Ki nyer ma? - YouTube módra

    Szándékaim szerint ide most az a szintetizátor workshopunkon készült videó került volna, melyen Krajczár Péter a Roland SH-01 Gaia szintetizátort mutatja be. Peti ragyogó kis demót produkált nekünk. Úgy mutatta be a Gaiát, hogy  ettől a szívem csücske szintitől minden billentyűsnek csurgott a nyála. A kép és a hang minősége is egész normális. Toljuk föl gyorsan  a YouTube-ra, gondolná az ember, aztán megkezdődhet a beszélgetés, értékelés, fikázás, ahogy ez lenni szokott.
     Azonban kicsit le kell higgadni, ha az ember nem akar kellemetlen helyzetbe kerülni. Ott  vannak ugyanis a szerzői jogok. Kinek a tulajdona a videó? Pixlaláé, aki készítette? Ő jó fej, azt mondja, használjuk egészséggel! A mienk, mivel mi szerveztük  rendezvényt, és mi rögzítettük  hangot? Krajczár Petié, mert hogy ő a főszereplő, ő zenél a felvételen? Péter úgy vélekedett, hogy ha rendben van az anyag, akkor hadd kerüljön ki  a nyilvánosság elé. Vagy a Grabowsky Café formálhat igényt a felvételre, mert ott zajlott az esemény? Netán a Roland Corporation tartja fenn a publikáció jogát, mivelhogy az ő berendezésükről van szó? Azt gondolhatjátok, hogy ezek értelmetlen agyalgások, lássuk a demót! A dolog azonban nem ennyire sima.
     Amikor a Jupiter-80 demóról készített anyagot töltöttem fel, alig egy perccel a feltöltést követően landolt egy mail a postaládámban, miszerint az általam feltöltött anyag egy részének, vagy egészének jogtulajdonosa a UMG.
     - Mi van??? - néztem ki nagyon bambán a fejemből - még szinte fel se raktam a fájlt, és máris valaki magáénak tudja? Ez frankó! 
    Aztán elkezdtem utánanézni, hogy mi is van itt. Nem volt egyszerű. A YouTube feltöltésekkel kapcsolatos politikáját és irányelveit ugyan mint mindenki, természetesen én is elolvastam, de nem mondhatom, hogy túlzottan okos lettem tőle. Nagyjából annyit lehet belőle kiszűrni, hogy aminek nem te vagy a jogtulajdonosa, azt ne töltsd fel, mert ha a jogtulajdonos kéri, akkor letiltják az anyagodat, majd több szabályszegés után téged is. Ehhez képest, mint ugye tudjuk, a YouTube csurig van illegális tartalmakkal, olyanokkal, melyekről bizton tudjuk, hogy nem a feltöltő szellemi tulajdonát képezik. No mindegy, térjünk vissza a konkrét esethez! Azt fűzték még az említett dörgedelemhez, hogy nem kell tennem semmit, de ez a tartalom nem lesz elérhető Németországban. Hümmm. Amit nem fűztek hozzá, az az, hogy ennél a videónál nem tilthatom le a reklámok megjelenését. Eleinte jöttek is a kép alján a hirdetések, viszont mostanában nem látom őket. Engem persze az érdekelt igazából, hogy ki, és milyen alapon állítja másodpercekkel a feltöltést követően, hogy a tartalom a UMG tulajdona? Az első kérdésre, a "ki" személyére némi Google túrás-fúrás után ráakadtam: a YouTube Content ID rendszere. Ez aztán egy igazi XXI. századi találmány. Azt mondják, a nép percenként 35 órányi okosságot tölt fel a legnagyobb videómegosztóra. Van aztán több, mint 3.000.000 olyan fájljuk, amit a jogtulajdonosok küldtek be referenciaképpen. Ha a feltöltött anyagunkban talál az összehasonlító rendszer valami olyan képi vagy hangi információt, ami szerepel a referenciaanyagokban, akkor megörülnek, és értesítik a jogtulajdonost. Ő eldöntheti, hogy egy határozott mozdulattal letiltja-e az anyagot, vagy engedi ugyan, de innentől kezdve ő rendelkezik felőle. A Reklámok neki tejelnek, és ezzel nincs is semmi baj, ellenben ha úri kedve úgy tartja, a későbbiek során is bármikor ledobathatja az anyagot. Így aztán könnyen összejöhet az a 3 figyelmeztetés, ami után a YouTube account bezárása következik.
     Mármost, ha az ember ezzel tisztában van, azt mondhatja, hogy oké, soha többé nem töltöm fel a szomszéd csaj Katy Perry blueray cuccát. Komolyra fordítva, fokozottan igyekszem betartani a YouTube szabályrendszerét. Azonban még mindig nem tudtam meg, hogy konkrétan mit is talált a UMG az általam feltöltött demóban. Gyaníthatom, hogy a Krajczár Peti által a demó hevében bejátszott pár ismerős dallam (néhány másodperces apróságok) kelthették fel a robot uploadcsősz érdeklődését. De lehet, hogy a falon levő képek valamelyike. A hangszeren levő "Jupiter-80" felirat. Péter fejmikrofonja. Péter feje. A poénból elhangzó "George Bush" hangsor. Vagyis BÁRMI! A YouTube persze nem árul zsákbamacskát. Azt javasolja, hogy amennyiben a legkisebb gyanúnk felmerül atekintetben, hogy feltöltendő anyagunk tartalmazhat másoktól származó védett tartalmakat, akkor legjobban tesszük, ha nem is töltjük fel azokat. Annyira persze ismerjük a szituációt, hogy tudjuk, az ilyen szigorú restrikciókat követve a YouTube teljes, maradéktalanul legálisnak tekinthető tartalma elférne egyetlen nagyobbacska vincseszteren. Példaképp említik, hogy a saját kedvenc kutyusunkról készített videót biztosan problémamentesnek fogja tartani a rendszer. Igen ám, de mi van, ha kutya elszalad egy kopirájtos kép előtt, vagy olyan sorrendben vakkant, mint egy ismert hollywoodi film sztárkutyája, és az azonosítórobot kajakra kiszúrja? BAN!!!
    Szóval az a gyanúm, hogy a YouTube alaposan túllőtt a célon, illetve maga sem igazán tudja, hogy a feltöltők és a jogtulajdonosok között hova is álljon. Félreértés ne essék, messzemenően támogatom azt, hogy a zenészek, meg általában a művészek méltóképpen részesedjenek a jogdíjból, mert az sem állapot, hogy a saját produkciójuk úgy árasztja el a médiát, hogy közben ők maguk nyomorognak. Van ugyanis ilyen is bőven. Nem tartom azt se rossz ötletnek, hogy reklámokat helyezzenek el azokon a feltöltött anyagokon, melyekről úgy ítélik meg, hogy azért mégse kéne letiltani őket, de mégiscsak valakinek szerzői jogi tulajdonát képezik. Szerintem az lenne egy járható út, hogy ha lenne egy előminősítés. Például azt mondanák, hogy "Az ön által feltöltött Bigfoot at Lochness c. videó 1:12-nél tartalmaz egy jelenetet, amikor is a közeli kocsmából kiszűrődik a Foolmoron zenekar Shitmaker című dala. Ennek a szerzeménynek a jogtulajdonosa a BPM /Big Pig Music/. Ön eldöntheti, hogy:

1. kivágja a kifogásolt részt, és ismét feltölti minősítésre
2. megvárja a jogtulajdonos állásfoglalását (reklám elhelyezés vagy tiltás)
3. vállalja, hogy minden megtekintés után 3 centet befizet a BPM kasszájába, amiből ők aztán jól ellesznek, a Foolmoron zenekar pedig tovább nyomorog

          Köszönjük az együttműködést!"

       A YouTube-nak persze erre is megvan a válasza. Ingyenes videómegosztót üzemeltet, eszében sincs konfrontálódni a jogászokkal. Tuti ami biztos, eleve ledobják azt, ami a leghalványabb gyanú szerint is kétes tartalmakat hordozhat. Idén nyár elején meg is történt egy nagy utólagos átfésülés, aminek az eredményeképpen rengeteg videót kidobáltak, és nagyon sok accountot bezártak. Saját blogomban és ismerősök blogjaiban is feltűntek a beágyazott videók helyén a fancsali ábrázatú piktogramok, jelezve az eltávolított tartalmakat. Ha most azt gondolod, hogy "de hát ez hülyeség, rahedli 100%-ban illegális anyag van ott, azok miként maradtak meg?", akkor igazad van, erre igazából senki sem tudja a választ. Arra sem, hogy miként maradhat egy zene egyik feldolgozása fent, a másikat miért vetetik le? Mi a helyzet a remixekkel, mashupokkal? Az önjelölt karaoke zsenikkel?  A helyzet korántsem tiszta.
      Ez a YouTube-módra végzett tartalomfigyelés azonban felvet még egy kérdést. Rájöhettünk tehát, hogy ennek a videómegosztó szájtnak van egy olyan rendkívül kemény tartalom analizáló rendszere, mely szinte valósidőben képes felismerni bármit és bárkit, szavakat, dallamtöredékeket, képeket. Itt a globális Big Brother. Ha a YouTube-nak telik rá, szerintem másoknak is lehet ilyen játékszerük.
      Szóval a YouTube úgy játssza a Kinyermát, hogy mi még fel sem tettük a kérdést, de ő már meg is adja a választ. Ezek után a finom kis Gaia videó feltöltésével már be sem próbálkozom, mert abban Péter három felismerhető motívumot is eljátszik. Gyertek el, megmutatom személyesen! Csak azt ne mondja most valaki, hogy azzal is jogsértést követek el, mert nyilvánosan mutatom be a tartalmat. Vagy már a bemutatón is jogot sértettünk? Hány billentyű lenyomása után következett be ez az állapot? Amikor a hozzánk az üzletbe betérő zenészek ismert számok jó-rossz előadásával próbálják ki a hangszereket, az minek minősül? Ki kell ilyenkor zavarni a többi vásárlót? A szombat éjszakai utcán a kocsiból kihallatszó tucc-tucc csak a zajkeltés miatt szabálysértés, vagy szerzői jogokat is sért? Le lehet-e védetni a Suzukiból kihallatszó 142 bpm-es tucc-tucc-ot, mint önálló szellemi terméket?
      Nos, elkanyarodtam az abszurditások felé, de ha belegondoltok, tényleg nem egyszerű a helyzet.    

     Végre eljutottam odáig, hogy egy szusszanásra meg tudjak állni a rohangálásban, és az október 27-én a Grabowsky Caféban tartott szintetizátor workshopunk anyagait kicsit összevagdosva elkezdjem felpakolni a Youtube-ra. A felvételekért köszönettel tartozunk PixLalának!
      Első momentumként a Roland Jupiter-80 bemutatóról készült anyag rövid változatát teszem fel két részben. Ismét csak azt kell mondanom, hogy a feltöltés után eléggé leromlott a hangminőség, de azért sok információt hordoz ez az anyag még így is.
     Ezekben a demókban egyébként nem csak az az érdekes, hogy az adott hangszer mit tud. Egy félórás bemutatón nyilván nem is lehet minden részletre, sajátosságra kitérni. Számomra az is fontos információ, és lesem is minden hangszerbemutató alkalmával, hogy a demonstrátor zenész hogyan viszonyul a cucchoz, mit tart benne érdekesnek, milyen lehetőségeket tart fontosnak kihangsúlyozni. Krajczár Peti elég sok szempontot felvillantott, a visszajelzéseink szerint is sokakban felkeltette az érdeklődést a Jupiter-80 iránt.

