Nagyon szerettem hallgatni a játékát, bármilyen formációban, bármilyen műfajban is muzsikált.

A zenészek már régen rájöttek arra, hogy egy hagyományos rádióvevőből mindenféle speciális zajokat lehet kicsalogatni. Különösen a rövidhullámú sávokon van jó nagy káosz, ahol a légköri viszonyok változása miatt eleve állandóan ingadozik, modulálódik a hang, egyik adó elnyomja a másikat, fura interferenciák képződnek. Az adók sistergéssel, bugyborékolással, fütyüléssel keveredő hangja olyan akusztikus káoszt hoz létre, amely már eddig is megihletett egy csomó zenészt. Hallhatunk is "rádiótekergetős" hangzó betétet számos régebbi felvételben is. Az igazi csoda tulajdonképpen az, hogy most jutott csak eszébe valakinek, hogy egy rádióvevőt beleintegráljon a szintetizátorba. Nem kell tehát a továbbiakban régi AM rádiók után kutakodni, ha valaki ilyen hangeffekteket kíván létrehozni, bár a bolhapiacokról nevetséges árakon hozzá lehet jutni a kivénhedt régi rádiókhoz.
Az Evaton Technologies által kifejlesztett RF Nomad rövidhullámú vevőt eurorack méretűre készítették, így bármelyik moduláris szintetizátor rendszerbe pompásan beilleszthető. A lényeg azonban természetesen nem ebben rejlik, hanem abban, hogy a vevőt CV-vel tudjuk hangolni. Van rajta egy hagyományos hangoló poti, mellette pedig egy másik, amivel a bejövő CV jel mértékét tudjuk befolyásolni. Kár, hogy ezzel az innovációval nem 30 évvel korábban jöttek ki, akkor tudtuk volna rajta hallgatni a Szabad Európa Rádiót , például a Teenager Partyt.  Azóta persze megszűnt a Teenager Party, elhallgatott a SZER, és vele együtt rengeteg más rövidhullámú műsorszóró állomás is, tehát azt a zsúfoltságot és kavarodást, amit az 1970-es években találtunk, már hiába keressük. Ettől függetlenül persze a meglevő adók és a légköri zavarok továbbra is bőséges tárházat jelentenek véletlenszerű vagy célzott hanghatások előállításához. Arról azonban ne feledkezzünk meg, hogy közben digitális zajt kibocsátó rendszerek tömkelegével vettük körbe magunkat, alapvetően megváltoztatva a régi zajspektrumot. Sebaj, a számítógépek és a hálózatok generálta csúnya kerregő hangokat is beépíthetjük zenénkbe az új modul felhasználásával :)

