A következő csemegére unokaöcsém, Bence hívta fel a figyelmem. A mű 1958-ban készült (akárcsak én), rézollóval vagdosták a szalagokat, és hagyományos módon ragasztgatták őket össze. Érdekes eredményre jutottak.

   Az Acid House fél évszázada :)

    A következőkben ajánlott weboldalt szerintem a blog olvasói közül nagyon sokan ismerik, és nem is azért postolom most be ide, mert túl sok minden frissült volna az elmúlt időszakban, hanem azért, hogy felhívjam a figyelmet az oldal népnevelő erejére. Arról van ugyanis szó, hogy az elektronikus világ sokak (sokunk) számára átláthatatlan, illetve felfoghatatlan stilisztikai sokféleségét megpróbálták egy "Elektronikus zenei stílushatározó" segítségével érthetővé tenni. Olyan ez, mint egy zenére aplikált növényhatározó, ami megkísérli bizonyos formajegyek, sajátosságok alapján beazonosítani a műfajt, és feltárni a kapcsolódásokat. Mindezt természetesen hangzó anyagokkal illusztrálva. Mivel Te, kedves olvasó, ezeket már rég jól ismered, legfeljebb kedvtelésből fogsz barangolni köztük. Azonban feltétlenül add meg a linket:

• nagypapának, nagymamának, apának, anyának
• barátnőnek, feleségnek
• tanáraidnak
• a zenekarod gitárosának

mert ők nem ismerik ezeket a dolgokat, és sohasem merték még megkérdezni tőled, hogy pl. a Hard Acid az hány BPM-en műxik, vagy hogy az Eurodiscot milyen jegyek alapján lehet megkülönböztetni az Eurodance-től? Az Ishkur's Guide to Electronic Music ma már klasszikus oldal a neten. Mindazonáltal sokan vitatják a besorolások helyességét, de az oldal szerzőjét ez nem érdekli, hiszen csak poénnak szánta az egészet. Azt mondja, hogy az oldalon való sikeres eligazodáshoz alapvetően az szükséges, hogy előtte: "Just make sure your head is completely pulled out of your ass before proceeding". Ha ezt betartjátok, garantáltan jól fogtok szórakozni!

Egy szétnyúzott magnókazetta emlékére §

    Már az első blogbejegyzésekben megemlítettem, hogy majd szó lesz a szerzői jogokról is. Azóta is kerülgetem a kérdést. Túl nagy darab, nem találok sehogyan sem fogást rajta. Tudjátok, fura egy dolog ez, mikor az ember átkerül ugyanannak a történetnek az egyik oldaláról a másikra. Gyerekkoromban egyetlen dolog motivált: minden fontos zenét összeszedni magnón, és aztán a lehető legtöbbet hallgatni őket. Irgalmatlan mennyiségű orsós szalagot és kazettát megtöltöttünk a bátyámmal, nem beszélve a kb. 1 méternyi lemezről (kinek vinil, kinek bakelit), melyekre ráköltöttük az összes zsebpénzünket. A felvételek egy része rádióról készült (nem is akármilyenről), más része pedig a haveroktól csencselt lemezekről. Akkoriban ez volt a rend. Mi is beruháztunk egy halom lemezt, ők is, aztán csereberéltünk. Különösen nagy kincs volt a csak külföldről beszerezhető anyag, amit rendszerint a haverunk ismerősének a húgának az ismerőse, meg hasonló személyek menekítettek be az országba. A lényeg az volt, hogy spéci lemezjátszóról, igen jó állapotban tartott magnóra a lehető legjobb minőségben nyerjük le az anyagot, mert aztán vissza kell adni a lemezt. Trükköztünk az antiscatinggel, bőven használtuk a Lenco-löttyöt, és jók is lettek a felvételek. Majdnem olyan jók, mint az eredetiek. De csak majdnem. Az analóg technika óhatatlanul zajt, torzítást és dinamikaveszteséget visz a rendszerbe.

