Van most ez az év végi AudioTechnica akciónk mikrofonokra meg fejhallgatókra. Gondoltam, írok pár szót, hogy miért szeretjük őket, miként és mire lehet okosan használni egyiket meg a másikat. Ezen elgondolásom a mostani időhiányos állapotomban terv szintjén megfeneklett, ellenben találtam egy kis riportot Harcsa Veronikával, aki mesél ezekről:

    Veronika a Bin Jip zenekarral a múlt héten járt Egerszegen, sajnos pont nem tudtam megnézni őket, pedig nagy kedvelője vagyok. Talán majd legközelebb sikerül. Addig is idebiggyesztek egy jó kis klipet tőle, hogy lássátok, ő meg a mikrofon mire mennek egymással: 

Focusrite Saffire PRO 40 gyorsteszt

    Nem egy újszülöttről beszélek, hiszen, több, mint egy éve a piacon van a Saffire PRO 40. Szerettem volna már korábban is megtesztelgetni, azonban már rég átkonfiguráltam a zenei tesztgépet Windows 7 - re. Egy darabig nem tűntek frankónak a 7-es driverek, gondoltam hát, kivárom, amíg kiforr a dolog. Mostanában kaparintottam a kezembe egy ilyen interfészt, gyorsan leteszteltem hát, mi is a pálya vele.
     Az installáció gond nélkül lefutott, a szükséges friss szoftvert a Focusrite oldaláról szedtem le. Mindenképpen el kell ismerni egyébként, hogy a Focusrite weboldala a konkurens oldalakhoz képest nagyon áttekinthető és informatív, ez nálam már egy jó pont. Sok alapvető információt és kiegészítő dolgot logikusan és gyorsan elhelyezve találhatunk meg itt. A készülék bekapcsolása után azonban közölte velem, hogy neki firmware frissíthetnékje van. Nocsak! Megengedtem neki, bár nem teljesen vágtam, hogy ezt most a netről teszi, vagy esetleg már a letöltött szoftver tartalmazta a friss fájlt valamiféle komponensként? Minden estre, miután ezen túljutott, gond nélkül azonnal használható volt.
    Rövid kitérőt kell itt tennünk a FireWire csatoló körül, mivel ez a doboz is FW-n csatlakozik a pécénkhez. Fórumokon beszámoltak páran arról, hogy bizonyos 1394 csatolókon keresztül nem működik a Saffire-ral a kapcsolat. Nos, azt tudjuk már a korábbi különféle FW-s külső hangkártyák tapasztalataiból, hogy vannak kényeskedő eszközök, amelyek csak a gyártó által meghatározott FW chippel szerelt alaplapi vagy kártyás illesztőn keresztül működnek. A Focusrite deklarálta, hogy a Saffire eszközei Texas, illetve VIA illesztőkkel működnek. Nekem épp VIA-s kártya akadt a kezembe, azt tettem be a gép utolsó szabad PCI slotjába. Nem is volt semmiféle felismerési vagy kezelési probléma. Felmerült a FW külső interfészek kapcsán az is, hogy jók-e az alaplapi illesztők, vagy inkább használjunk kártyát? Nos, nekem semmilyen bajom sem volt eddig az alaplapi chipekkel. Persze ha az ember audió célokra konfigurál gépet, akkor célszerű már az alaplapot is úgy megválasztani, hogy az ismert paraméterek megfelelésén kívül a megfelelő 1394 illesztő chip legyen a lapon. Az én jelenlegi gépemben nincs ilyen, ezért tettem bele kártyát. Ügyfeleinknél azonban elég gyakran előfordult, hogy "elvillant" a FireWire. Az esetek többségében ilyenkor a külső dobozban is tönkremegy pár alkatrész, és a számítógépben is. Mármost, én azért szoktam inkább a kártyás csatolást ajánlani, mert ebben a szituációban a gépben nem kell alaplapot cserélni (és esetleg vele együtt processzort, memóriát), hanem elég csak egy pár ezer forintos kártyát megvenni, beledugni, és már dolgozhatunk is újra.
    De mitől is mehetnek tönkre a FireWire kábellel összekötött eszközeink? Teljesen más aspektusból már foglalkoztam a témával a külső-belső hangkártyás és földhurkos bejegyzésben. Az ócska tápegységeket nem győzöm eléggé ostorozni. A lényeg az, hogy mielőtt összekapcsolunk egy konnektorba dugott számítógépet egy külső USB-s vagy FW eszközzel, nem csak a zúgásra készülhetünk fel, hanem sokszor gyenge áramütésre is. Kísérletképpen egy multiméter AC állásában megmérhetitek a potenciálkülönbséget az összedugatlan, de konnektorba csatlakoztatott készülékek testjei között, úgy, hogy kézzel ne érjetek a testpontokhoz, csak a mérőcsúcsokkal. Ne lepődjetek meg, ha 80 - 200 V közti váltófeszültséget találtok! Ez a feszültség nem veszélyes, mert nagyon kicsike áram folydogál, ám a hardverek összedugásakor pofonvághatja az illesztőchipeket mindkét oldalon. Ezért praktikus konnektorból kihúzott állapotban összedugdosni a rendszert, vagy legalábbis olyan sorrendet alkalmazni, ami a védőföldhöz képest kialakuló potenciálokkal számol. Az elmondottak természetesen valamennyi külső tápegységes vagy 230 V-ról üzemelő interfészre érvényesek, nem csak a Focusrite-ra.

     Térjünk vissza a lényegre, magára Saffire PRO 40-re!

