmásan, huszárosan. Nem tudom, hogy a rádiók, tévék nyomják-e ezt a számot, de a Facebookon nagyon népszerű lett, gyorsan terjed.
  

Roland BK-5 gyorsteszt

    Egy hónapja sincs, hogy a téli NAMM Shown a Roland bemutatta legújabb kísérőautomata hangszerét, BK-5 névre keresztelt keyboardot. A Bitzenedén nem túl gyakran esik szó automata kísérettel ellátott hangszerekről, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem vagyunk rajta ezen a vonalon is, sőt. Manapság az internetes megjelenésekben, értékelésekben ezek a hangszerek meglehetősen alulreprezentáltak, helyesebben mondva gyakran találkozunk azzal, hogy ezeket a billentyűket lekezelve, nem megfelelő szakmai alapossággal tárgyalják. A "rendes" színpadi szintetizátorokat mindig kőkeményen kianalizálják, megfejtik, ezeket a "vendéglátós" hangszereket pedig a leggyakrabban csak felületesen elemzik a mértékadó külföldi oldalak is. Itthon pedig sokszor csak szakmainak egyáltalán nem nevezhető értékelések, kommentek hangzanak el az automatákról, minthogy "ebbe nem ojjan jó a csárdás, megasztá fagy is", meg hasonlók. 
      Bizony, igen jó lenne, ha azok az emberek, akik ebben a témakörben alapos tapasztalatokkal rendelkeznek, átlátják a hangszercsoport sajátosságait, gyakrabban hallatnák hangjukat. Nagyon hasznosnak gondolom a Roland EE fórumát, illetve a KORG.HU ide vonatkozó dolgait.
      Itt a blog keretei között én sem szándékozom nagyon alaposan kivesézni a BK-5-öt, de feltétlenül szólni kell róla, mert a szakma erősen várta már ezt a billentyűt. Le kell szögeznünk, hogy a BK-5 nem tekinthető az új zászlóshajónak, tehát nem a G-70 vagy az E-80 utódja. Érdekes módon először hangmodul formájában öltött testet, BK-7m néven találkozhattunk a közvetlen előddel. A Rolandtól régóta követelt a nép már egy kíséretautomatikás hangmodult, így született meg tavaly a BK-7m, melybe természetesen egy csomó korszerű dolog bekerült, mint például az audió fájlok lejátszásának lehetősége. A modult sokan meglevő hangszereik kiegészítése, korszerűsítése céljából vették meg. Felmerült viszont, hogy akkor jó lenne már egy ilyen tudással felvértezett rendes billentyűs hangszer is, és tessék, itt van a BK-5! Az új billentyűzet családfáját tekintve tehát nem a korábbi "E" szériára, hanem a GW-8-ra és a Prelude-re emlékeztet inkább. Mint említettem, ezt nem a csúcskategóriába szánta a Roland, tehát nem azon a pályán játszanak, mint mondjuk a KORG PA3X vagy a Yamaha Tyros, de akkor hova is pozicionáljuk ezt a hangszert? Erre találtam ki a bulikeyboard elnevezést. Természetesen a BK típusjelzést nem tőlem nyúlta le a gyár, ők a Backing Keyboard terminológiát használják.    
     Kinek is való egy bulikeyboard? Ha kicsit alaposabban megnézzük a szintit, akkor elég jól ki fog alakulni a válasz a kérdésre.