Toneprint a telefonból

     A TC már a tavasszal forgalomba hozta a Toneprint effektpedáljait. A megszokott jó minőségen és a robusztus kivitelen kívül még egy extrát kaptak a gitárosok. Azt ugyanis, hogy a pedálok hátulján levő kis USB csatlakozókon keresztül betölthettek számítógépről mindenféle okos beállításokat, akár menő zenészek által kreált és használt preseteket is. Az USB használat persze ma már nem jelent túlzottan nagy újdonságot a gitárpedálok körében sem, de tény, hogy hasznos segítséget ad a sokoldalú felhasználáshoz, és arra ösztönöz bennünket, hogy felejtsük el, vagy legalábbis gondoljuk át a "villanyvasút" pedálok konzervatív megítélésével összefüggő népi hiedelmeket.
     Amit viszont most talált ki a TC, az tényleg agyzsibbasztó. Arról van szó, hogy kidobott egy ingyenes app-ot az iPhone tulajdonosoknak, mellyel számítógép és USB kapcsolat nélkül is tudják matatni az effekteket. Az app-ban ki kell választani az áttöltéshez egy adott effektet, a gitáron fel kell  tekerni a hangerő és a hangszín potikat, a telefon hangszóróját a pickup közelébe tartani, és elindítani az áttöltést. Hasonló csicsergést hallunk, mint régi C-64-es programokat vagy az analóg szintik presetjeit őrző kazetták lejátszásakor, illetve az akuszikus telefonmodemekből jöttek ilyen vertyogások.  Tehát tulajdonképpen egy régóta ismert módszert használnak a digitális jelek analóg jelúton való továbbítására, a gitárhangszedőn át történő bevitel ötlete azonban szerintem hatalmas, ki is utalok a TC-nek ezért egyet az általam alapított Nemsámli Díjból.
 