 

Engem természetesen elsősorban a hangminősége és a rendszerfelépítése érdekelt. Azt hiszem, a hangminőséget tekintve nem lehet panasz, mert a Focusrite Platinum és Saffire szériában már ismert, kellő műgonddal kialakított mikrofon előfokok eléggé ott vannak a szeren. Tudjuk persze, hogy ezek sem mindenhatóak, de ebben az árfekvésben 8 db ilyen előfok már önmagában szimpatikus. Nem néztem utána, hogy a készülék konkrétan milyen A/D és D/A átalakítókat rejt, de tudvalevő, hogy a Focusrite nem nagyon szokott gagyi modelleket beépíteni, pláne, ha már relatíve jó előfokokat használ egy készülékben. A silabusz szerint ez az eszköz is el van látva a JetPLL™ jitter elimination technology  nevű jitter csökkentő megfejtéssel. Az is jó, hogy van +48V-os fantomtáp, mégpedig két csoportban kapcsolható. A külön monitor kimenetek és a 2 db fejhallgató csatlakozás arra utal, hogy a PRO 40-et akár keverő nélkül is tudjuk használni, pusztán a rajta található csatlakozásokra és a kezelőprogram mixerére támaszkodva. Szerencsés, hogy egy egyszerű kis bemeneti szintidikátor sort is kitettek az interfész elejére, ami megkönnyíti nekünk a hibakeresést a "ménemszól" szituációkban, és természetesen a precíz szintezésben is segít.
Ez bizonyos kisstúdiós környezetekben, vagy próbatermi demó felvételnél, helyszíni felvételeknél kifejezetten előnyös lehet. A képen látható panelen nem csak a keverési és routolási dolgokat tudjuk beállítani, hanem a rendszerre jellemző paramétereket, mint például a mintavételi frekvenciát (96 kHz-ig választhatjuk), és természetesen minden DAW eszköz sarkalatos pontját, a latencyt. Természetesen elvégeztem itt is a szokásos méréseket. 1,9 ms input és 3,9 ms output latency esetén nekem a Cubase nagyon vidáman és alig mocorgó CPU indikátorral jelezte a tesztanyagon, hogy köszöni, jól van! Ennél kisebbel nem próbálkoztam, nekem tökéletesen megfelel. A külső interfészek között nagyon jónak minősítem ezt az értéket.





A készülék hátulján láthatók a további XLR/jack kombinált bemeneti aljzatok, a "Monitor" jelzésű kimenetpár, és a 8 további output csatlakozó. Aztán itt van még a nagy lényeg, az ADAT IN és OUT csatlakozók. A korábban már emlegetett Behringer ADA8000-rel, vagy hasonló készülékkel még további 8 IN és 8 OUT analóg csatornához juthatunk, ami annyit jelent, hogy ha bármilyen komplikáltabb stúdiómunka, pl. dob felvétele merül fel, akkor sem fogunk kétségbe esni. Hátul vannak a MIDI csatlakozók is, nagyon jó, hogy nem feledkeztek meg róluk. Különösen notebookkal használva praktikus, hogy nem kell még MIDI interfészt is a gépre aggatnunk, de egyébként is jó, hogy van még egy bármire befogható MIDI csatlakozó párunk. RCA csatlakozókon keresztül van kihozva az S/PDIF adatforgalom. Persze, mehet ez optikán is, de akkor le kell mondanunk az ADAT használatáról, mert optikai csatlakozóból is csak egy pár van. Ez így teljesen jó és praktikus, egyedül a WordClockot hiányolom a dobozról, mivel ebben a kategóriában már szoktak WordClock szinkronozást alkalmazni. A nagyobb tesón, a Liquid Saffire 56-on már ez is megtalálható. Amúgy még  az 56-os sem annyira drága dolog a paramétereihez és a tudományához képest. Kíváncsi lennék egy ilyenre is.
 

    Összefoglalva azt mondhatom, hogy az első benyomások alapján a Focusrite Saffire PRO40 gondosan tervezett, jól kivitelezett interfész. Elég rugalmas ahhoz, hogy a kisebb házi stúdiókban minden szóbajöhető feladatra jól be tudjuk vetni. Árkategóriájában a hangminősége is teljesen jónak értékelhető. Nem említettem még, hogy a külső kivitele is teljesen profi benyomást kelt, szépen legyártott eszköz. Ja, és még valami. Standalone módban, PC nélkül is használható előfokként vagy konverterként, ami sok esetben annyit jelent, hogy megspórolunk egy csomó pénzt. Használható továbbá "dual" módban kettő darab is, azonban ne felejtsük el, hogy ehhez már emberes kiszolgáló számítógépre is szükségünk lesz.
     Azt hiszem, a készülék mindenképpen figyelmet érdemel a hasonló paraméterekkel rendelkező konkurens interfészek között, és igen jó választás lehet számos kis stúdióban.

    Ha kétségeitek lennének afelől, hogy valamilyen zenei alkalmazás még NINCS MEG iPadre, akkor nézzétek meg Fabók Péter blogját! Nekem ez a bejegyzés tetszett a legjobban.  