2005-ben a fenti címmel indítottunk egy topikot a Syncopa fórumon. Akkoriban még nem volt mindennapos, hogy a zeneipar cégei hetente vagy havonta átalakulnak, ezért tartottuk lényegesnek az érdeklődők tájékoztatását arról, hogy miféle tulajdonos változások és átcsoportosítások zajlanak éppen. Azóta nagyon sok minden történt. A showbiznisz cégeit úgy adják-veszik, mint a bolhapiacon a kétes eredetű autórádiókat. A hasonlat erőltetettnek tűnhet, de abban az értelemben mégis helytáll, hogy a bolhapiacon a koszos nejlonra kirakott műszaki cikkeket sem övezi túl nagy respekt. Időnként beléjük rúgnak, koszt fúj rájuk a szél, esőtől áznak. A gyakran gazdát cserélő cégek is megsínylik a sok pakolást, dobálást, legvégül pedig jó esetben egy gondos új gazda kiglancolja őket, rosszabb esetben a kapitalizmus Nagy Szemetes Konténerében végzik pályafutásukat. Mondhatnánk, hogy teljesen kár ezen agyalogni, a piacgazdaság így működik. Minden cég, vállalkozás, brand képvisel valamilyen értéket. Némelyik kívánatossá válik befektetők számára, és ajánlatokat tesznek a tulajdonosoknak, akik beadják a derekukat. Más esetekben pedig előfordulhat, hogy a tulajdonosi kör valamilyen okból meg akar szabadulni a cégtől, ezért keresnek új tulajdonost. Bár a pénzügyi szempontok mindenképpen dominálnak, ekkor sem kell feltétlenül puszta spekulációra gondolni, gyakran a cég alapítójának halála, a tulajdonosok élethelyzetének megváltozása és hasonló okok vezetnek arra, hogy igyekeznek értékesíteni a vállalkozást. A mi piacunk a hangszergyártás, a pro audio és a zenei számítástechnika gyártóira épül. A három üzletág piaci változása más időbeli görbe szerint zajlott az elmúlt évtizedekben, de mindegyik igen komoly átalakulásokon ment át. Felmerülhet persze a kérdés, hogy miért kell egyáltalán szót ejteni ezekről a dolgokról, hiszen semmiben nem különbözik a folyamat attól, mint ami például a mosógépgyártásban, a gépjárműiparban vagy az élelmiszeriparban zajlott. Nos, más az embernek fogyasztóként szembesülni a márkák, termékek, gyárak kavarodásával, és más némileg belülről látni ezt az állandó metamorfózist. Kereskedőként az ember ott őrlődik a gyártók sokoldalas, apróbetűs részekkel sűrűn teletűzdelt szerződései és a vásárlók elvárásai között.  Vásárlóként magam is az állandóságot és megbízhatóságot keresem, teljesen logikus, hogy a vevők is erre vágynak. Mi is azt szeretjük, ha a vevőinket jó minőségű termékekkel láthatjuk el, amihez van megfelelő terméktámogatás, jól kiépített szervizháttér, és az egész rendszer stabilan, jó szakemberek által menedzselten gurul. Hogy finoman fogalmazzak, a rendszer a valóságban nem eszményi módon működik. A leggyakoribb eset az, hogy a tulajdonosváltást követően - nem találok rá jobb szót - elmocsarasodik az adott márka. Tudni kell, hogy a mi területünkön kábé az 1990-es évekig minden cég őseredetének feltárása során találunk egy vagy több megszállott embert. Olyan őrülteket, akik a hangszerépítést, az elektroakusztikát vagy a programozást a lehető legmagasabb szinten művelték. Van a mérnöki tudományoknak és a technológiának egy olyan szintje, ami valójában már művészet. Az akusztikus hangszerek gyártói esetében ezt nagyon nem is kell bizonygatni, gondoljunk csak a Stradivari vagy Steinway nevekre, mindenkinek beugrik, hogy nem egyszerű asztalos mesteremberek alkotásairól van szó. De ha időben egy nagyot ugrunk, és eljutunk Leo Fenderhez, Jim Marshallhoz, Bob Mooghoz, és még sorolhatnám a zsenik nevét, láthatjuk, hogy a világhírűvé vált hangszerek, elektromos berendezések mögött mind egy filozófia rejlik. Na meg bődületesen sok munka, amíg a filozófiából igazán sikeres termék, sorozatban gyártható hangszer, berendezés született. Amúgy a hangszerekkel és a profi hangtechnikai berendezésekkel kapcsolatban nehezemre esik a "termék" szót használni, mert azonos asszociációs szintre helyezzük a mesterhegedűt a műtrágyával, a titkos technológiákkal gyártott hangszórókat a robotgépsor által ömlesztett MP3 lejátszókkal, de hát nincs rájuk jobb kifejezés. A  dolgok rendje szerint aztán amint egy termék sikeres lesz, a sufniműhelyből egyre nagyobb cég lesz, a rigorózus szakmai szempontok mellé egyre inkább beférkőznek a piaci igények, a mérnökök és technikusok közé pedig a marketingzsenik. Utóbbi tény önmagában még nem lenne baj, hiszen manapság enélkül semmit nem lehet értékesíteni, és hiába szuper jó egy termék, ha a gyártóinak közben felkopik az álla.