    Az október 27-re meghirdetett szintetizátor workshopunk sok mindenben hasonlított a korábbi években rendezett bemutatóinkra, ugyanakkor egy csomó dologban merőben új megoldásokat találtunk ki. Szórakoztató műsorunk központjába két hatalmas tudású és nagyon új hangszert állítottunk. A Roland Jupiter-80 és a Korg Kronos nem csak egyszerűen az adott cégek zászlóshajói, hanem trendeket mutatnak, és egyben gyönyörködtetnek is. Bevallom, igen ritkán nézek tévét, de egyik kedvenc műsorom a Top Gear. Aki nem ismerné, pár eszelősen megszállott autóbolond kocsikról beszél, aztán autókat mutatnak be, gyönyörű tájakon autóznak, időnként pedig teljesen agyament dolgokat produkálnak. Az egyik legemlékezetesebb epizód számomra az volt, amikor egy Bugatti Veyront és egy Pagani Zondát szadiztak olyan természetességgel, mintha valaki a roncstelepre szánt régi Wartburgot nyúzta volna. Szóval adott volt a világ két legdögösebbnek tartott sportkocsija, adott volt pár jó szakember, és adott volt a lelkes közösség. Azt gondoltam, ne vacakoljunk mi se, mutassuk meg a népnek, mik a legjobb a szintik világban. A csúcsszintetizátorok bemutatásához a legalkalmasabbnak egy viszonylag kis közönségre tervezett workshop tűnt. Így szakítottunk a korábbi gyakorlattal, miszerint több ezer meghívót küldözgettünk szét levélben vagy levelezőlapon, két vagy három napos népünnepélyt rendeztünk a hangszerbemutatóink kapcsán. Azok ugyanis nagyon széles tömegeknek szóltak, igyekeztünk a hangszerek iránt érdeklődő embereknek a lehető legtöbb mindent megmutatni. Ott voltak a prominens zenészek éppúgy, mint az érdeklődő gyerkőcök. 
     Most pedig azt gondoltuk, hogy célzottan azokat az embereket szólítjuk meg, akikről jól tudjuk, hogy ezek felé a csúcshangszerek felé NAGYON nagy érdeklődéssel fordulnak. Új volt a megkeresés módja is, hiszen a meghívandó muzsikusok zömét simán elértük Facebookon. Alig néhány embert nem találtunk ezen a sokat dicsért és még többet szidott közösségi szájton, őket személyesen invitáltam meg. A workshop helyszínéül a zalaegerszegi Garbowsky Cafét választottuk. Ez egy olyan hely a városban, ahol gyakran lépnek fel kisebb bandák, megvolt tehát egy zenés kocsma tipikus hangulata is.  
    Kellettek még a jó szakemberek. A Roland részéről keresve sem találhattunk volna avatottabb Jupiter-80 demonstrátort, mint Krajczár Pétert (Karmatronic). Péter annak idején az említett nagy hangszerbemutatóink lelkes látogatója volt, gyakran megfordult a boltban is. Egyike volt azoknak a srácoknak, akik hatalmas erővel szívtak be minden információt a zenével, a hangszerekkel és a zenei elektronikával kapcsolatban. A környékünkön a fiatalok körében nagyon népszerű volt akkoriban elektronikus zenével próbálkozni. Péter nem csak próbálkozott, hanem tehetsége és szorgalma révén ma már komoly hírnévre tett szert, együtt dolgozott már a szakma sok kiválóságával. Erőteljes, nagyon jól megkomponált zenéket csinál, szakmai igényesség jellemzi a munkáját minden területen, ahol alkot. A jelenlevő rolandos csapatot erősítette még Vas Attila, az ismert billentyűs, és Varga János (Csavar). A Kronos bemutatására Vághy Tamást sikerült felkérnünk, vele jött a hazai KORG képviselet két jeles munkatársa, Hanuska Gábor és Hajdu Zoltán is. Azt gondolom, hogy a felsorolt emberek közül a blog olvasóinak senkit sem kell bemutatni.
     Az előkészítő munkák és a szervezés során a rolandos és a korgos stáb példamutató módon működött együtt az esemény sikeres lebonyolítása érdekében. Bár konkurens cégeknél dolgozó, a márkájukat elkötelezett módon képviselő emberekről van szó, ez nem akadályozta őket abban, hogy a másikra elismeréssel és tisztelettel nézzenek, és hogy igazi örömmel üdvözöljék egymást a buli előtti megérkezéskor. A hangulat az egész bemutató alatt oldott és vidám maradt, annak ellenére, hogy néhányunkat valami nyavalya elég erősen megkörnyékezte. 
      Kellet aztán nekünk még az érdeklődő közönség is, akikben szerencsére nem volt hiány. Nagyon örültem annak, hogy a meghívott zenészek 100%-a nagyon örült a bemutatónak, érezhető volt a bemutatandó hangszerek iránti felfokozott érdeklődés. Voltak, akik nagyon messziről érkeztek, mások a munkájukat ütemezték át úgy, hogy eljöhessenek. 
     Krajczár Peti a Jupiter-80 bemutatásával kezdett. Közelebb hozta a hallgatósághoz a szintetizátorban alkalmazott modellező eljárásokat, és röviden vázolta, hogyan építhetők fel a hangszínek. A hangszerre jellemző hangszínek bemutatása során bemutatta a "háztáji" patcheket is, ugyanis Pétert felkérték a prototípus fejlesztése során hangszínek programozására. Így a gyári presetek egy része az ő munkáját dicséri. Valóban húzós, korszerű soundokat hallhattunk, a közönség nagy tapssal fejezte ki tetszését. Péter bemutatójának a végére valamennyien jobban megértettük a Jupiter-80 koncepcióját és a benne rejlő fantasztikus lehetőségeket. Ezután Peti még a Gaia tudományát és a viszonylag kevéssé ismert VP-770 lehetőségeit is megcsillogtatta. Mi a Gaiat jól ismertük már, de Péter keze alól kijött még pár olyan hang, hogy csak tátottuk a szánkat. Bizony, jó kis szinti ám ez!