60% bútorlap + 20% elektronika + 20% billentyűzet ≠ digitális zongora

     Ilyenkor az év vége felé a digitális zongorák szezonja van, vagy fogalmazzunk úgy, hogy szokott lenni békeidőben. Most sokkal visszafogottabb az érdeklődés, mint a korábbi években. Helyesebben érdeklődés van bőven, csak a vevők nagy része valami csodálatos megfejtést keres a "szuper klasszis minőséget egy kínai gagyi áráért" szlogen jegyében. Ami természetesen nem működő megoldási modell.
    Jó pár éve nyitottuk a Syncopa szájton a digitális zongorákkal foglalkozó oldalt. Az oldal alsó részén található vásárlási tanácsokat mind a mai napig változatlanul meghagytam, mert az alapelvek nem változtak az évek során. Változott viszont sok minden más, amivel szembesülünk, mikor a felmerülő vásárlói igényeket próbáljuk összehozni a gyártók által biztosított kínálattal.
    Talán a legfontosabb új vonás a piacon, hogy Kínában megkezdték a digitális zongorák tömegtermelését is. Itt most nem arra gondolok, hogy az ismert cégek áthelyezték a szorító gazdasági helyzetben a gyártást az olcsóbb kínai üzemekbe, bár annak is megvan a maga következménye. Önálló, korábban ismeretlen kínai gyárak is megkezdték a termelést, és mivel a számunkra furcsa csengésű kínai neveken nem tudják értékesíteni a készülékeket, ezért mindenféle angol vagy olasz fantázianéven, vagy egy-egy nagy kereskedő cég márkanevén (pl. Thomann) nyomatják Európába és Amerikába az árut. Egy korábbi bejegyzésben már kifejtettem a véleményemet a kínai tömegtermelésről. Azonban egyáltalán nem akarom azt állítani, hogy odaát nem tudnak igényes, kiváló hangszereket készíteni. Például említhetném erre a komolyabb cégek által Kínában gyártatott hangszereket. Ha jó a tervezés, precíz a gyártás, és kemény a minőségellenőrzés, akkor megfelelő áru kerül a dobozba, aztán a konténerbe. Azonban előállt egy olyan érdekes helyzet, hogy egy mindössze 20-25 éve a piacon levő terméknek - digitális zongora - is immáron komoly gyártási kultúrája van. Jól emlékszem az első darabokra, amik a '80-as évek vége felé a kezembe kerültek. Nagyrészt vicces jószágok voltak, amik több-kevesebb sikerrel megpróbálták imitálni a zongorák hangját, és keményebb billentésük volt, mint a szintetizátoroknak. Abban az időben kezdtek terjedni a PCM alapú szintetizátorok, és jól tudtuk, hogy elég sok hangszer hangját megfelelően képesek voltak visszaadni a gyárak, de a zongorával mindig bajok voltak. Nem csoda, hiszen a 88 billentyűs hangszer eredeti hangzási gazdagságát rendkívül nehéz visszaadni. Nem beszélve arról, hogy a billentyűzet és a hangkeltés olyan formában működjenek együtt, hogy a zongoradarabok által megkövetelt kifejezőkészség előálljon.
    Nos, a digitális zongorák gyártásának technológiája hatalmasat fejlődött az elmúlt időszakban. A nagy gyárak (Roland, KORG, Yamaha, Kawai, Kurzweil, Casio, stb.) bejárták a maguk útját. A feladat egy új hangszer fejlesztése során mindig az volt, hogy az éppen beszerezhető friss félvezető technológiát felhasználva elfogadható áron megalkossák a legjobb modelleket. A küzdelmet éveken át mindig a (relatíve) alacsony CPU sebesség és a kevés címezhető, gyorsan kezelhető memória elleni harc jelentette. Ezen technológiai keretek közé kellett bezsúfolni a különleges akusztikai körülmények között bemintázott zongorahangokat, és megoldani a finom transzpozíciós és dinamikai átmeneteket, valamint a finomabb nüanszok, például test- és húrrezonanciák kezelését.
     Manapság persze azt mondhatjuk, hogy a tervezők kényelmesen pancsolhatnak a rendelkezésre álló gigaherzekben és gigabájtokban. Bizony, a digitális zongorák megszületése óta ezek a paraméterek 3-4 nagyságrenddel fejlődtek. Miről is beszélünk akkor? Itt vannak a zseniális, számítógépen plugin vagy standalone formában futtatható zongorák. Nem kell hozzájuk más, mint egy jó klaviatúra és egy alkalmas hangkártya. Ja, és persze egy jó izmos számítógép.
     Nos, nem tudom, ki hogy van vele, de a számomra ezek a "gigamegapiano" szoftverek valamilyen szinten csalódást okoztak egytől egyig. Nézem, amint a pár gigabájtnyi mintát gondosan belapátolja betöltés után a program, aztán várom a katarzist. Ami valahogyan elmarad, vagy csak mérsékelt lesz. Érzem én, hogy az adott hangok leütve szépen, csillogóan, gazdagon szólnak. Összességében azonban mégis enyhén fonnyadt benyomást keltenek. Ugyebár nem vagyok zongorista, megkérek hát zongoristákat, mit szólnak hozzá? Nagy kezdeti lelkesedés, aztán enyhe visszaesés. Majd visszatérnek bevált régebbi hangszerükhöz. Volt, aki precízen meg tudta fogalmazni, hogy mi a baja egy adott megszólalással. A program adta szerkesztési lehetőségeket bevetve rendesen átgyúrta az egyik zongora modellt, aztán elégedetten hátradőlt, hogy neki ez most majdnem tök jó. Ugyanezt egy másik zongorista teljesen elhibázottnak vélte.