Szinténzenész

Itt jön az első  megállapításom. A marketing szakemberek gyakran jollyjokernek képzelik magukat, akik a piac valamennyi szegmensében kiválóan tudnak tevékenykedni, legyen szó marhahúsról vagy sportruházatról. Miért lenne kitüntetett a hangszeres vagy a pro audio piac? Nekik egy íróasztal kell, egy laptop excellel, egy mobil telefon, és három egérkattintással meglendítik az eladásokat. A cégek adásvétele során gyakran kerül "kívülálló" menedzsment és marketinges csapat a "megszállott" gyártók és tervezők mellé. Utóbbiak általában igen nehezen viselik ezt a helyzetet. Gyakran ki sem tudják fejteni a szakmai érveiket a fejükre ültetett outsider embereknek, mert annyira más nyelven beszélnek. Ritka szerencsésnek nevezhető, amikor a megvásárló cég rendelkezik azzal a fajta szakértelemmel, amely képes megérteni és befogadni a megszerzett infrastruktúrán kívül a filozófiát is. Ez esetben elképzelhető, hogy minden a legjobb irányban fut tovább, tehát a cég töretlenül folytathatja fejlesztéseit és a befektetők is jól járnak, mert szépen fogy a termék. Ehhez szükséges az, hogy a felvásárló cég stábja, beleértve persze a marketinget is, fertőzött legyen a zenével, pontosan értse a zenei piac működését, a zenészek gondolkodását. Tanúi voltunk sok szuper cég széthullásának, amikor ez a megértés nem jött össze, és a korábbi sikeres fejlesztő stáb szinte egy emberként elmenekült. Ezt követően lehet, hogy a cégnév és a logó marad, de valami biztosan megváltozik. Az érzékeny szimatú zenész népek gyorsan észre szokták ezt venni. Nagy szükség lenne tehát a zeneipar sajátosságait jól ismerő, lehetőleg belülről ismerő marketinges és gazdasági szakemberekre. Sajnos nem csak itthon van belőlük kevés.

A tervezett avulás kínai mesterei

A tulajdonosváltást követően az esetek többségében a gyártást áthelyezik Kínába, vagy a Távol-kelet valamely másik feltörekvő országába. Későbbi váltásnál már inkább az fordulhat elő, hogy az egyik kínai gyárból egy másikba teszik át a termelést. Felmerülhet a kérdés, hogy miért baj ez? Ha tévét vagy turmixgépet képesek gyártani, akkor nyilván hangszert és hangtechnikát is. Nos, lehet hogy John Londonban vagy Hans Münchenben elveszíti a munkahelyét, mert a régi precíz, aprólékos és szakmai tökéletességre szocializálódott, hozzáértő munkaerőre már nincs igény. A kínaiak viszont könnyedén produkálják azt az extra képességet, amire most óriási szükség van: meg tudják termelni az időzítetten elavuló, megsemmisülő portékákat. Erről a trendről korábban már írtam a Bitzenedében.  Azóta annyiban korrigálom az álláspontomat, hogy igenis jönnek most már Kínából is kiváló minőségű áruk. Azonban sajnos gyakran találkozunk továbbra is minősíthetetlen selejtekkel, amikről nem is értjük, hogy hogyan gondolhatták, hogy bárki számára is is vonzó termék lehet. Aztán kiderül, hogy ezek a portékák ragyogóan képesek felvirágoztatni pár éhes webáruházat, melyeket a minőség pusztán annyiban érdekel, hogy a törvény által rájuk rótt garanciális kötelezettséggel valahogyan képesek legyenek ellavírozni az előírt időszakon belül. Itt jön a kőkemény statisztika, amit némi célzott népbutítással összevegyítve roppant eredményes webáruházakat lehet működtetni. Ez azonban már másik téma, hiszen nem csak az egykor nagynevű, ám időközben lecsúszott cégek termékeiről van szó, hanem általában a XXI. századi gagyibiznisz természetéről beszélünk. Mindenesetre könnyebb helyzetben van a kereskedő, ha egy 70-80 éves múlttal rendelkező, híres angol vagy német cég logója díszeleg a terméken, mintha egy kimondhatatlan kínai név lenne rajta. Hogy aztán van-e egyáltalán valamilyen köze az eredeti gyárnak a reinkarnáció utáni termékek fejlesztéséhez, menedzseléséhez, az esetenként változó. Mi annak örülünk, ha van.

Netre vele!