     Külsőre a Rolandtól elég szokatlan dizájnelemek jellemzik a BK-5-öt. A GW-8 esetében megszokott áramvonalas kivitelhez képest újfajta nyomógombok jelentek meg. A billenő és leddel ellátott nyomógombsapkák teljesen meghatározzák a hangszer kinézetét és kezelési módját is. Hasonló kivitelű gombokkal a ma vintage kategóriájúnak tekintett 25-30 évvel ezelőtt gyártott szintiknél találkozhattunk. A gombok kivitele nekem jópofának tűnik, az viszont tény, hogy a hangszer kezelését minden Roland hívő zenésznek újra kell tanulnia, mert alapvetően más, mint amit a  korábbi keyboardok esetében megszoktunk. Viszont elég gyorsan meg lehet barátkozni az új menürendszer felépítésével és az ember némi ismerkedés után már kellő biztonsággal és gyorsasággal navigál a menükben. Ehhez viszont elég sokat kell tekerészni a kijelző mellett elhelyezett, dizájnra a GW-8-hoz hasonló enkódert. Első körben furcsa, hogy nincs külön gomb az "arranger" funkció aktiválására, de aztán hamar rájön az ember arra, hogy a "Performance" vagy a "One Touch" funkciókon keresztül helyrezökkennek a dolgok. Az egyes stílusokhoz négy darab szépen kidolgozott "One Touch" beállítást találhatunk, melyeket természetesen megfelelően testre szabhatunk. A stílusok a Rolandtól megszokott módon igényesen vannak meghangszerelve, és nagyon sok van belőlük. Ismét találunk kifejezetten a magyar, illetve az egyéb kelet-európai mulatós zenei hagyományoknak megfelelő ritmusokat is. A beépített stílusokkal azonban a lehetőségek köre nem zárul be, mivel betölthetjük a korábbi Roland hangszerek megszokott kísérteit is. Ez nagyon fontos szempont, mert tudjuk, hogy a Rolandnál és a többi gyártónál is szoktak ebből gubancok lenni. A gyártók a profi zenész kategóriára is gondoltak, mivel teljes értékű stílusszerkesztőt is tartalmaz a szinti. 
     Ahhoz, hogy a kíséretek és a szóló hangszínek a Rolandtól kötelezően elvárt színvonalon szólaljanak meg, kell persze a hangszerbe egy jó minőségű hangkeltő rendszer is. Elmondhatjuk, hogy a hangkeltés tényleg profi, nagyon jó minőségű hangszíneket rakott a gyár a szintibe. A maximális polifónia 128, és a hangszínekből, valamint a dobokból is van bőséges választékunk. Természetesen itt is áll az az örökérvényű igazság, hogy nem a GM hangszínekben fog jeleskedni egyik szintetizátor sem. Aki az SMF fájljait szeretné nagyon szépen megszólaltatni, annak rendelkezésre áll egy hatalmas hangszínválaszték, lehet profi hangszereléseket csinálni tehát. Az alap GM/GS hangkeltés se szól persze rosszul, de mint már sokszor leírtam, annak eleve kicsit sótlanul, semlegesen kell megszólalnia ahhoz, hogy szabvány hangszínként jól szuperáljanak az egyes hangszerek. A hangszínek kidolgozottságához illeszkedik az effektek minősége és választéka is. Érdekesség, hogy az effektek között multiband kompresszort is találunk, nyilvánvalóan mastering funkciókra szánva. Az sem lényegtelen, hogy a saját hangszórókon megszólalva is meglepően jó hangminőséget kapunk. Ez nem csak azért érdekes, hogy a zenész otthon jól érezze magát, amikor gyakorol, hanem azért is, mert amikor beállítgatjuk a hangszíneket, performance-okat, egyebeket, akkor arra kell törekednünk, hogy a beállításaink majd egy nagy hangrendszeren is szépen szólaljanak meg. Ha gyenge a hangszórónk, akkor rá vagyunk kényszerítve, hogy mindenféle beavatkozást a fellépésekhez használt hangcuccon lehallgatva csináljunk meg.   
     Nem lenne a BK-5 igazi bulikeyboard, ha nem tartalmazna fájllejátszót. A jobboldalon elhelyezett pendrájv tartóba csatlakoztatott USB eszközünkről gond nélkül le lehet játszani az SMF, WAV és MP3 fájljainkat. Nagyon fontosnak tartom, hogy ha ilyen funkciót tartalmaz egy hangszer, akkor azt jó minőségben tudja produkálni. E tekintetben a Roland nem szokott vicces megoldásokat alkalmazni, a zenei háttéranyagok megszólaltatása tényleg az elvárható legjobb minőségben történik.
     A bulizós jelleget erősíti, hogy a szintin játszott produkciót a pendrájvra azonnal rögzíthetjük is. A rögzítés minősége is teljesen jó, és kellően kézben tudjuk tartani a szinteket is. A rögzítés zenei ötleteink gyors elmentésére is nagyszerű lehetőség, az egész egy gombnyomással elindítható.