     Azt hiszem, itt van az évtizedes tapasztalatok nélkül a digizongora bizniszbe belecsapó kínai cégeknél is a probléma. Valahol a fejlesztés során eldönti pár ember, hogy ez most így elég, piacképes a termék. Papírforma szerint összevetik a specifikációt más gyártókkal és úgy gondolják, készen áll a zongora.  Az is kétséges egyébként, hogy a beletöltött hangmintákat valóban ők mintázták, vagy valahonnan "lett" bele egy hangkészlet. Ugyanis a bevitt mintákat célszerű  úgy elkészíteni a stúdióban, majd az előfeldolgozás során, hogy a tervezett modellhez igazodjanak. Az utólagos faragcsikálás elsősorban akkor lehet jó, ha borzasztó nagy mennyiségű alapmintából turkálhatnak, így igazítva a megszólalást a kész hangszer sajátosságaihoz. Ami pedig szerintem a leglényegesebb, hogy a nagy gyárak igen sok visszajelzéssel rendelkeznek a korábbi évtizedek modelljeit illetően. Ezek alapján már kialakulhatott egy statisztikai képük arról, hogy vásárlóik és a tesztelésre felkért művészek mit fogadnak el és mit utasítanak el. Ez utóbbi dolog is nagyon fontos szerintem. A zongoristák, akik a fejlesztésben és a tesztelésben részt vesznek. Nekik kell irányítaniuk a mérnököket akkor, amikor a műszaki kompromisszumokat megkötik.  A legtöbb nagy gyár több szériában is gyártja a digitális zongoráit. Valamennyiben vannak olcsóbb és drágább modellek. A fejlesztésbe bevont művészek minden bizonnyal csak az egyes sorozatok legerősebb, legdrágább darabjait szeretnék kiengedni a gyárból, mert ezekben van a legkevesebb kompromisszum. A piac azonban pont az olcsóbb modelleket preferálja. A hatalmas dilemma ilyenkor mindig az, hogy mennyire lehet a csúcsmodelleket lebutítani, hogy tömegesen eladható verzió keletkezzen belőlük? Lehet persze vitatkozni, hogy egyik vagy másik gyártó a zongoráit miként árazza, vagyis adott árkülönbözetért mennyi pluszt kapunk. Ez már szigorú marketing, ami vagy bejön, vagy nem.
     Azt azonban bizonyosnak érzem, hogy azt a gyártási kultúrát, amit a régebb óta a piacon levő szereplők már így-úgy elsajátítottak, a fiatal versenyzők csak óriási szellemi és anyagi befektetések árán fogják elérni. Ha akarják. Mert "digitális zongorának látszó tárgyat" persze meglepően könnyen elő lehet állítani. Erre utalt a bejegyzés alcíme.
     Miközben a mikrokontrolleres technológia óriási fejlődésen ment át, és finomodott a billentyűzetek mechanikája, egyre jobb modellek kerültek a kezeink alá. Azt azonban senki se várja, hogy "A" best buy modellt kiszúrjuk. Amint minden hangszer kiválasztása során, rengeteg szubjektív szempont vezérelheti a vásárlót. Gyakran szoktam azt mondani, hogy "magamnak ezt választanám, de én nem te vagyok!" :) Autóban sem valószínű, hogy azonos modelleket választanánk, miért pont digi zongora ügyben kellene azonos ízlésünknek lenni? Szerencsés esetben persze zongorista a vevő, akinek vannak bizonyos elvárásai és tapasztalásai. Őt elég leültetni néhány reprezentáns modell elé, és kialakul a választás. A problémák akkor szoktak jelentkezni, amikor a gyerek számára szeretne a szülő hangszert választani, és mivel e téren nincsenek tapasztalatai, 63 internetes fórum végigolvasása által totálisan összekavarva szeretne vásárolni. Bizony nincs könnyű helyzetben. Pláne, ha az így kialakult konfúz benyomásokra bízva magát webáruházból rendel csemetéjének valami olcsó jószágot. Sok esetben halljuk a szülőtől, hogy fogalma sincs, hogy lesz-e a gyereknek kedve komolyan foglalkozni a zongorázással, nem mernek komolyabb hangszert beruházni. Mi pedig tudjuk jól, hogy bizonyos hangszerek beszerzése estén BIZONYOSAN nem lesz kedve a gyereknek ahhoz leülni, pláne nem szorgalmasan gyakorolni rajta. Ekkor tehát már a kiválasztással eldőlt a történet, ha csak a gyerek nem egy ifjú Mozart, akit nem lehet eltántorítani holmi ócska hangszerrel a zenéléstől és a komponálástól.
     Tudjuk persze jól, hogy a családok és a zeneiskolák is igen nehéz helyzetben vannak. Ugyanakkor nem kéne, hogy a most felnövő gyerekek majd a "tudjátok, ez volt a válságos időszak, amikor nem telt rendes hangszerre" nemzedék tagjai legyenek. Amíg óriási tévékre, mindenféle luxuskacatra csak-csak sikerül összekuporgatni sokaknak a pénzt, addig jó lenne, ha minél többen rájönnének, hogy kevés hasznosabb családi beruházást eszközölhetnek, mint egy jó digitális zongora megvásárlása. Mondhatjátok persze, hogy a bótos beszél belőlem. De ha kikapcsolom a bótos énemet, akkor is csak ezt mondhatom. 