A tulajdonosi kör változását gyakran követi a korábban (akár hosszú évtizedek alatt kiépített) viszonteladói hálózat felszámolása. A gyárak direkt értékesítenek a neten, vagy esetleg pár multinacionális webáruházat még bevonnak. Mivel rendes viszonteladói hálózat nélkül sok mindent egyszerűen nem lehet értékesíteni, ezért a korábbi termékkör egy részét feláldozzák az internet oltárán. Hogy a cég korábbi törzsvásárlói háborognak, az innentől nem érdekel senkit. Egy felhőkarcoló ixedik emeletén levő irodában ülő három alkalmazott fogadja a világ különböző részeiről beérkező "formokat". Az már nagy szó, ha van email cím, esetleg telefonszám. A filozófia tiszta és érthető a cégek részéről. Nem baj, ha elveszítjük a kuncsaftjaink 40%-át a viszonteladói hálózat leépítésével és a termékszerkezet célirányos átformálásával, mert a viszonteladói hálózat felszámolásával több költséget spórolunk meg. Az nem szempont, hogy a gyár imázsának kialakításában és népszerűsítésében évtizedeken át nagy szerepet játszott az adott viszonteladó, és sokszor erőn felül lojálisan kiállt a képviselt márka jó hírének megőrzéséért, megoldott helyi problémákat. A mór megtette a kötelességét, a mór mehet. Megfigyelésünk szerint a teljesen netre költözött cégek (elsősorban szoftveresek vannak) már nem gondolkoznak hosszú távú stratégiákban. A ma igényeit akarják megoldani, lekaszálják gyorsan a lekaszálhatót, a holnapról nem gondolkoznak, holnapután pedig talán nem is lesz. Míg korábban az egymásra épülő termékvonalak kifejlesztése volt az általános gyakorlat, tehát gyakran egy termék bizonyos elemei, részegységei kompatibilisek voltak a korábbival, egyre inkább a projekt szemlélet terjed. Csinálunk valamit, fél évig nagy csinnadrattát csapunk neki, egy évig még áruljuk, aztán ennyi volt. Kiürültek a kínai gyárban a raktárak, nincs hozzá már semmi, felejtsük el. Az is lehet, hogy abban a kínai gyárban már nem hegedűt, hanem konzervet gyártanak. Őket is adják-veszik, akár a brandeket. Ez a gyors lépésváltás is belejátszik a következő problémába. 

A feledés homálya

A cégek a tulajdonosváltást gyakran arra használják fel, hogy húzzanak egy időbeli vonalat. Az új cég akkor is amnéziába burkolózik, ha a tulajdonosi körön kívül semmi nem változott. Különösen a hangtechnikai gyáraknál találunk ilyen feledékenységet. Mi ugye szerviz is vagyunk, gyakran megfordulnak nálunk régebbi berendezések is. Ha az ember egy műszaki adatlapra kíváncsi, rutinosan kattintgat a neten, a jobb gyártók oldalán megvan minden jelenlegi és valaha gyártott termék dokumentációja. Egyre gyakrabban futunk azonban bele, hogy megújult honlapra érünk, ahol a régebbi termékeknek se híre, se hamva. Az oldaltérkép vagy belső kereső sem segít. Telefon a képviseletnek, ahol megtudjuk, hogy a cég tulajdonosváltáson esett át, és megszűnt a korábbi termékek támogatása. Magyarán ne kérjünk se dokumentációt, se szervizanyagot. A mostani cég nem tekinti sajátjának a régebbi gyártmányait. Ez akkor is gáz, ha egy harminc éve gyártott dologról van szó, de lehetséges, hogy olyan terméket érint, amire idehaza még tavaly kétéves garancialapot állítottunk ki, és mi ekkor nagyon utáljuk a helyzetet. Jó esetben a "változást" a cég logójának és a honlap dizájnjának átalakulása kíséri, de gyakran még ezeken sem venni észre semmit. Úgy tűnik, hogy manapság már teljesíthetetlen az az elvárás, ami korábban magától értetődő volt, vagyis hogy az ember hosszú évtizedekig támogatást, információt, sőt szervizanyagot kaphatott a gyártótól. Különösen érzékenyen érint bennünket a dolog, ha pár éve még napi kapcsolatban álltunk egy gyártóval, könnyedén elérve tőle minden szükséges dolgot, ám a jó ismerőseink helyében üldögélő új support személyzetnek már fogalma sincs semmiről.

Bizalom

Korábban a hangszeres és hangtechnikai cégek arra építették fel egész üzletpolitikájukat, hogy kiváló minőségű, nagyon megbízható és strapabíró termékekkel léptek a piacra. Ezer módon igyekeztek a vevőket magukhoz kötni, létrehozták saját rajongói körüket. A boldog és elégedett vásárlók hozták, kitermelték az újakat. A gyengén teljesítő cégek pedig alulmaradtak. Amikor eladják a jónevű céget, akkor értékesül a goodwill is. Sokszor ez hatalmas érték. Az új tulajdonosok viszont gyakran szemérmetlenül lerombolják azt. Tanúi voltunk nem egy olyan esetnek, mikor a cég régi dolgozói tömegesen léptek ki, mert az új menedzsment a magas színvonalú produktum helyett gagyit akart velük gyártatni. Előfordult olyan eset is, hogy a gagyiba rövid időn belül bele is bukott az új tulaj, becsődölt a gyár. Ekkor jöttek a régi szakemberek, és főnixmadárként újra szerették volna indítani a márkát. A dolog nagyon nagy nehézségek árán sikerült csak, és hosszú ideig tartott. A lerombolt bizalmat ismét visszanyerni már nagyon nehéz.   