      A szünet hangszertapogatással, italos pult látogatással, cigizéssel telt - mindenkinek igénye szerint. Aztán kezdődött a Korg Kronos bemutatója. Hanuska Gábor megpróbálta a rendelkezésre álló rövidke idő alatt elmesélni a Kronos legfontosabb tudnivalóit, Vághy Tamás pedig szemléletes zenei példákkal illusztrálta az elhangzottakat. Ezzel a munkamegosztással úgy érzem, sikerült a hangszer hangzásvilágának és lehetőségeinek egy jó keresztmetszetét megmutatni. Ezekkel a nagy tudású hangszerekkel mindig az a baj, hogy rettenetesen sok mindenről kéne beszélni. Igaz, hogy most a meghívott vendégeink mindegyike kifejezetten érdeklődő és már komoly tapasztalatok birtokában levő zenész volt, ezért szakmailag valamivel mélyebbre mehettek az előadók, mint egy nagyközönség részére szánt bemutatón, de az idő erősen behatárolt volt. A bemutató után viszont mindenki kipróbálhatta a hangszereket és természetesen megindult az érdeklődő kérdések áradata is.
     Úgy érzem tehát, hogy a bemutató elérte a célját. Avatott zenészek mutatták be a hangszergyártás legkorszerűbb termékeit. Komoly fricskát kaphattak azok, akik zenélést csak számítógépre költözve tudják elképzelni. Mindkét csúcsmodellre jellemző az, hogy inspirálóak, rendkívüli gazdagságot adnak a zenésznek a játék során a zenei kifejezésmód finomságainak megvalósításához. Be lehet őket fogni bármilyen "hagyományos" színpadi, zenekari munkára, ugyanakkor a komponáláshoz és friss, új hangzások létrehozásához is végtelenül sok lehetőséget adnak. Kapunk tehát egy finoman, mégis erőteljesen megszólaló hangzásvilágot a korábbi akusztikus és szintetikus hangszerek világából, meg kapunk egy eszméletlen nagy lehetőségtárat új dolgok megalkotására. Azt hiszem, a bemutató résztvevőit ez nyűgözte le és gondolkoztatta el leginkább.
     Pár szót kell még mondanom a rendezvényen használt hangrendszerről is. Amikor az ember Jupiter-80 meg Kronos bemutatására készül, akkor sajnos célszerű biztonságosan elzárni a lepukkant "low-budget" kacat hangfalakat, erősítőket, messzire elkerülni a toldozott-foltozott hangosító cuccokat. Meg akartuk mutatni, hogy ezek a hangszerek képesek hatalmas, élő dinamikára, de ugyanakkor finom részletek és szép térleképezés is jellemzi őket. Viszont nem akartunk olyan horror árú hangrendszert sem befogni, melyről a jelen levő zenészek sohasem álmodhatnak. A demó egy Trevis Audio cuccon zajlott, konkrétan  2 db TA-08P topládán és 2 db TA-12SP subon. Ez a 4 db aktív láda összesen nem nyom annyit, mint egy átlagosnak nevezhető kétutas 15"-os aktív hangfal. Teljesült tehát a zenészeknek az a kívánsága, hogy verítékezés és gerincsérv nélkül lehessen be- és kipakolni a hangfalrendszert. Ha figyelembe vesszük, hogy a buli végére a hangfalak súlya mindenképpen a duplájára nő (legalábbis a zenészek szerint), ezek még akkor is pehelysúlyúak. A megszólalásuk pedig nagyon korrekt volt, messze a legjobb, amit az ilyen kis ládikóktól eddig hallottam. Jó széles frekisávot átfog a megszólalás, kellően részletező a hang. Külön ki kell emelnem, hogy nagyon jó a beszédérthetőség, és bár ének most nem szólt a rendszerből, ez a tény megmutatja, hogy az énekhang is szépen szól rajta. Azért érdemes erre kitérni, mert az ilyen kis "szatelit" rendszerek általában ezen a ponton véreznek el csúnyán. Valószínűnek tartom, hogy a Trevis Audióval foglalkozni kell majd a későbbiekben még itt a blogban.
     A bemutató tehát jól sikerült, és ezt igazolja a sok pozitív visszajelzés is, amit azóta kaptunk. Megkérdezhetitek, hogy miért csak most, több, mint egy hét elteltével szólok róla a Bitzenedében? Nos, ennek több oka is van. Az egyik az, hogy irdatlan sok munka szakadt a nyakamba az elmúlt napokban, ezért csak apróbb szösszenetekre futotta az időmből. Másrészt szerettem volna videó illusztrációkkal is mindjárt megtűzdelni a szöveget, erre azonban rövid időn belül nem lesz lehetőség. Persze, ami késik, az nem múlik, vagy mint ahogy George Smoog barátomnak nemrég kifejtettem, ami latency, az nem múlency, tehát előbb-utóbb ezek is felkerülnek majd a Csőre.    
     Volt azonban valaki, aki nem sokat szórakozott a latency-múlency kérdéssel, hanem ott a helyszínen online tudósított a banzájról. Stro-B barátunk a helyszínről blogolt egyet frissiben, én meg azt hittem balga módon, hogy chatel a barátnőjével műsor közben az almás laptopján. Ez volt az első híradás a neten a bemutatóról, és természetesen megjelent aztán a dolog a Facebookon is. Köszönet érte Stro-B-nak!
     Szeretném megköszönni a közreműködőknek is a kellemes estét. Létrehozták maguk körül azt a hangulatot, amiért érdemes volt eljönniük a billentyűs népeknek. Azok a zenész barátaink pedig, akik most hallgatóságként tiszteltek meg bennünket, nagyon sok jó és biztató szóval erősítettek meg bennünket abban, hogy érdemes volt összehozni a partyt. Ebben a szellemben dolgozunk tovább. Azt hiszem, legközelebb az ortodox gitárosok részére csinálunk majd egy érdekesnek ígérkező csörömpölést.
      A workshopról további képeket találhattok a Syncopa Facebook oldalán.