       A következő kis videón bemutatom a KORG RH3 kalapácsmechanikáját egy modellen, ami egy kicsit szemlélteti, miként is működik egy mai digitális zongora billentyűzet:

    A témáról van a Youtube-on egy jobb minőségű videó anyag is, amihez spanyol nyelvtudás előnyös: 

De találtam egy egészen olcsó digitális zongorát is a a Youtube-on. Kissé pihent megoldás :) 

JBL PRX 600 gyorsteszt

    A zenészek és a hangosító emberek örök vágya a következő tulajdonságokkal bíró hangfal:

• Legyen olyan kicsi, hogy 2 db beférjen a Trabant csomagtartóba
• Legyen olyan könnyű, hogy egy húzós buli utáni hajnalon, amikor a zenekar minden tagja erősen le van már amortizálva, akár a 150 cm magas cérnavékony énekesnő is le tudja vinni őket a kocsihoz
• Szóljon akkorát, hogy egy futballpályát be lehessen egy párral hangosítani
• Legyen megbízható és tartós, bírja a koncerteken szokásos gyűrődéseket
• Na és természetesen legyen nagyon olcsó

    Nos, az utolsó pontot kivéve az új JBL PRX 600-as aktív hangfal széria igencsak megfelel a fenti, eléggé szélsőséges kritériumoknak. Ha belegondolunk, még az ár is rendben van, csak nézzük meg, hogy mit is kapunk érte!
    Pár éve, amikor megjelentek az elődök, a PRX500-as aktív falak, éreztük, hogy eléggé új korszak kezdődött az aktív hangfalak történetében. Most, hogy kijött az új, 600-as széria, azt tapasztalhatjuk, hogy itt egy valódi technológiai fejlődés tanúi lehetünk, tehát nem arról van szó, hogy az ezeréves cuccok kaptak új köntöst.
    Módunkban állt kipróbálni az új sorozat valamennyi hangfalát, és hoztunk is egy pár 612-est az üzletbe, ahol kicsit alaposabban is megvallattuk őket.
     Az első nagyon kellemes tapasztalat a becipelés során jelentkezett. A 15 kilós hangfalak annyira könnyűek, hogy nem érik el egy negyed akkora teljesítményű átlagos passzív hangfal súlyát sem. 
     Természetesen gyorsan mindenféle hanganyaggal megjárattuk a teszt alanyait. Tiszta, részletező és energikus megszólalás jellemzi őket. Halkan is teljesen kiegyenlített hangképük van. Ez azért lényeges, mert számos, egyébként jó hangfalnál tapasztalhatjuk, hogy ha halkabban akarjuk használni őket, akkor valahogyan élettelenné válik a hangkép. Itt szép és nyugodt megszólalást kapunk kis jellel is. Növelve a hangerőt elkezd egyre nagyobbat szólni a láda, de a hangzás nem válik sem kásássá, sem összemosottá, mint némelyik konkurens ládánál, és nincsenek intermodulációs torzítások. Hamarosan eljutunk egy akkora hangerőig, aminél a viszonylag kis zárt térben (kb. 150 légköbméter) már elviselhetetlenül hangos a zene, de még mindig precíz és tiszta. Erről akkor győződhettünk meg, amikor kimentünk egy másik terembe, ahol a fülünk már ismét rendesen működött, és csak az átszűrődő zenét hallgattuk. Az adatlapon található 134 dB-es max. SPL tehát nem a "papír mindent elbír" jegyében odafirkált szám, hanem a brutális valóság.
     Fontos az is, hogy a magas sugárzók egyenletesen terítenek, viszonylag nagy szögtartományban a hallgatóság ugyanazt fogja hallani, és szép a sztereó tér is. A dobozt oldalára fordítva lábmonitorként is használhatjuk. Ebben az esetben szintén lényeges, hogy az előtte levő zenészek tisztán, érthetően hallják vissza önmagukat és a zenekart. Sokan azt gondolhatják, hogy hatalmas luxus egy front sugárzónak is kiváló hangfalat monitornak befogni. Azonban aki volt már nagy színpadi fellépésen, és nem volt tökéletes a monitor, annak nem kell bizonygatni a jó hangfal szükségességét. Mondhatnám, hogy kifelé csak akkor lesz hibátlan a produkció, ha a zenészeket a legjobb monitor cucc segíti. A technikusnak pedig egyszerű, gyors beállást jelent, viszonylag kevés, a képességeit lekicsinylő megjegyzéssel a színpad irányából :)
     Érdemes megnézni, hogy mik azok a technológiai jellemzők, amik lehetővé teszik ezt az összhatást! Itt vannak mindjárt a hangszórók. Lévén a meghajtó végfokok nagyon nagy teljesítményűek (2X500W), nem lehet könnyed kézlegyintéssel letudni a rá kapcsolható hangszórókat. A 12"-os mélysugárzó Differential Drive® technológiával épül fel, különben elképzelhetetlen lenne a képen is látható picike és könnyű mágnes. A magas sugárzó pedig egy 1,5"-os "annular polymer diaphragm"-et és neodímium mágnest használó spéci darab. Az beszerelt "D" osztályú erősítőket a Crown építi, kifejezetten ezekhez a hangfalakhoz. A PRX600 élő példa arra, hogy a digitális végfokok immáron teljesen megérettek a professzionális felhasználásra, mert minden vonatkozásban megfelelnek a szigorú mérési eljárásoknak, és persze a füllel végzett teszteknek. Nem túl régen még erősen szkeptikus voltam atekintetben, hogy sub ládák meghajtásán kívül más értelmes célra is bevethetők lesznek-e valaha ezek az eszközök. Aztán lám, megszülettek azok a félvezetők és azok az eljárások, amelyek lehetővő teszik a profi felhasználást a teljes hangfrekis sávban. Hozzá kell tennünk persze, hogy akár 20-25 éve is volt erre technológia, azonban most nem méregdrága csillagháborús kutatásokról beszélünk, hanem arról, hogy immáron elérhető árú konzumer termékekben is hozzáférhető ez a technológia. Az egész készülék lelke pedig természetesen egy jól megkonstruált DSP chip, ami tökéletesen ellátja a crossolást, limitálást és a védelmi funkciókat.
     Gyakorlati szempontból még annyit mondhatunk, hogy a láda az említett álló és fekvő helyzeten kívül természetesen felhelyezhető a szabvány hangfalállványokra (döntve is), továbbá kapásból, vagyis felár nékül riggelhető. Ez látszólag csekély dolog, a gyakorlatban azonban óriási rugalmasságot ad mindenféle installációs helyzetben.
     A PRX600-as sorozatú ládák ránk egyértelműen rendkívül pozitív benyomással voltak. Hogy valami negatívumot is mondjak azért, közvetlen közelről csendben hallani némi súgást a hangszórókból, azonban ne felejtsük el, hogy egy 2X500 W-os rendszer mellett ácsorgunk. A doboz kicsisége ugyanis félrevezető :) Az 500-as sorozatú ládákban volt egy gate, ami igen kicsi bemenőjeleknél lenémított, hogy ezt a picike zajt megfogja. Azonban a gate működése bizonyos extrém körülmények között hallható volt. Szerintem jobb ez így, hogy nem alkalmaznak gate áramkört, nagyon finom és természetes a megszólalás a legkisebb hangerőn is.
     A JBL a PRX 600-as hangfalakat a legkülönfélébb felhasználásokra javasolja. Az említett kicsi méret és kompakt kivitel miatt igen vonzóak lehetnek a vendéglátós zenészek és a kisebb bulizenekarok számára, mivel ők kevesen vannak és többnyire nem kamionnal cuccolnak. Megfelelő darabszámmal és kombinációval nagy színpadok hangrendszerét is ki lehet belőlük állítani simán. Beszéltünk már a  monitor alkalmazásról. Szerintem a legfinnyásabb riderbe is beleférnek. De bevethetők teremhangosító installációkba is, ahol előny az, hogy nem extrém vastag hangfalkábeleket húzkodunk, hanem szimmetrikus jelkábellel tápláljuk a hangfalakat.
     Az árak pedig a véleményem szerint reálisak, mert valóban értékes, kiváló hangminőségű, hatalmasat szóló, jól használható és univerzális hangfalakat kapunk egy kicsit több pénzért, mintha a kommersz kategóriából válogatnánk. Azt hiszem, a következő időszakban várható, hogy ezek a hangfalak az igen széles körben el fognak terjedni.   