Lássunk néhány példát, de nevek nélkül. Aki benne van a témában, úgy is tudni fogja, kikről szólnak.

Support

Kicsi angol cég, kiváló szoftveres termékkel. A szoftver és a telepítése is elég komplikált, a support igény tehát komoly. Gyakran telepítettünk ilyen programokat különféle helyszíneken, adott esetben helyi hálózatokra, speciális körülmények között. Időnként elakadtunk. De nem volt ez gond, felhívtuk a fejlesztőket Angliában, pár mondattal vázoltuk a helyzetet, és ők lépésről lépésre megmondták, mit csináljunk. Ha szükséges volt, írtak gyorsan egy testreszabott scriptet, átküldték, megfejtettük a dolgot, távoztunk. A megrendelő nem is tudta, hogy szükség volt ilyen beavatkozásra. Pár éve megvette a céget egy nagy amerikai konszern. Már az értékesítés is bonyolulttá vált, baromira nem látták át az európai piac sajátosságait, pláne nem a magyar piacét. A support pedig teljesen megbomlott. Az angliai számok már nem hívhatók. Ha valami baj van, küldjünk egy "ticket"-et Los Angelesbe, ahol a 9 óra időeltolódás miatt még fel sem tápászkodtak. Ha valami csoda folytán még aznap válaszolnak, akkor annak mi a következő reggelen látjuk az eredményét a gépünkben. Ha egy tőlünk 80 km-re fellépő problémáról van szó, akkor annyiszor mehetünk, ahány ticketet váltunk.

Nagy hal

A nagy halak természetükből kifolyólag megzabálják a kishalakat. Különösen a gusztusuknak megfelelő kishalakra startolnak rá, de néha bekajálnak mindent, ami feléjük úszik. Volt egy szépemlékű német szoftvercég, ami a '80-as évektől kezdve meghatározó fontossággal bírt a stúdiószoftverek fejlesztésében. Amikor alapítója nyugdíjba vonult, eladta a zenei piac egyik legnagyobb szereplőjének. Utóbbi korábban is kapcsolatban volt már vele, így nem ért minket váratlanul a dolog. Innentől kezdve azonban minden kereskedőnek, aki forgalmazni akarja a szoftvercsaládot, speciális szerződést kell kötnie a Nagy Hallal. Nem elsősorban a szoftverekről, az egy természetes dolog lenne. Hanem Nagy Hal megköveteli, hogy a termékpalettáját áruljuk az ő elképzelései szerint, és ha ez működik, akkor szerződhetünk a szoftver értékesítésével kapcsolatban is. Hogy majdnem 20 éven át Magyarországon ebből a szoftverből mi adtunk el egy csomót, hogy mi vettünk rá rengeteg embert a tört szoftverének legalizálására, hogy boldog-boldogtalannak támogatást adtunk, őket nem érdekli. Új helyzet van. Nem hiszem, hogy izgatná őket a magyar piac visszaesése. Még annyira sem tartják Magyarországot, hogy fenntartsanak egy itteni képviseletet. Mi is méreten aluli kishalnak számítunk.