    Aztán amint elterjedt a digitális hangrögzítés, a CD, DVD, minidisc, DAT, egyebek, már semmiféle virtuozitást nem igényelt, ha valaki bitről bitre le akart másolni egy zenét. Ma már a fiatalok egy része nem is érti, hogy miért kéne pénzt kiadni olyasmiért, ami így-úgy, de hozzáférhető. A cool  csávó lemásol, letölt, fájlcserél - csak nagy megalúzer ad ki pénzt zenére. Közben a másik oldal, a szerzők és az előadók kriminális állapotokról, a zenepiac összeomlásáról beszélnek. Amint az elején írtam, én is benne voltam egykor a mániákus zenemásolgatók körében, ma pedig megélhetésem azoktól függ, akik produkálják a zenét: a szerzőktől, előadóktól, forgalmazóktól, a stúdiósoktól, a showbiznisz iparától, a hozzájuk kapcsolódó hangszer- és készülékgyártóktól.
    Mi változott meg az elmúlt évtizedekben? Alapvetően az, hogy ma egyetlen egérkattintással akár több száz órányi zenét is magunkévá tudunk tenni a digitális média világában anélkül, hogy egy fillért is kiadnánk. Ráadásul bitről bitre, akár a  legkisebb minőségveszteség nélkül. Ehhez még különösen nagy technikai zseninek sem kell lenni. Hol van már az az idő, mikor az egerszegi áruházi eladó ismerősnek Pestről hazatelefonáltam, hogy egy Pink Floyd lemezt jegeljen nekem, mert Budapesten már egy darab sincs! Aztán hazaérve kiperkáltam érte a borsos árat, és büszkén vittem vissza a koleszba a nagy trófeát, amit aztán a zeneszobában kellő áhítattal meghallgattunk. Az általam kifizetett összegből jutott az áruháznak, a forgalmazó cégnek, a kiadónak, a szerzőnek és az előadónak. A mai nagy digitális bolhapiacon minden ingyen van. A szerzők és az előadók más forrásokból finanszírozzák az anyagaik kiadását, és boldogok, ha ez népszerűvé válik, bár a nullához tart a pénz, amit kapnak. Miből finanszírozzák hát a stúdiómunkákat, a kiadást, meg a felmerülő költségeket, egyáltalán miből élnek? Jó esetben koncertbevételekből, vagy ipari zenékből (reklám, film, céges indulók, egyebek), rosszabb esetben "támogatók" pénzéből, még rosszabb esetben semmiből. Egyik zenész ismerősöm mondta a minap, hogy ha ez így megy tovább, akkor a zeneszerző, mint olyan, kihal, akárcsak a dinoszauruszok. Az evolúció odavág nekik.
    Másrészt sohasem volt akkora esély pillanatok alatt berobbanni a világ zenei élvonalába, mint most. Jóska gyerek végzett a házifeladattal, összerak egy ügyes kis zenét a pécén,fölnyomja a jutubra, aztán egy hét múlva indul a nemzetközi koncertkörút! Jó, ez nyilvánvalóan elég cinikus hozzáállás, tudjuk, hogy a showbizniszben talán sohasem kellett ennyi pénz a befutáshoz, mint manapság. De legalább az illúzió megvan a fiatalokban :)

    Tényleg mindenki ingyen hozzájuthat az összes zenéhez, és egyáltalán digitális médiatartalomhoz ingyen? Tényleg nem lesz életképes így a komponisták, előadók és a kapcsolódó népek világa? Kiszelektálódik a sok feltöltött gagyiból az érték? Valóban a fizetős netes tartalmaké a jövő? Ér valamit a sokunk által utált hologramos matrica? Működik egyáltalán a szerzői jogvédelem? Aztán vajon mennyit kapott anno Mozart a g-moll szimfónia megírásáért? Csak simán a halhatatlanságot? Vagy azt, hogy csengőhang válhatott belőle?
    Egy csomó jelentéktelennek tűnő kérdés, melyekre meg kell találnunk a választ, mert egy dolog biztos: a mostani kaotikus értékvesztés igazából senkinek sem jó. Gyanítom, hogy ha kikecmereg a világ a gazdasági krízisből, ezek az ügyek hirtelen nagyon fontossá válnak majd. Egyelőre csak társadalomkutatók, jogászok és közgazdászok vélekedéseit hallhatjuk az ügyben, meg az internetes fórumokon is rendszeresen előkerül a téma, de valószínűnek tartom, hogy hamarosan gyakorlati lépésekre is sor kerül. Mert ez így tutira nem megy tovább.

    Mindez egyébként annak apropóján jutott az eszembe, hogy nem rég hallottam a rádióban Isao Tomita "Egy kiállítás képei" című művéből részletet. A zeneművet Muszorgszkij írta 1874-ben zongorára, majd Ravel készített belőle egy nagyzenekari feldolgozást (ma úgy mondanánk: remixet) 1922-ben. Tomita 1975-ben adta ki a szintetizátor lemezt, és teljesen seggre voltunk tőle esve. Naná, hogy megvolt kazettán, és csúfosan szét is hallgattam az idők során. Amúgy, az analóg-szinti párti népség vethet egy laza oldalpillantást itt Tomita fegyvertárára.