    Itt és most szerzői jogokat fogok sérteni. Fogalmam sincs, hogy kiét, mivel az értékes művön, amit közreadok, semmiféle utalás nincs arról, hogy kik követték el, kik adták ki, ugyanis abban az időben, mikor megjelent, az ilyen jellegű kiadványok esetében ez teljesen nyilvánvaló volt. A PÁRT adta ki. Nem volt több párt, így nem volt lehetőség az összekeverésre.
    A "Hej az én kertecskémben" című dalosfüzet borítóját nagyon ízléses grafika díszíti, rajta a susványosban enyelgő, ám eközben is a párt iránt nyilvánvalóan elkötelezett mozgalmár fiatalokkal. Azért az '50-es vagy '60-as években is értettek már az árukapcsoláshoz, mert a füzet aljára egészen apró betűkkel írták csak fel, hogy "Szovjet népek dalai". Ugyanis nem feltétlenül ilyesmit keresni jártak akkoriban sem az emberek a kottásboltba. Árat se találtam a kiadványon, lehet, hogy aki jó elvtárs volt, az azért kapta ingyen, aki pedig nem volt elég jó elvtárs, az azért kapta, hogy ideológiailag fejlődhessen.
    Az is egy fajta árukápcsolás, hogy a füzet elején valóban a Szovjetunióba önként (khmmm...) becsatlakozott népek népdalait találjuk, kicsit beljebb azonban már forradalmi és katonadalok vannak. A füzet harmadik részében pedig "mai szovjet dalok" díszelegnek. Enyhítésül belerakták a "Moszkvaparti estéket" (Padmaszkovnüje vecsera, znajetye), ez az egyetlen sláger, amit ismerek belőle. De példaképpen lássunk egy szép dalt, ami felidézi a kor hangulatát!
     Na, erre csapjon le most vas ököllel az Artisjus! Egyedül a magyar fordítást végző szakember neve ismert. A kíséret harmonikához van lejegyezve, természetesen, mihez máshoz. A fordítók között a magyar irodalomban ismert nevek is előfordulnak. Nyilván akkoriban "célszerű" volt ilyen jellegű munkákat bevállalniuk.
     Felmerülhet a kérdés, hogy honnét a bánatból került elő ez az archiv kotta? Nos, egykori kollégám, főnököm a régi harmonikája mellett találta az értékes relikviát. A régi cégnél azzal szoktuk szívatni egymást, hogy különféle mozgalmi emlékeket helyeztünk kéretlenül egymás munkaasztalára, autó ülésére, tűztünk a cetlik közé a falra. Egy alkalommal például szert tettem egy jó nagy (kb. 1 négyzetméteres) Lenin képre. Jó későig dolgoztam a cégnél, és éjjel, mielőtt utolsóként távoztam, kiraktam szépen a képet a főnököm irodájának falára, szemben az ajtóval, hogy reggel, mikor bejön, egyből felviduljon. Sajnos nem tudtam, hogy másnap reggel hétre beszélt meg egy találkozót egyik fontos ügyfelünkkel...
    Azt hiszem, azzal, hogy most nekem ajándékozta ezt a kis füzetet, az akkori meglepetésre szeretett volna visszautalni :)
    A sztori meg a füzet arról jutott eszembe, hogy most van november hetedike. Régen ekkor ünnepeltük a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat. Az elvben jó volt, hogy nem kellett suliba menni, de ha az ünnepséget nem tudták előző napon megorganizálni, akkor pusztán amiatt be kellett mégis csak menni. Nem ismertem olyan gyereket, aki ennek örült volna. Valahogy nem igazán vágtuk, hogy mit is ünneplünk mi az oroszok egykori forradalmán, ami miatt mindenki csak szív ebben az országban. A szülők persze pusmogtak és óvatosságra intettek bennünket, hogy ne járassuk a szánkat, mert baj lehet, a tanárok próbálták a fegyelmet fenntartani, de gyakran röhögések szakították meg a forradalmi megemlékezéseket, meg átköltöttük a mozgalmi dalokat számunkra érthetőbb verziókra. 
    Egy alkalommal megkértek a gimiben, hogy mivel én ismerem a szalagos magnók és a lemezjátszók ördöngösségeit, készítsek zenei aláfestést az ünnepi műsor alá az iskolarádióban. A Lenin halálát tárgyaló végtelenül szomorú részhez Dvorák IX., Újvilág szimfóniájából fogtam a 2. tételt, a Largót, mert az ugye jó komor, lassú. Le is ment szépen a műsor, de utána meg azért kaptam ki, mert annak a tételnek az alcíme: "Az indián halála".  Mármost én ilyen összetett ideológiai megfontolásokat nem végeztem, hogy ez akár Leninre, akár az indiánra nézve esetleg dehonesztáló lehet. Amúgy jellemző azért arra a korra, hogy a tanári karból és a diákok közül is nagyon sokan ismerték ezt a művet, és tudták, hogy mi a tétel alcíme, visszafojtott vigyorral vagy határozott rosszallással állítottak meg a folyosón. Kíváncsi lennék, ha egy mai középiskolában bejátszanák, támadna-e bárkinek ezzel kapcsolatban bármiféle aszociációja?    