    Érdekes ötlettel rukkolt ki idén tavasszal az új-zélandi KiwiTechnics cég. Miközben az emberek túlnyomó többsége a szintetizátoraihoz számítógépen futtatott hangszín szerkesztő programokat használ, ők fogták magukat, és készítettek egy "vas" kontrollert, mellyel többféle vintage analóg szinti editálása is megoldható. A számítógépmentes zenei alkotókörnyezetre vágyó ortodox analóg szinti kedvelőknek biztosan bejön ez a Patch Editor. De jól jöhet színpadi játékhoz valósidejű "tekergetésre", hiszen jó pár régebbi szintin nem voltak igazán a mai értelemben vett kontrolok, hanem belemászott az ember az "Edit" menübe, ott kiválasztotta például a "Cutoff" paramétert, és piszkálgatta igény szerint. Nem egy billentyűs ismerősöm használta így "realtime" a szinijét, aminek aztán gyakran volt olyan következménye, hogy más, nem odatartozó paramétert is elnyomkodtak. Koncerten ez nem mindig vette jól ki magát.  15-20 évvel ezelőtt szerintem vitték volna ezt a programmert, mint a cukrot. De ha valakinek több olyan szintije is van, melyet kezel a Kiwi készüléke, annak most is érdemes elgondolkodni a beszerzésén. Az ára nem túlságosan alacsony, magyar pénzre átszámítva kb. 70-80.000 Ft-ért lehet hozzájutni. (+VÁM). A kütyü jelenleg a következő hangszerek kezelésére alkalmas: 

• Korg DW-6000, DW-8000/EX-8000, M1
• KiwiTechnics 3P Upgrade
• Roland JX-3P, Juno 1, 2, 106, MKS-7, MKS-50, MKS-70Updated Roland MKS-80Updated, JX-8P, JX-10, MKS-80
• Sequential Circuits SixTrak, Max
• Cheetah MS6
• Oberheim Matrix 1000
• Waldorf Pulse, Q/Q+
• Moog Slim & Little Phatty

    A gyártó oldalán leírták azokat a specialitásokat, illetve kivételeket, melyeket figyelembe kell venni a használatnál. Amikor azt írtam, hogy jelenleg a fenti szintiket kezeli, akkor arra gondoltam, hogy természetesen szoftverfrissítések útján további hangszerek kezelésére is alkalmas lehet, ha gyártók is úgy akarják. Meglátjuk, hogy mennyire terjed el, egyelőre úgy tűnik, Európában nem sok talált gazdára.
 

    A következő videóban nem kifejezetten a zenéről és a hangszerek világáról lesz szó. Vagy mégis? Don Tapscott különféle publikációiban arra próbál vállalkozni, hogy felderíti a digitális korszak mindazon társadalmi jellemzőit, melyek megkülönböztetik a korábbi időszakoktól. Foglalkozik mindenki számára nyilvánvaló tényekkel is, mint például azzal, hogy a gyerekek számára a technikai eszközök, például a mobiltelefon vagy a számítógép működtetése manapság egyáltalán nem jelent semmiféle problémát. Ugyanakkor a szülők, meg általában az idősebb korosztály teljesen másként áll hozzá ezekhez a dolgokhoz, gyakran kínlódnak olyan dolgokon, melyek a kölykök számára semmiféle problémát nem jelentenek. Itt az üzletben is elég gyakran szembesülünk azzal, hogy ha egy zenész kinéz magának egy korszerű szintetizátort, vagy készül egy zenei számítógép beszerzésére, akkor előbb-utóbb feltör a "jaj, hogyan fogom én ezt megtanulni!" sóhaj. Ilyenkor szoktam javasolni, hogy olvasgasd a kézikönyvet, és ha valami nem világos, akkor kérdezd meg a fiadat vagy a lányodat, és ha ő sem tud segíteni, akkor nyugodtan hívj fel bennünket.
    A mai gyerekek teljesen másként közelítik meg a műszaki problémák megoldását, másként kezelik a szociális kapcsolatrendszerüket (lásd-> Facebook :), erősen eltér az értékrendszerük is a szüleikétől vagy a nagyszüleikétől. A tanulás módja,folyamata és a munkába állás szempontjai is erősen megváltoztak. Már itt a blogban is tárgyaltuk azt, hogy miként kezelik a digitálisan elérhető médiát, és hogy ez mennyire megváltoztatta a zenepiacot, a hangszeripart és még sok minden mást. 
     Nem vagyok szociológus, hogy ezeket a folyamatokat értékeljem, lelkendezzek, vagy pont ellenkezőleg a végítélet eljövetelének egyik baljós jelének tekintsem ezeket a trendeket. Ugyanakkor tudomást nem venni róluk és struccpolitikával a százéves gyöpös dolgokhoz ragaszkodva valamiféle visszarendeződést várni is oktalanság lenne. Ki kellene használni a digitális korszak kínálta fantasztikus lehetőségeinket, és persze meg kéne nyirbálni a növekvő rusnya vadhajtásokat is, melyek néha fojtogatják a gazdaságot és kultúrát is.
     Don Tapscott két éve megjelent Grown Up Digital című könyve érdekes olvasmány azoknak, akik szeretik a dolgokat, az életünket meghatározó folyamatokat alaposabban megismerni. A következő videó interjú ugyan angol nyelvű, és nem is túl rövid, de szerintem nagyon érdekes.  