Múlt századi technológiák

     A múltkori 707-es bejegyzés kapcsán fejben végigpörgettem, hogy a Salgó-polcokon hegyekben álló CD-ken és DVD-ken kívül még hol lehetnek nekem dugi sysex fájljaim. Aztán eszembe jutott, hogy van még egy nagyon régi gép, amin értelemszerűen nagyon régi anyagok vannak. A konkrét feladattól, mármint a Korg 707-es felélesztésétől eltekintve is úgy gondoltam, hogy ezeket az ősi sysexet elő kéne túrni, és behelyezni az archívumba, hiszen szervizelés közben gyakran jól jöhetnek. Ja, még mielőtt a kényesebbek felszisszennének, hogy miféle sex fájlokat kutatok én itt, tisztázzuk: a midiben a sysex (nem szájszex-nek ejtjük, hanem sziszex-nek), adatátviteli protokollt jelöl. A "System Exclusive" üzenetekben a midis eszközök adatcsomagokat cserélnek egymás között. A leggyakrabban a hangszerek és számítógépek közti kommunikációban használjuk ezeket, amikor például hangszíneket, vagy komplett hangszín (patch) bankokat utaztatunk a hangszerből a pécébe, vagy vissza. Tehát elsősorban a patch/bank könyvtárkezelő (librarian), vagy a szerkesztő (editor) programokban futkároznak az ilyen adatcsomagok a midi kábeleken. Sysex üzeneteket szekvencer programokba is be lehet ágyazni, többféle funkcióval is. A sysex ügyekben jó eligazodást ad a már említett Sík-Gerényi féle midi könyv.

    Most inkább azt szeretném megmutatni, hogy miként is nézett ki a Syncopa első zenei számítógépe, amit én még anno 1989-ben raktam össze. Most nem beszélek a Commodore és egyéb ügyekről, azok megérnek egy külön misét. Az említett gép egy 10 MHz-es AMD CPU-ra épült, melyen jól látható az Intel Copyright :) Ekkoriban még ez ment. A pontos típus N80L286-10/S, ami alacsony áramfelvételű modellt jelöl. A képen az is látszik, hogy a processzor lábait egyenként beforrasztgattam a foglalatba. Jobb érzésű emberekben ez visszatetszést kelthet, és nem is ok nélkül. Azonban tudni kell, hogy ezt annak idején kiselejteztük a Logitronban, mivel bizonytalan volt. Rájöttem, hogy a bizonytalanság oka abban rejlik, hogy az összes PLCC IC foglalat kontakthibás. A szokásos technológiák nem segítettek, ezért végigforrasztottam minden foglalatban minden IC-t. A műtét eredményes volt, hiszen a kütyü még most, 20 év után is stabil. Eladni persze az ilyesmit már nem lehetett, de jó kis zenei gép keletkezett belőle.
Bal oldalon látható a videokártya (most épp egy monokróm került bele, egyébként EGA volt benne), aztán a multi I/O kártya (printer porttal, soros portokkal), majd pedig a Perstor kártya, ami egy igen furmányos és drága meghajtó vezérlő volt. Nem sima floppy / vincseszter kontroller, hanem úgynevezett akcelerátor kártya, ami valóban jóval gyorsabban kezelte a meghajtókat, mint mezei társai, ráadásul megduplázta az MFM vinyók kapacitását. Akkoriban ez nagyon nagy szó volt. Jobbról látszik az 5,25-ös floppy, a 40 Mega kapacitású Seagate vinyó alatta helyezkedik el. A szerelőkeret tetejére ragasztott cetli fontos funkciót tölt be: azon gyűjtögettem a kizárt bad sectorokat. Akkoriban manuálisan menedzseltük az ilyesmit :) Hátul a nagy tápegység is szokatlan lehet a mai fiataloknak. Simán bekapcsolta az ember oldalt, és már ment is a gép. Néhány másodperc alatt megcsinálta a RAM tesztet, aztán máris bebootolt:
Ezt a gépet sok-sok éve nem használtam, de most, amikor először áramot kapott, azonnal felállt. Mivel a régi EGA monitor már kipurcant, alkalmas VGA kártyát pedig nem leltem, most egy sima 12"-os monokróm monitorral kötöttem össze a masinát. Ezek már a '90-es évek elején is elég mulatságosan hatottak, nekem elég jó színes monitoraim voltak ehhez a gépezethez. Az irodákban viszont még sok helyen 2000-ben is mentek ezek a szépségek:
    Nem bonyolították túl, egyetlen fényerő szabályzó van rajta. Ha most tényleg tartósan használni akarnám, akkor azért levenném a borítását, és a fókuszt utánállítanám, de ezt leszámítva még mindig monitor. Ja, és itt jön a mai bejegyzés címének magyarázata: a DOS-ban ugye, ha meg akarjuk jeleníteni a tartalomjegyzéket, akkor a DIR parancsot gépeljük be. Csakhogy amennyiben túl sok a bejegyzés, akkor olvashatatlanul végigfut a sok sor a képernyőn. Ezért van a DIR / P opció, aminek hatására képernyőnként tördeli a megjelenítést a DOS, és egy billentyű nyomással léphetünk tovább. Így bogarásztam én is végig egy halom DOS-os könyvtárat.
    Előlről így néz ki a fekvő asztali ház, ami ma már szintén nem gyakori. Ez már egy "fejlett" verzió, 3,5-es floppynak is volt benne hely, csak már kinyertem belőle. Látható elől a "Turbo" gomb is, amit szerintem senki se használt, hiszen ha a gép tudta a nagyobb sebességet, akkor úgy is mindenki fixen azt nyomatta. A mai házakról elmarad az ominózus kulcsos kapcsoló is. Képzeljétek el, amikor az ember elment több száz kilométerre szoftvert telepíteni, és a főnök csak a titkárnőt hagyta ott a leplombált géppel, a kulcsot pedig magával vitte... Volt ugyan a szerviztáskában fél kilónyi különféle kulcs, de az említett géphez egyik se passzolt. A problémát persze megoldottam, de nem bántam, hogy elhagyták ezt a "biztonsági" elemet a legtöbb házról.
    Visszatérve a gép belsejére, ez itt a legendás Perstor kártya. Elsősorban szerverkben használtuk ezeket, mindaddig, amíg meg nem jelentek az IDE meghajtók. Két vinyót lehetett ráakasztani. Alul az ISA csatlakozósáv látszik. Nem haszontalan ismeretek ám ezek, különösen ha bolhapiacra, hulladékudvarba, vagy számítógépbontóba tévedünk!
   Ezen a képen pedig a hatalmas, 640 kilobyte-nyi memória látható. A figyelmes szemlélőnek feltűnhet, hogy 4 sorban 9 chip üldögél az alaplapon. Egy byte már akkoriban is 8 bit volt, a kilencedik a hibaellenőrző (checksum) RAM. Akkoriban elég macerás volt a RAM-okat cserélgetni, meg ha hibás volt a memória, akkor jó sok időbe telt, amíg behatároltuk, melyik a dög. Voltak persze jó kis diagnosztikai programok, már ha addig eljutott a gép, hogy futóképes legyen egyáltalán. Végezetül pedig mi más következhetne a képek sorában, mint zenei gépünk büszkesége, egy eredeti Roland MPU-IPC-T midi interfész:
   