    A képen Bolla György barátunk látható, amint a hosszas betegség után a szervizből gyógyultan távozó KORG MS 20 szintijét tesztelgeti átvételkor. Gyuri az egerszegi elektronikus zenei világ meghatározó muzsikusa, beszéltem róla a blogban már a George Smoog és az Electric Connection kapcsán is. Eddig zenésztársával, Szkok Pistivel találkozhattatok a blogban, de természetesen Gyuri is gyakori vendég nálunk. Színpadon és stúdióban egyaránt szívesen használ hús-vér, vagyis VAS szintiket.
     A jó öreg MS 20 eléggé sok időt eltöltött a szervizünkben, ugyanis az apróbb revízióra behozott szintiről kiderült, hogy van még pár orvosolni való baja. Azt sokan tudják, hogy az MS 20-nak különféle modell változatai voltak kaphatók, amígy a KORG gyártotta a szintit. Közkézen forog néhány kapcsolási rajz is, azonban például a Gyuri tulajdonában levő modellre egyik sem volt teljesen igaz. Nos, ilyenkor jön az agyalás, a tényleges kapcsolási rajz kézi lerajzolgatása. Utána persze már ki lehetett deríteni a tényleges hibát, és meg lehetett rendelni hozzá a szükséges IC-t. A jó hír az, hogy ezt még elég simán, bár kissé hosszadalmasan be tudtuk szerezni.
     Tudjátok, ezek a restaurátori munkák azok, amik már messze nem tartoznak a racionális szerviz tevékenységek körébe. Ugyanakkor a régi analógok javítása valami teljesen más jellegű feeling, mint a PCM szintiké, és pláne más, mint a mai felületszerelt, agyonintegrált hangszerek esetében. Mindenféle hibakeresés erős intellektuális munka, rejtvényfejtés, kutatás, nyomozás, méricskélés, számolás, lepedőnyi kapcsolási rajzokon való nyomkövetés. A jó régi "vas" szintiken azonban az a tény, hogy minden alkatrész minden kivezetésén tudunk méricskélni, ad valamiféle kellemes segítséget. A processzor alapú digitális hangszerek esetében nincs az a jelanalizátor, amivel be lehetne határolni bizonyos hibákat, meg a tizedmilliméteres távolságokra futó fóliacsíkok sem könnyítik meg a méricskélést, pláne nem a sokrétegű áramköri lapokon. Szóval, a régi hangszereket még JAVÍTHATÓRA tervezték a gyárban, ezért idegesíti az embert, ha mégis nehezen talál meg egy-egy furmányos hibát. Tudjátok, ez a "nem foghat ki rajtam ez a kütyü!" challange :)
     Bokor Gyuri kollégám azonban nem könnyen adja meg magát az ilyen kihívásoknak, elkészült tehát az MS 20 is frankón. Most már Bolla Gyurin, és zenésztársain a sor, hogy ismét alkossanak valami jó zenéket nekünk!       

    Rebesgették, hogy az AVID új koncepciók szerint át fogja gyúrni a Pro Toolst. Már a Pro Tools|HD Native system megjelenése is azt vetítette előre, hogy új szelek fújdogálnak a jó öreg Pro Tools háza tájékán avidéknál. Nos, kijött a Pro Tools 9, és valóban meglehetősen sok újdonsággal szolgáltak a fejlesztők. Röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy bővítettek, nyitottak, és korszerűsítettek. Míg korábban a Pro Tools rendszer egyértelműen a sztenderdet jelentette a számítógépes stúdiózás terén, az utóbbi években a többi konkurens, például a Steinberg nagyon beerősített, és egyre többen tértek át az olcsóbb és nyitottabb rendszerekre, például Cubasere vagy Nuendora.

Nézzük, mik a leglényegesebb újdonságok:

• A szoftver működik a hagyományos Pro Tools audio interfészekkel, de használhatjuk ASIO-s kártyákkal, vagy hangkártya nélkül is
• Nagyobb és jobban szóló mixeket emlegetnek. A "nagyobb" egyértelműen kiderül a megnövekedett sávszámokból, a "jobban szólót" pedig majd meghalljuk, és kíváncsi vagyok, hogy miként oldották meg a keverési algoritmus javítását.
• Könnyebben lehet kapcsolódni más stúdiók audió és videó projetjeihez
• Használhatók az Eucon Artist és Pro sorozatú kontrollerei

     A részletes infókért érdemes meglátogatni az AVID erről szóló oldalát!

    Természetesen aztán használat közben fognak kiderülni a konkrétumok, vagyis hogy   mennyire jelent az új rendszer valódi előrelépést.

    Mindenesetre december 17-ig  jelentős bevezető kedvezménnyel lehet hozzájutni a 9-es verzióhoz.

    Aki követi a blogot, az tudja, hogy a számos hazai fesztiválból mi azokat a kis költségvetésű, nem egyszer zsebből finanszírozott, vagy éppen  veszteséggel záró rendezvényeket propagáljuk, amelyek valamiféle értéket próbálnak átadni,  újszerű, érdekes művészi koncepciót kínálnak, közösségeket próbálnak teremteni vagy összetartani. Ilyen témákról beszélgettünk Sülyi Péterrel is egy korábbi alkalommal.
     Most is egy olyan rendezvényre hívom fel a figyelmeteket, ami szerintem érdekes lehet sokak számára. Zalagerszegen már néhány alkalommal sor került a Color Arts Fesztiválra, de velem együtt sokan mások is csak utólag értesültek a Color Kft. egykori lepusztult épületében tartott rendezvényről. Idén új helyszínen, az egykori HEMO-ban lesz a buli. Úgy látom, hogy ismét érdekes programok lesznek, érdemes lesz tehát csemegézni! Szóljatok a haveroknak, ismerősöknek is, mert ennek a fesztiválnak sincs monumentális sajtóreklámja. Ahogy Nadrai Róbert szervező mondta, "barkácsfesztivál". Ebben pont ez a pláne. Az ilyesmik engem mindig is sokkal jobban izgattak, mint a tízezres-százezres közönséget megmozgató, túldimenzionált gigakoncertek és celebfelvonulások. 
     A rendezvény honlapján tudtok tájékozódni a programokról.