     Az USB lejátszás kapcsán még két fontos dologról feltétlenül szólni kell. A GW-8 és a Prelude esetében a dalokat egy PC-s fájlmenedzser programmal rendezhettük el a pendrájvon, és be volt határolva a maximálisan lekezelhető fájlok száma is. Most simán a PC megszokott windowsos fájlműveleteivel rakosgathatjuk a nótákat. Nincs playlist, hanem a Windows szokásos könyvtárszerkezete érvényesül. Menet közben válogathatunk, előkészíthetjük a következő lejátszandó dalt. A másik fontos dolog a szöveg kiírása. A dalszövegeket alapból a hangszer hátulján levő kompozit videó kimeneten jeleníthetjük meg. Ide kapcsolhatunk tévét, hogy a közönség felé fordítva karaokézzon a nép, vagy ha szerválunk egy kis LCD monitort kompozit RCA bemenettel, akkor egy kottatartóra helyezve a zenésznek is pótolja a szövegkönyvet. A hangszer saját kijelzőjére is kérhetjük a szöveg kiíratást, de ez csak a betöltött dalok esetében működik, direkt USB lejátszásnál nem. Mondjuk ez sem tart sokáig, a lényeg az, hogy a szöveg kiírás mindenképpen meg van oldva. 
      Ha kicsit elmélyedünk a BK-5 gépkönyvében, rájöhetünk, hogy milyen sok tudományt tartalmaz ez a hangszer. Van a kezelésének egy felszíni rétege, amit minden bulizó zenész vagy karaokebajnok azonnal átlát, és akkor sincs tragédia, ha bizonyos mennyiségű boros kóla már lecsúszott. A mélyebb rétegek eléréséhez és átlátásához már tényleg érdemes alaposan kiismerni a hangszert, mert ekkor jönnek elő azok a finomságok és tudományok, melyek miatt a profi zenészek is szeretni fogják a BK-5-öt. Számukra ez valószínűleg másodhangszer lesz, de nagyon fontos szerepet kaphat a fellépő rendszerben. A kezdő billentyűsöknek meg a hobbizenészeknek pedig élvezetes bulik folyamatos forrása. 
      Alapvetően jól kigondolt, profin kivitelezett hangszerről van tehát szó. Ha kritikát is akarok mondani, akkor valószínűleg azt tenném szóvá, hogy tehettek volna bele egy jobb minőségű billentyűzetet, és hagyhatták volna a menürendszert például az E-50-nél megszokott minta szerint. Azonban tudjuk, hogy manapság (gyártótól függetlenül) az a gyakorlat, hogy a tényleg nagyon jó billentyűzetet csak a gyártók csúcsmodelljei kapják. Nyilván egy nagyon fontos árcsökkentő tényezőről van itt szó. Meg aztán ez a klaviatúra még elég jól játszható. A menürendszer esetében pedig ne felejtsük el, hogy az E-50 és társai érintőképernyővel voltak ellátva. A BK-5 esetében a mélyebb rétegekben levő funkciók elérése így pár másodperccel tovább tart, kérdéses persze, hogy mondjuk műsor közben akar-e valaki azokban a mélységekben túrkálni? Mármost, ha az említett dolgokat beépítik a BK-5-be, akkor már jóval magasabb árfekvésnél tartunk, és akkor azon sipákol a nép, hogy ez így túl drága. Most pedig azért olyan árú hangszerről van szó, amelyet nem csak a hivatásos zenészek fognak megengedni maguknak, hanem nagyon sok hobbizenész és bulizni, karaokézni vágyó ember is be tud vállalni.   
      Az új arranger keyboard sikerére az is garancia lehet, hogy az elődjének tekinthető BK-7m modul is nagyon népszerű lett a zenészek körében.     