Azért fényképeztem le külön a dobozt, mert látható még rajta az aktális Intermusica raktári  bevételezési kód, amiből kiderül, hogy 1991-es cuccról van szó. Korábban egy olcsó koreai MPU utánzatot használtam, azzal azonban mindig gond volt, legfőképpen szétestek a csatlakozói. De valahol a sufniban még olyan is akad. A külső csatlakozó dobozon volt még egy nagyon praktikus metronóm kimenet is, amit pl. a Cakewalkban be lehetett állítani. A másik két kis jackes csatlakozó szalagszinkronhoz biztosította a kapcsolatot. Na, ezeket a szalagszinkron ügyeket viszont egyáltalán nem sírom vissza, mert mindig görcsölésbe torkolltak. Amúgy most viccesnek tűnnek ezek a Jurassic-parkból időlegesen kiszabadított kacatok, egy dolgot azonban ne felejtsünk el: ezzel a géppel dolgozva még fel sem merült bennem, hogy egykor majd a zenei számítógépekkel összefüggésben a legnagyobb problémát az időzítés fogja jelenteni. Ez a mákdaráló ugyanis atomstabil időzítéssel dolgozott, és ha most elindítom, akkor is azt produkálja. Persze, sehol az igényes GUI, sehol a multitask operációs rendszerek, a mostani gépek 3 nagyságrendet vernek rá sebességben, de mégis. A gép "kézbentarthatósága" imponáló volt, és ha úgy adódott, hogy eszembe jutott assemblerben írni rá valamit, ahhoz csak egy kódtáblázatra volt szükségem, nem úgy, mint ma, amikor terabájtoktól roskadozó MSDN fejlesztőkörnyezet kell egy primitív feladat megvalósításához is. 
 