     Kedvcsinálónak egy kis Bin-Jip Harcsa Veronikával: 

Behringer UMX490 midi billentyűzet gyors teszt        

     A szépemlékű Kontroll csoport "Kis piros bombázó" című számát kezdtem el önkéntelenül fütyörészni, amint a kezembe került az új Behringer midi keyboard. Erről a bandáról, a Sziámiról és későbbi, zalai vonatkozású reinkarnációkról is szeretnék majd Müller Péterrel beszélgetni, ha megint errefelé vezet az útja. Most azonban az új Behringer billentyűt nézzük:
    A metál meggypiros elég megkapó szín egy billentyűzetnek. Azonban azt tudom mondani, hogy ez a dizájn nekem bejön, a kütyü megtöri az otthoni stúdióeszközök pécészürke egyhangúságát, és színpadon is jól mutat. Mert nem kizárólag számítógép mellett vehetjük hasznát a zeneszerkesztő progik meghajtására, hanem hangmodult, szintetizátort is vezérelhetünk vele, mivel MIDI OUT portot is tartalmaz a most már ebben a körben sztenderddé váló USB mellett. Ráadásul a midi funkciók mellé audio IN/OUT-ot is kapunk. A 490-es és a 610-es modellek esetében ezt egy különálló UCA222 dobozka jelenti, a 250-es (2 oktávos) modell pedig beépítve tartalmazza az USB-s hangkártya funkciót.
    Kézbe véve az új billentyűzetet persze az volt a kérdésem, hogy a piros színen kívül mi változott az elődökhöz, ez esetben az UMX49-hez képest?
    Nos, összehasonlítási alapom nem volt, mert már nem maradt nálunk a régi keyboardokból. Érzésre az újban mintha erősebbre cserélték volna a billentyűk rugóit, de ebben nem vagyok biztos. Amúgy kulturáltan néz ki és működik rajta minden. A felépítése maradt egy az egyben a régi. Ahogy gyorsan átfutottam a manualt, a funkcionalitása is ugyanaz maradt. Ami azt illeti, én nem bántam volna, ha néhány alap funkciót (pl. Program Change, Bank Select, érték állítás) külön gombokra tettek volna, mert a billentyűzeten való bekopácsolás például színpadi körülmények között nem annyira kényelmes. Otthon persze nincs sok jelentősége, a számítógépen úgyis látjuk az eredményt. Apropó, egy primitív számkijelző se lett volna rossz. Gondolom, azért nem cifrázták túl ezekkel a dolgokkal, mert a szoftveres használat mellett túl sok jelentőségük nincs. Színpadon pedig vezérlő, kapcsoló funkciókat nem nagyon érdemes erről használni, inkább a vezérelt modulon vagy szintin érdemes a programváltást, egyebeket beállítani, utána már lehet játszani rajta. Amúgy azért elég sok funkciót elérhetünk rajta, csak kicsit bűvészkedni kell hozzá. A 8 real time kontroller potihoz és a sliderhez is tetszés szerinti funkciókat rendelhetünk.
     Mivel egy igen olcsó keyboardról van szó, az alap dolgokra koncentráltam, azokat pedig végül is korrekt módon elvégzi. A korábbi verziónál volt egy olyan érzésem, hogy a billentyűzet dinamika válasza nem elég finom, mivel durva lépésekben adja ki a velocity értékeket. Ezen úgy tűnik, hogy segítettek, mert most rendben van ez. Ja, és van note off velocity is.
     A múltkor csepültem a Behringer Xenyx X2222 USB keverőhöz kapott manualt. Most se számítsunk jobbra. Ezek a többnyelvű brosúrák engem mindig is idegesítenek (tudjátok, amikor egy lapon több nyelven van odarittyentve a szöveg a képek köré), még egy mikrosütő esetében is felrántom magam rajta. Most annyival vagyunk előbbre, hogy a letölthető angol nyelvű verzió elég normális, tehát a kezelés ebből áttekinthető módon kinézhető. Bízunk benne, hogy a magyar nyelvű is ehhez igazodik majd. Amit viszont nagyon hiányolok, az a MIDI implementációs táblázat. A felhasználók ugye általában a végén, ennél a táblázatnál kezdik a manualok olvasását. Itt hiába keresünk ilyent, épp úgy, mint az említett Xenyx X2222 USB pult esetében a blokksémát. Valami olyan filozófia lehet ezek mögött, hogy a Behringer nem akarja a kezdő felhasználót ilyen technikai, első körben talán érthetetlen dolgokkal elriasztani. De akkor legalább egy külön lapon, vagy letölthető fájlként közreadhatnák!
     A mellékletként kapott UCA222 típusú USB-s audio interfészről ugyanazt lehet elmondani, mint amit a keverőbe épített konverterről mondtam. A kapott szoftveres körítés is megegyezik az ott leírtakkal. Használható ez a kis doboz, de nem egy nagy csoda. Egyszerű 16 bites A/D és D/A konvertereket tartalmaz. Így például egy notebookal is már mindjárt használhatunk mindenféle zenei szoftvereket, nem kell annak beépített, többnyire gyík minőségű hangchipjére támaszkodni. Pozitív, hogy a régi UCA202-höz képest most kapunk egy szabályozható fejhallgató kimenetet is. Csak itt is bejön, hogy ha egy kicsit jobb konvertereket raktak volna bele, akkor mekkora királyság lenne az a cucc! De ne legyünk elégedetlenek, mert az egész készülék ebben a formájában is meglepően jól használható. Csak tudjátok, ezekben a gyorstesztekben mindig elsősorban az engem bosszantó dolgokat szedem össze, amik rendben vannak, azokra nem sok szót vesztegetek :)
    Összefoglalva, azt mondhatjuk, hogy a Behringer elég sokoldalúan használható, jó teljesítmény/ár viszonyú eszközöket hozott forgalomba az új UMX keyboard szériával. Szerintem sokak számára jelenthetnek jó alapokat az otthoni zeneszerkesztéshez, és ráadásul bulizni, liveactelni is lehet vinni őket. Olyannyira, hogy elemmel is használhatók. Ennek az értelmét olyan borzasztóan nem érzem át, lehet, hogy jobban jártunk volna, ha a gyár becsomagol hozzá inkább egy adaptert. De ha kell, akkor kommersz adapterről használhatjuk. Egyébként természetesen USB-ről táplálkozik.
    A zeneszerkesztők, zenekari billentyűsök és liveactelők mellett még a zeneoktatásban hasznosíthatják jól ezeket a billentyűzeteket. Sok zeneiskola van elég nehéz anyagi helyzetben, ahol nem vehetik meg a drága, profi midi billentyűzeteket. Megfelelő szakmai támogatással azonban ezekből a viszonylag olcsó készülékekből is nagyon sok mindent ki lehet hozni a különféle tantervi követelmények teljesítésére és azon túl is.