QSC K sorozatú aktív hangfalak

     Néhány évtizeddel ezelőtt az volt a menő, ha egy kis zenekar cucca nem fért be a Barkasba, hanem kellett még több telepakolt személykocsi is utánfutókkal, vagy egy Robur. Az imidzshez hozzátartoztak a batár nagy hangfalak, a mai szemel egyszerű cucc pakolása sokaknál okozott sérvet vagy gerincproblémákat. Mert ugye a kis bandák zenészei maguk roadoltak, esetleg néhány lelkes helyi fiatal pár sörért besegített a cipekedésbe. Sokszor emlegettem már, hogy annak a korszaknak is megvoltak a maga szépségei, azonban ha valamit nem kívánok vissza, az a szekrény méretű hangfalak cipelése, javításkor ezek forgatása, a sörtől ragadó Vega ládákban való matatás. Korábban is voltak persze viszonylag szerényebb méretű és jól szóló hangfalak, de a feltornyozott hangrendszer sokszor arra is hivatott volt, hogy a hallgatóság felé emocionálisan kompenzálja a gyenge hangminőséget, vagy esetleg a szerény zenei produkciót. Amúgy visszagondolva ezekre az oldszkúl időkre, néha azért eszembe jutnak nagyon szépen szóló, majdnem teljesen házilag összedobott hangrendszerek is. Persze ezekkel rengeteg munka volt, és mire minden klappolt, rendszerint egy halom pénzt is felemésztettek.
    Vannak még ma is lelkes megszállottak, akik hangfalbarkácsolásra adják a fejüket. Azonban míg 25 évvel ezelőtt a zenekari hangrendszerek házi gyártása szükséges, majdnem hogy elkerülhetetlen tevékenység volt, mára már nem sok értelmét látom. A kereskedelemben kapható hatalmas mennyiségű hangfalnál adott árfekvésben jobbat csak igazán képzett szakemberek tudnak előállítani, tehát egyszerűen nem éri meg a kísérletezgetéssel az időt és a pénzt pazarolni. Nagyon felértékelődött a ráfordított idő, ma a zenészek inkább próbára loholnak, mintsem hangfalépítő szeánszra, ha össze lehet hozni.
     Megváltozott a hangfalakkal szemben támasztott igény is. Ma már mindenki a lehető legkisebb, de ugyanakkor a lehető legjobban megszólaló hangrendszert keresi. Legyenek persze könnyűek is a hangfalak, és a legfőbb szempont, hogy OLCSÓAK legyenek. Nos, említettem már korábban is, hogy a kicsi - könnyű - nagy teljesítményű - olcsó - jól szól kritériumrendszer együtt nem teljesülhet, egy vagy két szempontot be kell áldozni a fennmaradók teljesülésének érdekében.
   Körülbelül 12-15 éve itthon is a kisebb zenekarok, vendéglátós zenészek, klub hangosítók körében nagyon népszerűek lettek a kompakt aktív hangrendszerek. Pár éve pedig megjelentek ezekből a teljesen digitális változatok is. A kapcsolóüzemű tápegységgel és "D-osztályú" végfokkal szerelt ládák a dögnehéz trafók és hűtőbordák elhagyása miatt azonnal jóval könnyebbé váltak. A kezdeti konstrukciók azonban küzdöttek még bizonyos gyerekbetegségekkel, ám a félvezető technika fejlődésével ezeket mára szépen kinőtték, és a professzionális gyártók a korábban eladott modellek tapasztalati alapján mára már nagyon kifinomult rendszereket képesek alkotni. Eddig a blogban a JBL PRX 600, és a Grabowsky Caféban tartott szinti demónkon hallott Trevis Audio rendszerek kapcsán beszéltem a DSP-vezérelt speciális új hangfalakról.
      A QSC K-szériája is ebbe a vonalba tartozik. Meglepődve tapasztaltam, hogy néhány vevő, akinek az üzletben megmutatjuk a rendszert, bizalmatlankodik, mondván, hogy nem hallott még a QSC cégről. Ez számomra furcsa, hiszen ez a három betű nagyon régóta ott díszeleg számos atom profi hangcuccon, és már a régi motorosok is gyakran tértek haza Ausztriából QSC végfokokkal. Bizony, egy több, mint 40 éves, a szakma által nagyon elismert társaságról van szó, akik az elmúlt évtizedekben mindvégig az élvonalban voltak. Az tény, hogy valamiért itthon erősen alulreprezentált volt a jelenlétük.