    A fehér hollóra szokták mondani, hogy ritka, mint Korg 707-ből a kék verzió. Vagy valami hasonló :)

Videoklipben már láttam feltűnni ezt a cuccot, de azt hittem, maszek festészet eredménye. De nem. Létezett gyárilag is ilyen színű modell, sőt, piros is.

Az a kár, hogy a műhelyünk csendéletébe ágyazva fotografált Korg 707 sajnos erősen beteg, konkrétan véres a torka. Holnap konzíliumot hívok össze, aztán meglátjuk... 

Addig is, ha valakinek az archívumában ott pihengetne egy kis factory patch sysex dump ehhez a jószághoz, és átküldené, akkor azzal megkínálnánk, hátha jobban érezné magát. Nekem is van ám valahol. Mindössze pár Terabájtot kéne átnyálaznom...

    Aki valamennyire is foglalkozott fizikával, az tudja, hogy e tudomány bármelyik részterületébe kicsikét is behatolva mindjárt találkozunk olyan emberekkel, akik a "Grand Unified Theory"-t, röviden GUT-ot kutatják, vagy ettől várják a megváltást. Az lenne a lényeg, hogy valamilyen módon egységes elméleti szerkezetbe foglalják a fizikai kölcsönhatásokat, és kidolgozzák az ehhez szükséges matematikai apparátust. Tulajdonképpen az LHC-ben is ennek érdekében ütköztetnek hatalmas energiával részecskéket, illetve barkácsolnak sokak szerint sutyiban fekete lyukakat.

    De hogy jön egy laza zenei blogba az elméleti fizika? Nos, úgy, hogy a zeneipar egyes szereplői is valamiféle Nagy Egyesítésen munkálkodnak már évek óta. A tőkeerős nagy cégek sorban bezabálják a jó nevű, sikeres, de kisebb márkákat. Aztán, hogy ezután mi lesz, az már egy érdekes történet. A témáról a Syncopa Fórumban régebben már nyitottam egy topicot Megveszi az IZÉ a BIGYÓT címmel. Az eddigi tapasztalataink szinte kizárólag rosszak voltak, tehát az ilyen bekebelezős cégegyesítések után a kisebb cég családias, gyors és precíz supportja többnyire hivatalos és nagyon lassú e-mailezéssé változott, ami arra volt jó, hogy amíg az ember a hivatalos álláspontra várt, addig a haveroktól meg a netes fórumokból kibányászta az igazságot. 

Az AVID nevű megavízfej most, húsvétkor tartotta szükségesnek hírlevélben szétküldeni, hogy április 12-től teljes mértékben bedarálja a Digidesign-t, olyannyira, hogy a cég neve is megszűnik. A Digidesign, a legendás ProTools rendszerek gyártója már jó ideje az AVID csoportba tartozott, de azért önálló karaktere volt. A hírlevélből megtudhatjuk, hogy az M-Audio, bár termék névként megmarad, szintén az AVID weboldalán keresztül lesz elérhető. Hasonlóan a Sibeliushoz. Utóbbit nem régen kajálta be az AVID, és katasztrofálisan rosszul sikerült a logisztika átszervezése. Ezt jól megszívtuk mi is, meg a vevőink is, akik az elmúlt hónapokban hiába várták megrendelt szoftvereiket. Talán most már majd helyreáll a rendszer, és működőképes lesz a support is újra, mert ezekhez a termékekhez ugyebár ez elengedhetetlen. Hogy a tervezett átalakítások miféle változásokat eredményeznek majd a kereskedelmi rendszerben, árakban, egyebekben, az a jövő kérdése. Mást nem tehetünk, mint figyeljük, hogy mi történik az említett márkák körül, és bizakodunk abban, hogy jól bevált és bevezetett dolgok nem tűnnek el a piacról.

    A következő történet ismét a "nosztalgia" rovatba tartozik, ezért, aki az ilyesmit nem bírja, már lapozhat is!