Melyik a jobb csatlakozási mód külső audio interfészhez?

     A számítógépes stúdiózással foglalkozó internetes fórumok népszerű rágcsálnivalója az a kérdés, hogy a számítógépünkhöz milyen fajta külső audio interfészt kapcsoljunk? USB vagy FireWire? Melyik a nyerő?
     Először is azt kéne megnéznünk, miért is rakjuk a számítógépen kívülre a hangcuccot. Nem akarok hangkártyát mondani, pedig muszáj lesz, mert már a szaknyelvben is elterjedt ez az "epermálna". Az ember nyelvérzéke kártya alatt valamiféle kártya formájú dolgot vél sejteni, azonban a külső hangkártya, mint olyan, egyáltalán nem kártya formájú, hanem doboz, szappantartó vagy más, kártyára egyáltalán nem hasonlító dolog. A klasszikus pécés szóhasználatban a kártyákat ugyebár egy ISA, PCI vagy hasonló slotba bedugható áramköri lapot értettünk. Később a kártya titulust a PCMCIA és egyéb csatlakozókba dugható memóriákra illetve más eszközökre is alkalmaztuk, mivel ezeknek is kártya formájuk van. Az angol nomenklatúrában "external audio interface" néven emlegetett dobozkák, rack méretű készülékek azonban semmilyen kártyához nem hasonlítanak, többnyire egy kocsánnyal vannak a számítógéphez kötve. Mindegy, nem firtatom ezt az elnevezésbeli furcsaságot, hiszen minket elsősorban a kocsány érdekel.
     Sőt, először is azt kéne megnézni, hogy miért kerültek ki a hangkártyák a számítógépekből. Hajdanán az IBM klón gépek alapból egyáltalán nem tartalmaztak hangkártyát, a beépített hangszórók különféle kerregésekre voltak képesek, melyek korántsem akusztikai élmények keltésére voltak hivatottak, hanem a gép működésével kapcsolatos jelzéseket továbbították. Ez a funkció aztán megmaradt, a rendes hangkeltést és a külső jelek digitalizálását pedig a kifejezetten erre a célra gyártott kártyákra bízták. Arra azonban gyorsan rájöttek, hogy a számítógép belseje nem optimális hely az igazán profi hangfeldolgozó áramkörök számára. A működéshez szükséges tápfeszültségeket igen súlyos digitális zavarok terhelik, és az analóg áramkörök valamilyen mértékben a leggondosabb szűrés ellenére is átengedik ezeket. Halk sistergés, cicergés, morgás. Ismerős mindenkinek. Ráadásul a számítógép alaplapjának és a többi kártyának a fóliacsíkjaiban és a kesze-kusza kábelekben is nagyon erős nagyfrekvenciás zavarok keletkeznek, és ezeket antennaként szétsugározzák, a hangkártya vezetékei és fóliacsíkja pedig jól összeszedik mindezt. Természetesen a problémákra a fejlesztőmérnökök súlyos megoldásokat dolgoztak ki. A zavarvédő technológiának része a nyáktervezés során kialakított spéci árnyékolás és a "LowZ" tervezés, vagyis az áramkörön belül elehető legalacsonyabb illesztőimpedanciákra való törekvés. A hifisták időnként dicshimnuszokat zengenek erről az áramköri megoldásról, máskor keményen szidják. Annyi bizonyos, hogy a zavarok ellen drasztikus védelmet nyújt.
      Már a kezdeti PC-s időszakban is felmerült az a tervezői koncepció, hogy amennyire lehet, szeparáljuk el egymástól a digitális és az analóg áramköri részeket. A legegyszerűbb módszernek az tűnt, hogy a jelfogadó és a kimeneti analóg áramköri részeket, továbbá az A/D és a D/A átalakítókat rakjuk a gépen kívülre, és a digitális jelfolyam jöjjön-menjen a gép és a különálló doboz között. Később ez technikai okokból úgy alakult, hogy a konverterek visszakerültek a gép házába, a külső analóg egység pedig többnyire szimmetrikus jelkábel csomaggal kapcsolódik a belső kártyához.
      Aztán amikor bejött a képbe az USB és a FireWire adatátviteli rendszer, a laikusok és a szakemberek egyaránt azon kezdtek spekulálni, hogy ez bizonyosan jó lesz a digitális és az analóg részek fizikai elválasztására, és a konverterek ismét kikerülhetnek a "dobozba", távol a PC dohogó, zajkeltő belsejétől.
      Azonban amikor az USB és a FireWire megszületett, alig hiszem, hogy a fejlesztőknek eszükbe jutott volna a digitális hangtovábbítás lehetősége a hangkártya és a gép között. Az USB-t tipikusan a nyomtatókhoz, scannerekhez és hasonlókhoz találták ki. A FireWire fő célterületét pedig a terjedő digitális kézi kamerák jelentették. Amúgy mindkét adatátvitel a soros kommunikációs megoldások körébe tartozik, de a fizikai megvalósítás, a protokollok és a csatlakozók különböznek. Ha megnézitek a fenti linkeket, akkor láthatjátok, hogy a FireWire alapból sokszor gyorsabb (400 Mbit/sec) átvitelt tett lehetővé, mint a kezdeti USB 1.0 szabvány (12 Mbit/sec). A soros kommunikációban a bitrate ismeretében meg tudjuk határozni, hogy milyen mennyiségű digitalizált hanganyagot képes átvinni a rendszer valósidőben. Arra gondolok, hogy ha adott bitmélységgel és mintavételi sebességgel digitalizáljuk a jeleket, akkor egyszerű szorzással kiszámítható, hogy a rendelkezésre álló sávszélesség elméletileg hány audió sávot enged át folyamatos üzemben. Ez az elméleti érték a FW esetében több, mint harmincszorosa volt az USB-nek. A profi sokcsatornás audió eszközök gyártó tehát egyből erre csobbantak rá, az USB pedig megmaradt a sztereó IN/OUT-os kommerszebb cuccokhoz. Jött azonban az USB 2.0, ami a 480 Mbit/sec átviteli sebességével felülmúlta a FireWiret. Érdekes volt látni azt, hogy a gyárak évekig szenvedtek az USB 2.0-ás audió eszközökkel. Jellemző volt, hogy a vásárokon bemutatták őket, hosszú ideig nem kerültek piacra, aztán mikor mégis kijöttek, akkor is egy sereg probléma volt velük. Közben a FireWire hódított, minden profi eszköz ezt használta. Majd egyszer csak bekövetkezett a váltás. A gyárak egymás után dobták piacra az immáron tényleg hibátlanul működő USB 2.0 interfészeket. Kíváncsi lennék, hogy mi is történt valójában, én is csak a neten terjengő, egymásnak ellentmondó pletykákat ismerem. Tény, hogy számos gyártó, aki korábban a FireWire egyeduralmára esküdött, nekiállt USB hangkártyákat készíteni. Vagy nézzük például az Alesist, aki a keverőpultjait gyorsan átállította FW-ről USB-re. Vagy a MOTU-t, aki az egyedül üdvözítőnek nevezett FW után hibrid interfészeket gyárt, mindkét platformot támogatva. A sort hosszasan lehetne folytatni.
     Az USB-re való áttérés okait kutatva felmerülhet, hogy a FireWire nem volt azért bombabiztos rendszer. Nem csak a hangkártyák tulajdonosai futhattak bele inkompatibilitásokba, de a kamerákkal, scannerekkel kapcsolatban is voltak mindenféle fura dolgok. Itt jöttek azok az előírások, support információk, pletykák, melyek szerint az adott eszközt tessék "X" vagy "Y" chippel szerelt csatolókártyán át csatlakoztatni, és akkor nem lesz baj. Eddig egy szót sem ejtettem a laptopokról, márpedig ugyebár ezek a külső hangkártyák a laptop tulajdonosokhoz vonzódnak ma már erősebben. Aztán ha kiderült, hogy a kedves ügyfél frissen vásárolt laptopjának a chipsetje nem kompatibilis, akkor jött a sírás-rívás. Mondták erre a megfejtők, hogy ott a PCMCIA slot, dugjon bele a kedves ügyfél szimpatikus chippel szerelt csatolót, aztán megoldódik a gond. Ez bizonyos százalékban segíthetett is, ám egyáltalán nem jelentett minden esetben megoldást. A PCMCIA felületen keresztül megvalósított illesztést nem minden hangkártya drivere tolerálta jól. A FW interfészes eszközök a gyártók és a forgalmazók számára elég sok garanciális problémát is okoztak. Hiába beszélünk hotplug (bekapcsolt állapotban összecsatlakoztatható) eszközökről, a statikus feltöltődés és a gagyi tápok igen sok elszállást okoztak. Jellemzően ha meghalt az eszközben a FW csatoló, akkor követte a sírba a számítógépben levő is. No, itt jöttek a gondok. Amíg egy 3000 forintos kártya tartalmazza az illesztőt, addig szívja a delikvens a fogát, vesz egy másikat. Amikor az alaplapra szerelt chip úgy száll el, hogy alaplapcserés lesz a PC, akkor sűrű káromkodások hallatszanak. Amikor pedig egy komplett notebookot lehet emiatt kidobni, akkor kész a tragédia. A hangkártyagyártók úgy igyekeztek elejét venni a bajnak, hogy a készülékeket tartalmazó papírdobozba, a csomagolás legtetejére hatalmas piros betűkkel teleírt dörgedelmet helyeztek. Ennek az volt a lényege, hogy bár a most vásárolt hangkártya hotplug eszköz, de ha a kézikönyvben leírttól eltérő sorrendben csatlakoztatja a tulaj a géphez vagy a tápegységhez, és emiatt valamilyen károsodás lép fel, akkor senki nem vállal ezért semmilyen felelősséget. Mi sajnos a praxisunkban egy csomó ilyen esettel találkoztunk. Mindenkinek el szoktuk mondani a biztonságos csatlakoztatás módját, megmutogattuk a piros betűs passzust, de hiába. Amikor például a stúdióban teljes a káosz, valami gyors határidős anyagot épp le kéne adni, előfordul, hogy nem ez jár a  producer fejében, és a kapkodásban úgy dugja össze a készülékeket, hogy posszanás a vége.