      Ismerik tehát a hangrendszerek csínját-bínját, tudjuk, hogy képesek nagyon jó minőségű hangszórókat előállítani. Az igazi kérdés az, hogy ezeket képesek-e a DSP technológia által kínált lehetőségekkel okosan ötvözve megfelelni a zenészek által megfogalmazott, fentebb leírt kritériumrendszernek? Ezekben a DSP jelenti ugyanis a "lelket". A DSP vezérlésű aktív hangfalak esetében jó tudnunk azt, hogy már messze nem csak a crossover és a limiter funkciókat látja el a vezérlő chip. Vagyis hát ezeket is ellátja, ám intelligens módon beágyazva az egyéb DSP funkciók közé. Miről van itt szó? A nagy tapasztalattal rendelkező gyártóknál igen sok laboratóriumi mérési adat halmozódott fel az idők során. A hangfalak viselkedését leíró fizikai törvényeken túl tehát képesek modelleket is felállítani. Ezekkel a modellekkel igen jól megközelíthetik bizonyos hangszórók, hangfaltípusok, konstrukciós megoldások hatását a megszólalásra. Így képesek modellezni az irányszórást, a frekvenciamenet és a fázismenet viselkedését, a dinamikai hatások miatt bekövetkező változásokat, és sok minden mást. Ezeknél a cégeknél létezik valamiféle hangzási filozófia is. Nehéz lenne erről most sokat beszélni, de ha annyit mondok, hogy mondjuk JBL, RCF vagy ElectroVoice hangzás, akkor az emberek általában tudják, hogy miről van szó. A QSC embereinek is nyilván megvannak a sok évtizedes munkából leszűrt tapasztalatai, tudják, melyek azok a korábbi konstrukciók, melyekkel a legsikeresebben dolgoztak a színpadok szakemberei. Az ő DSP-jük tehát ezt a filozófiát tartalmazza belesűrítve a picike kontroller chipbe. Nézhetünk néhány konkrét példát is, hogy milyen tudományok laknak a chipben!

• Directivity Matched Transition (DMT) technológia. A hangfalak iránysugárzásával valamennyire mindenki tisztában van. Tudjuk, hogy a teremben járkálva egyik helyen jól szól a zene, máshol nem. Néha meg kell buktatni a hangfalat, hogy a színpadról lefelé, ne pedig a terem hátsó falára sugározzon. (Ez utóbbi egyébként nagyon elegánsan van megoldva a K szériában.) A QSC a DMT technológia segítségével a tweeter és a mélysugárzó iránykarakterisztikáinak a hangváltó törésponti frekvenciája környékén bekövetkező összeveszését próbálja kisimítani. Az eredmény: sokkal egyenletesebb hangterítés.
• Intrinsic Correction. A QSC a lineáris hangszóróviselkedés elérése céljából IIR és FIR szűrők segítségével avatkozik be.
• A DEEP technológia lehetővé teszi a mély tartomány a hangsúlyozásáta nélkül, hogy a hangkép rossz irányba módosulna, és megvédi a mélyhangszórót is a károsodástól.
• A Guardrail rendszer pedig kettős védelmet nyújt. Egyrészt "megfogja" a hangsugárzókra jutó, károsodást előidézni képes jeleket, másrészt a fülünket is megkíméli a nem neki való akusztikus hatásoktól.

A QSC hivatalos csak közvetve tér ki a latencyre, vagyis a hang késésére, pedig a digitális rendszerekben ez egy nagyon fontos paraméter. A DSP-nek olyan gyorsan kell lennie, hogy az összes műveletet, a fent részletezett beavatkozásokat is tekintve hallható késés nélkül elvégezze. Ilyen szempontból is tökéletes a cucc, minimális késés sem lép fel, nem fognak tehát a dobosok és hasonszőrű zenészek panaszkodni. Persze, lehetne a DSP bármilyen nagy tudós, 1000W teljesítmény precíz lesugárzásához természetesen igen jó hangszórók is szükségesek, ezt a pontot nem lehet megkerülni.