    Szóval, tekerjük vissza az idő kerekét a piros filccel odapingált "ejtíz" felirathoz! Még a rendszerváltoztatás előtt voltunk. Aki pénzt akart keresni, az géemkázott. Az ilyesmit persze a rendes meló után lehetett elkövetni. Egy hideg koratavaszi szombat reggelen a kollégámmal az egyik, akkor még igencsak virágzó nagyvállalat számítógép vezérlésű gépsorának a javítására indultunk. A bejelentett hiba elég durván hangzott, nem tudhattunk, hogy mire számíthattunk. Magam részéről szerettem volna gyorsan letudni a melót, mert akkoriban fűzögettem egy lány fejét, és végre igent mondott egy esti közös bulizásra. Annyira azért óvatos voltam, hogy előző nap mondtam neki, hogy nem tudom, mikor végzünk a melóval, de este megyek érte kocsival, aztán let's go buli! A lány kicsit gondolkodott, aztán azt mondta, hogy akkor inkább elmegy majd a haveri körrel már elég korán, és majd ott találkozzunk. Oké, mondtam, legyen így! Akkoriban még nem volt ott a zsebünkben a mobil,  és elég idióta dolog volt last minute kavarásokat leszervezni.
    A vezérlő rendszer javításával pokolira megkínlódtunk, de este hat óra felé feltártuk a hibát. Addig étlen-szomjan melóztunk, ezért hazaindultunk, azzal, hogy vasárnap majd befejezzük. Jó késő lett, mire hazaértem, gyors kajálás, tisztálkodás után indultam a bál helyszínére, ami egy nem túl távoli faluban volt. Odaérve már javában dúlt a buli. Az előtérben ismerősökkel futottam össze, és mindjárt kérdeztem őket, hogy mi van a kiruccanásom meghatározó tényezőjeként definiált csajszival? Mondták, hogy együtt jöttek volna, de duzzogott valamit, és inkább otthon maradt. Erre mondják, hogy na, puff!
    Hirtelen nagyra dagadt a fejem, és legszívesebben elzúztam volna haza. De ha már leperkáltam a belépőt, és ott vagyok, akkor körülnézek, milyen a felhozatal, meg meghallgatom ezt a zenekart, mert őket még úgysem hallottam. Tudni kell, hogy akkoriban a bálokban még élő zene dívott. Sok banda volt a környéken, mindnek megvolt a kisebb-nagyobb rajongó tábora. Hétvégeken a fiatalok csapatostul jártak ezekbe a bulikba. Olyan  hangulat volt, ami a mai srácok számára már reprodukálhatatlan.
    Nos, bementem a terembe, és körberadarozva elnyomultam a színpad felé, természetesen azért, hogy megnézzem, milyen cuccokkal muzsikálnak. A zenész gyerekeket nagyrészt ismertem már, azonban felfedeztem a színpadon a szintetizátorok mögött egy új arcot, mégpedig egy lányt. Nagyon ügyesen játszott, meg néha még vokálozott is. Na és igen jól nézett ki...
    A szünetben a srácok felhívtak a színpadra, és ott mindjárt felmerült néhány kérdés a szintetizátorokkal kapcsolatban. Nemrég vásárolta őket a lány, és még elég sok mindent nem értett világosan rajtuk. Az egyik egy Roland JX-3P, a másik egy Yamaha preset szinti volt, már nem emlékszem a pontos típusra.
    A blog olvasói sejthetik, hogy a feltűnően csinos szintis lánynak és hangszereinek megismerése egy történet kezdetét jelentették. Ez így is volt, de ugye, ez a blog nem erről szól :) Érjétek be annyival, hogy a következő években nagyon sok színpadi hangosítási és szervizelési tapasztalattal gazdagodtam, részese lehettem egy banda igen komoly sikereinek. Vagyis, ha akkor este összejön a tervezett randim, akkor nem biztos, hogy most a hangszerbizniszben ténykednék. Aztán, hogy ez miként lett volna jobb, azon már értelmetlen dolog meditálni.
A visszaemlékezés apropóját az adta, hogy pár hete bekeveredett hozzánk egy Roland JX-3P és a hozzá való PG-200 programmer. Szegény szinti elég rossz állapotban volt belsőleg. A szokásos történet: kókány módon próbálták megjavítani a nem túl komoly hibákat, így aztán csináltak még nagyobbakat. Viszont kívülről annyira jó állapotú volt, hogy vétek lett volna a bontani valók közé száműzni, ezért úgy döntöttünk, hogy rendbetesszük. Gyuri kollégám nagyon sokat dolgozott rajta, meg egy jobb sorsra érdemes JUNO-106 maradvány belső szerveinek egy részét is átültettük, de meg is lett a munka eredménye, mert egy nagyon szépen helyreállított, újra kalibrált JX-3P áll most az üzletben. Ez bizony nem szintetizátornak látszó tárgy, hanem igazi szintetizátor! Nem is virtuál analóg, hanem ANALÓG! Viszonylag egyszerű felépítésű, de igen gondosan kivitelezett hangszer. Most is meg kell állapítanom, hogy nagyon lehet élvezni a hangzását. A PG-200-zal egyszerűen és gyorsan lehet programozni, továbbá a számos tekerentyű segítségével valós időben is ügyködhetünk rajta. A JX-3P mind a mai napig népszerű, mert a hangzásában vannak olyan elemek, amelyeket sem a Juno-106, sem a nagyobb JX-ek nem, vagy nem úgy tudnak.
   A blogban korábban megjelent egy interjú Prophecyvel, őt is inspirálta ez a cucc. Ott elhangzik ugyan, hogy 3 a polifóniája, ezt azért javítsuk ki, mert a duplája. Ő említi a step szekvencert is, ami tök jó dolog tud lenni, ha valaki kihasználja a benne rejlő lehetőségeket.