      Felmerül persze a kérdés, hogy az USB akkor ugyan miért lenne jobb, hiszen ugyanezek a veszélyek ott is fennállnak. Tulajdonképpen igaz ez az érvelés, és történnek is hasonló balesetek, sőt, nem egyszer a South Bridge is elszállt az alaplapon, merthogy direkt rá van (volt) madzagozva az USB csatoló. A statisztika azonban (legalábbis nálunk) lényegesen jobb az USB javára, és kevesebb volt a durva, nagy kárt okozó meghibásodás is. Az okok az átviteli rendszer fizikai kialakításában keresendőek. A FireWire sérülékenyebb. Említettem a FW inkompatibilitási problémáit is. Nos, USB-s hangkártyák esetében is találkozhatunk néha ilyesmivel, de ezek előfordulása is ritkább. Sajnálatos viszont, hogy ez a kevés probléma minden esetben notebookon jelentkezett. Előfordult, hogy az általunk korábban jónak minősített notebookkal nem akart összejönni egy külső hangkártya. Némi kutakodás után kiderült, hogy az újabb szériába másféle USB chipeket szereltek. A notebook világban ez egyáltalán nem ritkaság, az USB használók zöme ebből nem is vett észre semmit. Csak a külső hangkártya tulajdonosok.
     A megbízhatósági szempontokon túlmenően azonban a kérdés lényege mégis az, hogy melyik protokoll alkalmasabb a jobb, gyorsabb, hibatűrőbb digitális audio jelátvitelre? Kezdetben az USB-t okkal ócsárolták, ma az USB elvben gyorsabb, kényelmesebb és olcsóbb, mint a FireWire. Egészen pontosan fogalmazva az USB 2.0 gyorsabb, mint a FireWire400, vagyis a klasszikus FW. Azonban jó ideje létezik már FW800 is, értelemszerűen dupla sebességgel. Ez sem felhőtlen gyönyörűség azonban, tehát nem árt vásárlás előtt meggyőződni a kompatibilitásról. Aztán itt van már az USB 3.0 a maga 5 Gbit/sec sebességével. Hangkártya még nem készült ezzel az interfésszel, de várható, hogy hamarosan megjelennek ezek is a kereskedelemben.
     Az átviteli sebességeket tekintve azt gondolhatjuk, hogy ezek egyszerű összefüggésben vannak a hangkártyák talán legfontosabbnak tartott paraméterével, a latencyvel. Nos, a helyzet azért korántsem ilyen egyszerű.  Ha visszagondolunk a cikk elején emlegetett régi megoldásra, mikor a hangkártya két részét drótok kötötték össze, és azon analóg vagy digitális jelek mászkáltak, az volt ilyen értelemben a leggyorsabb megoldás. Nem azért, mert az USB-n vagy a a FW-n az adatátviteli sebesség jóval lassabb, hanem azért, mert nem kell a digitális jeleket felültetni egy soros buszra, leszedni őket onnan, passzolgatni őket az operációs rendszernek, vezérelni a buszt. A fő időveszteséget a mai rendszerekben a busz vezérlése és az adatcsomagok  menedzselése jelenti, nem maga az utazás. Persze ha valaki 32 vagy 40 darab 192 bites sávot tologat egyidejűleg, az örvendezni fog egy USB 3.0 interfésznek, de akkor már kell egy erőmű a számítógépházban, ami ezt képes lesz feldolgozni. Az a tény, hogy az új külső hangkártyákkal elérhető legkisebb latency elég jól megközelíti a belső (mondjuk PCIe) kártyákkal elérhető értéket, szerintem elsősorban a gépek processzorainak és memóriáinak sebesség növekedésével meg a jobban megírt driverekkel magyarázható, mintsem a gyorsabb soros átviteli protokollokkal. Bár nyilván ez is szerepet játszik benne.  
      Valószínűleg a driverek körül kell keresgélnünk, ha a külső hangkártyákkal elérhető latency kérdését vizsgáljuk. Ugyanazon a gépen különféle külső hangkártyákkal eléggé szélsőségesen eltérő latencyket tudtunk elérni. Ugyanabban a konfigurációban a belső hangkártyák esetében általában sokkal kisebb volt a szórás. Nem mindig annyira fontos persze a latency, sokan dolgoznak úgy, hogy 20-30 ms is simán belefér.
      A külső hangeszközök esetében még egy probléma fel szokott merülni, ami eleinte stresszeli az embereket, aztán később hozzászoknak. Arról van szó, hogy előfordulhat, hogy az összekapcsolt rendszer a számítógép bekapcsolása után "nem jól éled", vagyis feláll a Windows, de nem érzékeli a rádugott külső hangkártyát, vagy DSP egységet. Egy újraindítás rendszerint segíteni szokott. A tapasztalataink szerint ez is elsősorban a FireWire eszközök esetében fordul elő, de USB-nél sem ismeretlen. Ilyenkor a probléma a két rendszer (a számítógép és a külső eszköz) reset folyamatainak összehangolatlanságában van. Már hallom is a Mac-pártiak lelkendezését, hogy persze, a gagyi Windows nem jól inicializálja a hardver drivereket és ezáltal magukat az eszközöket sem! Azonban ez a probléma Apple környezetben is felléphet, sőt, néha csak ott jelentkezik.
     Eddig nem esett szó a hangminőségről, és ezután sem fog. A digitális jelút konkrét kialakítása nem befolyásolja a hangminőséget. Ha átviteli hibák lépnek fel, az persze gondokat okozhat, de az a "hardver hibák" fejezetbe sorolódik, jól működő eszköz esetében nem kell számolni vele. 
       A kérdésre, hogy USB vagy FireWire, nem adtam választ. Nem is akartam. Ez is tipikusan az a helyzet, hogy az ember konkrét meglevő berendezések esetében tud jó tanácsot adni, az általánosítások itt is, akár az élet legtöbb területén félrevezetnek. A készülékek adatlapjai és a neten fellelhető információk alapján el lehet indulni a készülék kiválasztásával. Ha olyan külső hangkártya lenne nekünk optimális, ami vagy csak USB, vagy csak FW kialakításban hozzáférhető, akkor célszerű a "gombhoz szabni a kabátot", vagyis ahhoz választani alkalmas gépet. Ha pedig adott a számítógépünk, és alapvetően jó erős, alkalmas audio célokra, akkor válasszuk a számunkra legjobb kialakítású, legjobban használható külső hangkártyát a digitális csatolás módjától függetlenül.
      Hardveres vonatkozásokban persze sokat lehetne még agyalogni a kétféle interfész viselt dolgain, különös tekintettel az USB 3 szinrelépésére, meg arról is, hogy miért nem használják az ethernetet a háztartási audio interfészek világában, de ezek a dolgok már messze vezetnének az alap kérdéstől.

 (Szolgálati közlemény: jelenleg próbálok megküzdeni a Blog.hu új admin rendszerével. Ezért van az, hogy ez a bejegyzés nem pontosan olyanra sikerült, mint amilyenre szerettem volna, de még talán alakulhat :)

    Nem is akármit mutat meg, hanem a koncert cuccát. Épp a napokban beszélgettünk arról, hogy miként lehetnek összehozva a hangszerei és egyéb berendezései. Most kiderül. Szeretni fogjátok ezt a videót.

  A következő szintetizátor buheráló videót mindenféle különösebb kommentár nélkül teszem közzé mindenki épülésére :)