      A K sorozat hangképe tehát rendkívül kellemes, az a fajta hangzás, amivel bármilyen zenei vagy prózai műsor esetén gyerekjáték a hangosítás. A sorozatba 8, 10 és 12 collos topládák tartoznak, és van 2X12"-os subunk is. A topládák önállóan is igen jól helytállnak, számos alkalmazásra bőven elég ezeket bevetni. Jelenleg nálunk 2 db 12"-os topláda és 2 sub van, ezeket most már elég alaposan kiveséztem ahhoz, hogy véleményt alkothassak róluk.
       Amikor pár éve a kis K-10 aktív hangfalat meg tudtam hallgatni, azonnal el tudtam dönteni, hogy nekem ez a filozófia tetszik. Finom, részletgazdag hangzás. Amolyan highend hifi, de ha kell, akkor nagy termekbe is. Intelligibility - ezt az egyébként nyelvészetben használt fogalmat időnként használják hangrendszerek esetében is. A K -széria tipikusan a jól érthető hangfalak közé tartozik. Ezt a szó szoros értelmében is tekinthetjük, vagyis nagyon jó a beszédérthetőség, illetve szépen "kijön" az ének, de a szólisztikus hangszerek és az összetett hangszerelések esetében is tisztán kihallunk mindent, amit kell. Ez a fajta tisztaság általában csak a hifi rendszerektől, illetve a felső kategóriás stúdió monitoroktól megszokott. Úgy mondhatnánk, hogy nem maszatol. A magyarázatot valószínűleg a lineárisra igazított frekvencia- és fázismenettel és a nagyon lineáris hangszórómembrán viselkedéssel magyarázhatjuk.
      A QSC K szériáját nagyon szeretik a vendéglátóhelyeken, bálokban fellépő zenészek. Amikor kicsi helyen kell muzsikálni, akkor sem szól "döglötten" a cucc, halkan is nagyon szép, teljes hangképet kapunk. Ugyanakkor ha nagy terembe vagy szabadtérre kell kipakolni, a kis rendszer akkor is nagyon tisztán, dinamikusan, hiba nélkül szól. Az elérhető maximális hangnyomás a ládaméretekhez képest nagyon nagy. Itt egy másodpercre meg is állnék. Amikor itt az üzletben megmutatunk egy ilyen, vagy hasonló hangrendszert, sokan
azt mondják, hogy "Á, nem is érződik, hogy 1000W szól!". Ez nem azt jelenti, hogy nem jön ki a 131 vagy 133 dB, hanem azt, hogy kristálytiszta ilyenkor is a hang, lehet mellette beszélgetni. Amikor a gyengébb hangrendszereket nagy hangnyomásra vesszük rá, gyakran annyi torz jel kijön a hangszórókon, hogy a fülünk amiatt tiltakozik és túl hangosnak minősíti a hangzást. Holott még nem dB-ből van sok, csak a jelben a torzítás mértéke és jellege miatt érezzük erősnek a hangot. Ez a fajta hangzás erősen fárasztó, engem a világból ki lehet üldözni vele. A minőségi hangrendszereknél arra kell vigyázni, hogy a túlzott hangnyomást nem érezzük bántónak, de közelről és tartósan azért ettől függetlenül károsíthatja a hallásunkat. Ezzel tehát megfelelően kell tudni élni, csak nagy terekben szabad elengedni a rendszert a maximális hangerővel.
      A múltkori bejegyzésben pont a nagy hanghűségről esett szó. Sokan mondják, hogy túllihegem ezt a dolgot, a népek döntő többsége az átlagos hangrendszereken nem hallja meg az MP3, a CD és tömörítetlen formátumok vagy a DSD közti különbségeket. Nos, a QSC K falakon szerintem élesen kijön a differencia, nem kell ahhoz vájtfülűnek lenni, hogy azonnal kiszúrjuk, mi szól!