Olasz kapcsolatok

Olaszországban mindig is meglehetősen erős volt a hangszeripar. Az 1990-esévekre úgy alakult, hogy az elektromos hangszerek és hangosító berendezések gyártásában egy csomó olasz cég ott volt az élvonalban. Gyakori volt, hogy német technológiai hátteret is felfedezhettünk a gyártók mögött. A dolog annyira működőképes volt, hogy például a Roland és a Korg is létesített termelő üzemet Olaszországban és hozzá komoly fejlesztő kapacitásokat is létrehoztak. Nekünk ez jó volt, mert egyrészt a hangszerekben megjelentek a sajátos európai igényekre adott válaszok, másrészt közel volt a gyár, így rendszeresebbé válhattak a szállítások, egyszerűsödött a szerviz. A termékek is olcsóbbá válhattak, hiszen gyorsabb, rugalmasabb és olcsóbb volt a szállítás. Nem sokáig tartott ez az időszak. Az említett nagy cégek, melyek számára az olasz gyártás gazdaságosabb volt a japánhoz képest, kezdték a termelést áthelyezni Kínába. Ezzel párhuzamosan az olasz tulajdonú cégek is részben vagy egészben Kínába vonultak. Emlékszem, hogy a frankfurti vásárokon szinte évente más gyékényen árultak a nagy nevű olasz cégek, attól függően, hogy éppen kinek-minek a tulajdonába kerültek. Az ember csak kapkodta a fejét. Aztán elég sok cég nem bírta a kínaizálódást, a süllyesztőben végezték. Lehet, hogy kisvállalatként, egyedi minőségi hangszerekre szakosodva ma is boldogan élnének. Aztán megértük azt is, hogy a hajdan kedvező árú olasz fémárukat (állványok, tartók, kiegészítők) szintén Kínában készítik. A minőség egy dolog, jó esetben nem változott. Változott viszont az ár. Bizony, nagyméretű, nehéz cuccok ideszállítása ma sem olcsó, hiába adják őket Kínában bagóért.

Megnő a kishal, és megeszi a nagyot

Egy tehetséges német fiatalember az 1980-as évek végén a konyhaasztalon kezdett zenei elektronikai kütyüket barkácsolni. Saját kútfőből is készített különféle cuccokat, de leginkább ismert gyárak ismert modelljeit szedegette szét, alakította át, ahogy azt mi is csináltuk akkoriban. Némelyik modifikált berendezése jobb lett, mint az eredeti, így aztán először szűkebb körben árulgatta őket, majd megkezdődött a kisüzemi gyártás. Egyre több hangtechnikai cuccal állt elő, azonban ezek nagy részéről messziről kitűnt, hogy nagy nevű gyárak ismert termékeinek olcsósított verzióiról van szó. Az érintett gyárak egy része komolyan fellépett a koppintások ellen, peres eljárások indultak. A cég vezetője gyorsan átszervezte a vállalkozást, átkerült a gyártás Kínába, ahol, mint tudjuk minden technikai lenyúlás legális, ebből épült fel a virágzó gazdaság. A konkurencia pedig hiába puffogott, a piac korlátlan mennyiségben kezdte el nyelni az immáron nagy sorozatban gyártott olcsó kütyüket. A minőség folyamatosan javult, a választék bővült, a cég pár év alatt hatalmasra nőtte ki magát. Olyannyira, hogy most már sorra vásárol fel kisebb, élvonalbeli zenei elektronikai cégeket. Természetesen jól kihangsúlyozva ezen prominens cégek titkos tudományainak felhasználását az új termékekben, ezzel is növelve az imázst.  

Na és akkor most mi van?