    Az alábbiakban egy lengyel srác mutat néhány erősen retro hangulatú dolgot a szintin:

Ja, és érdemes megnézni a Wikipedián, hogy kik is használták ezt a hangszert!

    Van ez a 2box nevű stockholmi cég. Nemrég alakultak, és elektromos dobokat fejlesztenek. DrumIt Five nevű felszerelésüket bemutatták most a frankfurti vásáron is. Ez már egy piacon kapható termék, olyannyira, hogy a tervek szerint heteken belül itthon is forgalomba kerül.

   Az új rendszer koncepciója azért érdekes, mert a dobmodul hangjait mi magunk is feltölthetjük saját mintáinkkal az otthoni számítógépünkről. Ha valaki a svéd eredet és a dizájn alapján bármilyen hasonlóságot vél felfedezni a cucc és a ddrum termékek között, az nem a véletlen műve, mert a 2box fejlesztői korábban a ddrum munkatársai voltak. Feltételezhető tehát, hogy tudnak valami keveset az elektromos dobokról. Az előzetes információink szerint a felszerelés nem a kezdőket megcélzó árkategóriában kerül majd piacra, de nem is lesz vészes az ára. A professzionális elektromos dobra vágyók biztosan oda fognak figyelni rá, és így teszünk mi is. Lesznek még fejlemények, amikről természetesen tájékoztatjuk időben a dobos népet a Syncopa oldalán.

    Nézzünk hozzá egy kis demót is, például a tavalyi Messéről:

    A bejegyzés címéhez ízléses rózsaszín keretbe foglalt kép tartozhatna, amin turbékoló galambpár egy rózsalugasban levő padon mittudoménmitcsinál. Találtam is a neten ilyen jellegű képet, de mivel az szerzői jogi védelem alatt áll, ezért saját, mérsékelten copyrightos képemet vágom be:

A szintetizátorkedvelők szívét ez tuti jobban megdobogtatja. De hogyan kerül ez a szinti panel az "oldies-goodies" rovatba? Hát úgy, hogy ez az én személyes emléktárgyam, igaz, egy zenész ismerősöm tulajdonában. A panel egy Kawai K1 szintetizátor enyhén modifikált alaplapja. Balra az általam tervezett és gyártott kiegészítő panel látható. A képen persze nem látszik még pár dolog, mert azok az alkatrész oldalon kaptak helyet, illetve a kapcsolót, a kijelzőt és az elemtartót a szinti fedlapjára szereltem. Az egész lényege az volt, hogy a K1 belső memóriáját így négyszeresre tudtam bővíteni, miközben a kártya lehetőség is megmaradt. Most javítás miatt került vissza a hangszer, és Gyuri kollégám szervizasztalán bukkantam az ismerős moddingra.

    Miért töltött el nosztalgiával ez az egész? Nos, több okból kifolyólag is.

    Először is azért, mert 18 - 20 évvel ezelőtt még volt arra lehetőség, hogy ha az ember elmélyült egy szintetizátorban, akkor képes volt azt átalakítani. A saját hangszeremet veséztem ki rettentő alaposan, és azon csináltam meg a memóriabővítés prototípusát. A tapasztalatok alapján átdolgozott bővítés került aztán be nagyon sok K1-be és K1 II-be. Amint ugyanis elterjedt a hír, hogy én ezt megoldottam, számos megrendelést kaptam, anélkül, hogy bárhol meghirdettem volna a dolgot. A mai technológia mellett már aligha lenne értelme bármiféle modnak a teljes szervizdokumentáció és a működtető szoftver forráskódja nélkül.
    Másodszor azért is érdekes volt visszaemlékezni erre a korszakra, mert szívmelengető boldogság tölt el, mikor arra gondolok, hogy az emberek akkoriban hajlandóak voltak a munkáért pénzt adni. A bővítésért nem kértem sokat, de a befolyt pénz (más hasonló szinti faragásokkal, szervizmunkákkal, erősítőkkel, crossoverekkel, egyebekkel) elég volt ahhoz, hogy megalapozza a cég megnyitását. Utána még jó darabig folytak a bővítések, átalakítások, kiegészítések, immáron céges keretek között. Ma már egy kézlegyintéssel el lehetne intézni: "- ugyan, ezzel rengeteget kell foglalkozni, senki sincs, aki a befektetett munka árát hajlandó lenne kifizetni!" Ma azt látom, hogy a nép minden kacatért szemrebbenés nélkül képes rettenetes pénzeket kiadni, de amikor egy munka ellenértékéről van szó, akkor hirtelen nagyon nehezen nyílik a pénztárca. Az említett korszakban még Japánban, USA-ban, Németországban készültek a fejlett technológiájú hangszerek. Egy tisztességes szinti annyiba került, mint egy új kocsi. Ehhez képest bármilyen javítás, bővítés áráért is reális árat lehet kérni. Ma az átalakítások szóba se nagyon kerülnek, vagy ha ilyen igény megfogalmazódik, akkor némi fejszámolás után mi szoktuk elutasítani, mondván, nem érné meg. A kínai gyárak nem nagyon figyelnek arra oda, hogy javítható termékeket gyártsanak, menjen inkább tönkre meghatározott időn belül, arra úgyis itt lesz az újabb verzió. Ugyanaz a szitu, mint a mobiltelefonoknál, hajszárítóknál, autóknál.