      A K-szériát tehát nyugodt szívvel ajánlom azoknak a zenészeknek, akik kényesek arra, hogy a nagyérdemű közönség mit hall az előadásukból. A hangosító szakemberek is szeretik ezeket a ládákat, mert nagyon korrekt munkaeszközök, olyan tételek a rendszerben, melyek miatt nem kell idegeskedniük, simán tökéletesek és kész. A ládákra 6 év garanciát ad a gyár, ez is hűvös nyugalmat ad a felhasználónak. Más olvasatban a hangfalakat nem lehet tönkretenni, ezért ilyen nagyvonalú a gyár a garancia tekintetében. Sokoldalú is a cucc, a topládákból egy kapcsolással lábmonitort csinálhatunk, persze ott is a legkényesebb igényekre is bevethető. Keverési lehetőség van 2 jelforrás fogadására is, egyszerűbb hangosításokhoz tehát keverőt sem kell vinnünk. Az összbenyomás tehát rendkívül jó, de jön persze az árkérdés. Nos, az árak tekintetében ezek a hangfalak ugyanabban a kategóriában futnak, mint a többi professzionális cég hasonló kvalitású termékei. Ez ma már egyáltalán nem egy megfizethetetlen árfekvés, és aki beruház egy ilyen komolyabb rendszerre, az később áldani fogja az eszét. Aztán hogy kinek melyik gyártó filozófiája jön be, az már lehet egy másik kérdés, de az biztos, hogy a QSC K-szériáját nem véletlenül választják világszerte rendkívül sokan. 
 

    A napokban úgy alakultak a dolgok, hogy megint elég sokat spekuláltam a hangminőség fontosságáról, arról, hogy mennyire érdemes áldozni rá a hangcuccok, stúdiófelszerelések és hangszerek vásárlásakor. A blog hűséges olvasói tudják, hogy gyakran előkerül nálam ez a téma valamilyen formában. Aztán beleszaladtam egy cikkbe a Wired magazin oldalán. A szerző Michael Calore, és az írás címe mindjárt provokatív: "Neil Young utálja az MP3-at".
     A dolog előzménye az volt, hogy idén januárban is megrendezték Kaliforniában a  D: Dive Into Media című konferencia sorozatot, és ezen elég nagy visszhangot kapott Neil Young felszólalása. Mindenkinek javaslom az eredeti Wired-cikk elolvasását. Az angolul nem tudóknak segíthet a Google fordítás, de ne lepődjenek meg, ha a fordításban néhány hatalmas szamársággal találkoznak.
      Neil Young azon sopánkodik velem együtt, hogy hiába élünk a digitális korszakban és hiába állnak a rendelkezésünkre a kiváló hangminőség eléréshez szükséges eszközök, általában nagyon lebutított minőségű zene jut el hozzánk. Young azt állítja, hogy az eredeti mesterszalagokhoz képest a CD lemezek csak az információk 15%-át adják át, az MP3 vagy AAC tömörítéshez tartozó átkódolás pedig ez még drasztikusabban lerontja. Ezen a százalékos értékelésen persze nem érdemes töprengeni, az ilyesmit én hasonló kvantitatív meghatározásnak érzem, mint amikor a reklámokban azt mondják, hogy az adott sampontól majd 64,8%-kal csökkenni fog a korpa a hajban. A lényeg mégis csak az, hogy Neil Youngnak nagyon nem tetszik az össze-vissza tömörített zene, és ezzel vagyunk még páran így. Előhozza a vinil lemezeket is, mint a részletgazdagabb hangvisszaadás eszközét. Steve Jobs neve is előkerül, akiről közismert volt, hogy zenekedvelő és audiofil. Azt mondja  róla Young, hogy hiába tarthatjuk a digitális korszak úttörőjének, amikor hazament az Apple elnök, akkor kizárólag vinil lemezeket hallgatott. Egyáltalán nem volt megelégedve az iPod hangminőségével. 
     Persze a cikk nem arról szól, hogy vissza kéne állítani az analóg hangrögzítést, továbbítást és tárolást, hanem arról, hogy léteznek máris sokkal jobb digitális zeneanyagok, mint amiket az iTunes-ban raktározunk és hallgatunk. Összehasonlítja a tömörített és a veszteségmentes tömörítésű, valamint a tömörítetlen formátumokat. Utóbbiak esetében is lehetnek ugyebár különbségek bitmélység és mintavételi frekvencia tekintetében. Szó van arról is, hogy néhány kiadónál már megvásárolhatók a zeneanyagok kiváló minőségű digitális formában is (pl. 24 bit - 96 kHz), ezekért azonban több pénzt is kérnek. Persze, ezek a fájlok már hatalmasak a szokásos MP3 méretekhez képest, továbbá nem minden szoftverrel lehet lejátszani őket, bár ez szerintem részletkérdés. A hardveres lejátszó kütyük esetében már fontosabb ez a szempont, mert csekély az esély arra, hogy utólag bővíthessük a meglevő készülékünket egy magasabb minőséget lejátszani képes kodekkel.