Aki eddig elolvasta az írást, különösen, ha nem szakmabeli, akkor egy vállrándítással el is intézi az egész sztorit. Amit leírtam, valóban igaz az egész jelenlegi piacgazdaságra, mely világszerte óriási bakugrásokkal működik, vagy helyesebben mondva szenved. Miért lenne a globális piaci folyamatoktól bármennyire is független pont a hangszerbiznisz vagy a professzionális hangtechnika? Sajnos a "megszállott" alapítók által létrehozott, minőségi termékeket gyártó kis manufaktúrák ideje a zeneiparban is lejárt. Van persze néhány ragyogó példa, ahol a kis gyárak vagy szoftveres csapatok lelkes kollektívája változatlanul követi a hagyományt, és képes folyamatosan megújulva nagyszerű új produktumokkal előállni, komoly borsot törve ezáltal a nagy multi cégek orra alá. Azonban a piac egészére a fent taglalt "adok-veszek" folyamatok a jellemzőek, és soha nem tudhatjuk, hogy a ma még példaként felhozott kis sikeres önálló céget mikor fogja bekebelezni egy nagyétvágyú multi. Azt sem tudhatjuk, hogy a szimpátia miatt kerül sor majd a felvásárlásra, a tönkretétel céljából, vagy pusztán valamiféle homályos spekuláció sugallja a lépést.
A blogban már több helyen kifejtettem, hogy a zenészek viszonyulása a hangszereikhez, berendezéseikhez alapvetően más, mint mondjuk egy esztergályosnak a gépéhez. Ebben a viszonyulásban nagyon sok érzelmi tényező is fellelhető. Ha ezekre nem vagyunk tekintettel, akkor baromira nem értjük az egész zenei piacot. A zenész valójában állandó keresgélésben, kutatásban él, mindig szeretne tökéletesebb hangszert vagy egyéb berendezést vásárolni. Aki ezt tagadja, az sikeresen meggyőzte magát arról, hogy a jelenlegi anyagi helyzetében szükségtelen továbblépnie, de maga is tudja, hogy ez puszta önámítás. A zenész számára nagyon fontosak olyan értékek, mint a megbízhatóság, tapasztalat, strapabíróság, esztétikai értékek, kényelmi funkciók. Lényeges számára a cég hírneve, lényeges, hogy a céggel vagy kereskedőjével közvetlenül tudjon kommunikálni, hogy komolyan vegye őt. Szereti, ha meghallgatják és szereti, ha megkérdezik a véleményét. Akárhogy is nézzük, a hangszer művészeti eszköz. A művész alkotó folyamatának részévé válik. Akkor is érvényes ez, ha egy hatéves kisgyerek először prüntyög egy gitáron, és akkor is, ha a világsztár méregdrága zongorán lép fel milliók előtt. 
Úgy gondolom, hogy nem csak a nagy hal ette meg a kicsit, hanem a vadkapitalizmus (vagy mi a nyűnek nevezzük a most dúló izét) is elég rondán bekajálta a hangszeripart. Nagyjából lerágta róla a lelket, az intimitást, a megbízhatóságot és a szakmaiságot, megmaradt a globalizált marketing nem túl gusztusos csontváza. Nem akarok persze olyan hangulatot kelteni, hogy itt a vég. A zenélni akaró emberek számára soha nem volt ekkora árubőség és választék, tehát esély van arra, hogy bárki hozzájusson a számára megfelelő modellhez. A nagy nevek tehát már nem feltétlenül jelentenek garanciát a tökéletességre. Lehet továbbá egy ismeretlennek tűnő márkanév mögött is nagyon jó hangszer. Azonban az említett hatalmas kavalkád és piaci lárma közepette egyre nehezebb megtalálni és kiszűrni a zenész számára valóban megfelelő, minőségi hangszereket és eszközöket. Ebben az óriási zajban próbálunk csendes segítséget adni azoknak, aki ezt igénylik. A feladat nem egyszerű, de úgy gondoljuk, hogy manapság pont ez a hangszerboltok szerepe. Segíteni a zenészt a megfelelő hangszer, hangosító berendezés, stúdiófelszerelés kiválasztásában. Valljuk, hogy ez csak a személyes kontaktuson keresztül, gyakran hosszú beszélgetések és hangszerpróbálgatások, tesztelések után kezd működni. Nagyon jók az internet kínálta lehetőségek, hiszen a gyártók weboldaláról rengeteg információt kaphat a vásárló, melyek segítik a választásban. Azonban mindig lesznek olyan lényeges információk, melyeket csak a gyártókkal kapcsolatban levő kereskedők és a szervizesek tudnak megosztani a potenciális vevőkkel.
Ez most a mi dolgunk.
   

Amint az várható volt, az Eurovíziós Dalfesztivál 2014-es döntőjét követően elszabadult a koncsitázás pro és kontra. A Facebookon, a különféle fórumokon és a közösségi média egyéb helyein megmondóemberek sokasága elemzi a helyzetet és hurrázva, vagy Európa vészharangját kongatva fejtik ki a véleményüket.

A Bitzenede alapvetően zenei elektronikai blog, így nem akarok a győztessel vagy a többi versenyzővel kapcsolatban állást foglalni. Ezt a csontot lerágják az említett véleményformáló weboldalak. Érdemes azonban  elgondolkozni azon, hogy a verseny kimenetele mennyire reprezentatív, vagy nevezhető-e valamennyire objektívnek. Tehát valóban egész Európa zenei ízlésének a tükrét tartja nekünk az Eurovíziós Fesztivál, vagy valami mást?

A fesztivál weboldalán találhatunk egy nagyon korrekt eredménymegjelenítő oldalt, ahol minden ország esetében kilistázhatjuk a többi országra adott szavazatok pontos megoszlását. Ezt az összesítést idén először teszik közzé, hogy javítsák a verseny átláthatóságát.