   A nem javíthatóra készített terméket szervizelni baromira nehéz. Sok esetben nem is ad ki a gyár szervizdokumentációt, mert nem számol javítási tevékenységgel. Az az elv, hogy a garanciális időszakban fődarabcsere szinten orvosolja a forgalmazó a panaszokat. A garanciaidőn túl pedig: "ne akard már olyan sokáig nyúzni, vegyél újat!"
    Mi persze megvívjuk mindennapi kis harcainkat a gyártókkal alkatrész, szervizdoksi, információ és egyéb ügyekben, mert elmegyünk addig a pontig, ameddig el lehet menni. A kedves ügyfél pedig gyakran elhúzza a száját, hogy sokba kerül a javítás. Pedig a munkalapra általában jóval kevesebbet írunk, mint a valódi munkával töltött idő. Nem szoktuk felszámolni a net kutatásával, a rengeteg telefonálgatással, meg a kapcsolási rajzok saját elkészítésével töltött időt. Pedig ugye addig se tudunk más, termelő tevékenységgel foglalkozni. Ráadásul az esetek többségében nem egyszerű "szétcsavarozom, megberhelem, összerakom" tevékenységről van szó, hanem nagyon összetett hibakeresésről. Sokszor egy dossziényi kinyomtatott PDF-et teregetünk ki, ami alapján elég durva és megerőltető szellemi munka a méricskéléseket  elvégezni és kiértékelni.
    Amikor persze összejön a dolog, és megvan a katarzis, az jó érzés. Csak tisztán katarzisból nehéz céget fönntartani, fejleszteni, képezni magunkat.

    Mi legyen hát? Vessük a disznók elé a javításra szoruló hangszereket? Dobjuk ki őket lomtalanításkor? Simán adjuk le őket veszélyes hulladékként? Már mindegyiken ott díszeleg az áthúzott kuka...  Mit tegyen az a zenész, aki ragaszkodik jól bevált, és ráadásul SZERETETT hangszeréhez? Minden új hangszer jobb, mint a régiek? Mennyit érdemes a javításért kifizetni? Lehetséges még rentábilis módon szervizt üzemeltetni? Nehéz kérdések ezek.

   Emiatt is támadt fel bennem hirtelen a nosztalgia egy olyan korszak után, amikor ezeken még nem kellett töprengeni. A zenészek zenéltek, a technikusok javítottak, mindenki tudta a munkáját, és mindkettőből meg lehetett élni.

    Na jó, Nosztalgia = OFF!

    Zalaegerszeg belvárosának jellegzetes színfoltja egy utcai művész. Változó számú húrral felszerelt speciális gitárjára és különleges énekhangjára már a média is felfigyelt. Amikor hivatalos ügyeket intézve a belvárosban rohangálok, mindig szánok rá néhány percet, hogy lecsekkoljam az aktuális repertoárt. A következő videón népszerű dalokat ad elő 3 húros gitáron. Sajnálom, hogy csak erről az esztrád műsorról találtam felvételt, mert én gyakran hallottam tőle olyan dalokat is, amelyeket sehol máshol. Pedig ismerek egy pár számot, ezt szerénytelenség nélkül állíthatom. Bízzunk benne, hogy valami producer felkarolja, és készít vele egy szerzői albumot. Olyan világvége-buli-underground-mulatós stílusban, ahogyan spontán nyomatja.