     Szó esik arról is, hogy bizonyos ortodox audiofil körökben a FLAC és a többi veszteségmentes formátumot sem tartják tökéletesnek, csakis a WAV fájlokat ismerik el hibátlannak. Nem ismerem pontosan az egyes veszteségmentes tömörítési eljárásokat, de ismereteim szerint a kitömörítést követően a zene bitről bitre visszaalakul. Ennek mondjuk ellentmond az, amikor 99,8 és 99.9%-os regenerációs szintekről esik szó. Pontosabban bele kéne ebbe merülni, hogy lássuk, hol veszik el az a picurka információ. Személy szerint kétlem, hogy ennek az 1-2 tized százaléknak a hangminőségre gyakorolt hatása túl nagy lenne, de hátha.
     A cikk szerint, meg sok más elemzés szerint a jövő audiofil formátuma a DSD, (Direct Stream Digital) az a módszer, amivel a Sony például elég régóta dolgozik már az SACD lemezein. Az SACD-t már többször is eltemették, most nem is tudom, gyárt-e valaki egyáltalán ilyent, viszont a DSD kódolás változatlanul virágzik. Ez egy 2,8224 MHz-es, 1 bites stream, mellyel valóban finnyás audiofil füleket is be lehet már csapni.
     Megemlékezik a cikk arról is, hogy a KORG készített egy Audiogate névre keresztelt, ingyenesen letölthető szoftvert, mely képes a DSD fájlokat különféle egyéb formátumokra is konvertálni.
      Felmerülhet persze a kérdés, hogy miért foglalkozik a KORG high-end audióval? Nos, mondhatnánk, hogy eléggé közismert a gyár elkötelezettsége a jó hangminőség iránt, ezt régóta tudjuk. De a lényeg, hogy a KORG egy ideje gyárt már DSD hangrögzítőket. A legkisebbet, az  MR-2 névre hallgatót én is ismerem. Már egy éve kapható, és sokan el sem tudják képzelni, hogy ez a kis vacak mennyire professzionális eszköz. A szakma is csak mostanában fedezi fel, és egyre népszerűbb lesz.
      Természetesen a kiváló hangminőség nem csak pusztán a digitalizált jel formátumán múlik. Mint azt már többször kifejtettem, az A/D és D/A konverterek, a kiszolgáló analóg áramkörök, a tápegység, a zavarvédő árnyékolások minőségének mind professzionálisnak kell lenniük ahhoz, hogy érdemes legyen a jó minőségű formátumokat választani. Gyakran szoktam emlegetni, hogy a hiába írják egyik-másik notebook hangchipjére, hogy 24 bites, ha tragikusan szól, akkor írhatnak rá akármit. Ez csak annyit árul el, hogy a chip gyártója képes volt 24 bites konvertert készíteni, arról nem szól a fáma, hogy a laptop gyártója ezen kívül bármit is tett volna a jó hang érdekében. A fenti kis KORG rögzítőt is azért mutatom be, mert jó alternatíva lehet például olyankor, mikor az ember valami élő produkciót szeretne nagyon jó minőségben rögzíteni, és nem akar laptoppal meg a hozzá kapcsolt profi hangkártyával felvonulni, elég ez a kis aranyos jószág. A minőség pedig messze meghaladja az átlagos, PC-hez való külső  hangkártyákét. Az alaplapra szerelt hangchipekről pedig ne is beszéljünk.
      Visszatérve pedig Neil Young álláspontjára, a vele készült videót ezen az oldalon lehet megnézni. Szerintem a hang nem túl jó, de hát semmi sem tökéletes :)