A táblázatokból mindjárt kiderül az, ami sokak számára szerintem nem volt világos a szavazás lebonyolításával kapcsolatban. Minden országban volt egy négy- vagy öttagú  zsűri, az ő szavazataikat átlagolták a telefonos szavazók voksaival. Már ahol történt telefonos voksolás. Ugyanis bizonyos országokban ezt "technikailag" nem tudták megszervezni. Ott csak a zsűri tagjain múlott, hogy merre mozdulnak a versenyzők majd a ranglistán. Az említett táblázatban az ABC betűivel jelzett zsűritagok nevét is megtudhatjuk, így megállapíthatjuk például, hogy a magyar zsűriben Palásti Kovács Zoltán, Kovács Kati, Náksi Attila, Dorozsmai Péter és Tóth Vera ültek. Lehet az összetételt vitatni, de azért azt gondolom, ez elég sokoldalú és igen komoly szakmai alapokkal rendelkező művész társaság. Minket persze inkább az érdekelhet, hogy a többi ország zsűrijében kik vettek részt, tehát adott esetben kiken múlott, hogy Magyarország miként szerepelt. Átfutottam pár ország zsűrijének névsorát és nem nagyon akadtam általam ismert nevekre. Ami persze nem jelenti azt, hogy az adott országban ne lennének a zenei élet ismert arcai (mindenkiről találunk bemutatkozó anyagot is), de többnyire a tehetségkutató műsorokkal összefüggésben levő személyekről van szó. 

A verseny előtti tájékoztatóból és a táblázatokból is kiderül a legfontosabb elv: a zsűri szavazatai és a telefonos közönségszavatok is 50-50%-ot jelentenek a rendszerben.  Az lett volna persze az igazi, ha a táblázatokban láthatnánk a zsűritagok által adott pontokat és a telefonon beérkezett szavazatok számát, azonban ezek megjelenítésére nincs lehetőség. Láthatjuk viszont az egyes zsűritagok által, valamint a zsűri egészének átlaga alapján felállított rangsort,  a közönségszavazatok által megadott sorrendet és az ezek összevonásával kialakított végső sorrendet. Az egyik észrevételem az volt, hogy a telefonos sorrend sok esetben totálisan másokat helyezett nyerő pozícióba, mint a szakmai zsűri. A kettő összeboronálása elég sajátos táblázatok kialakulását eredményezte. Másrészt jól tudjuk, hogy az Eurovíziós Dalverseny csak a nevében dalverseny. Elvileg ugye dalok és előadók versenyeznek, de az egész már akkora cirkusszá nőtte ki magát, hogy az adott produkcióból néha nehéz kipreparálni magát a dalt. Nem is csak a látványosságokra gondolok, hanem például a politikai háttérre. Néhány példát is mondok. A németektől a magyar dal egyáltalán nem kapott pontot. Ha megnézzük a zsűri szavazatait, akkor láthatjuk, hogy mindenki igencsak hátrasorolt minket, ami azért elég érdekes. A telefonos szavazók se nagyon tolták a szekerünket. Utóbbi tényt azért tartom érdekesnek, mert már rengeteg barátom, ismerősöm Németországban dolgozik, lakik, és azt gondolná az ember, hogy ilyenkor azért csak-csak hazaszavaznak. Úgy látszik őket nem nagyon érdekelte ez a buli. Vagy az ott ugyanúgy vendégmunkásként tartózkodó lengyeleknek, görögöknek ez jobban ment, és számbeli fölényt szereztek. Természetes volt a jó szomszédságban, vagy hagyományos jó barátságban levő országok egymásra szavazása is. Azt is láthattuk, hogy a szomszédos magyarok érezhető támogatást adtak. Érezhető volt az ukrán-orosz megosztottság is, szóval a politika erősen rányomta a bélyegét az egész rendezvényre. Adott tehát egy szakmai zsűri, aminek a preferenciái országonként eltérőek lehetnek és adott a nagyközönség, akik véleményem szerint elsősorban is országszimpátia szerint szavaznak. Lehet persze, hogy szombat este Herr Müller és Frau Müller úgy ültek le a tévé elé, hogy lázasan várták, melyik dalra adhatják majd le a szavazatukat, de azt gondolom, hogy a valóságban nem az ilyen szavazók döntötték el a verseny kimenetelét. Már az itthoni válogatón, "A Dal" versenyen sokszor elhangzott, hogy olyan produkcióval kell kimenni, ami a fesztivál számára a legjobb lesz. El is vérzett néhány jobb sorsra érdemes szám ezen a szemponton. A Dal zsűrije igazából nem is nagyon tehetett mást, mint lelki szemeik előtt a különféle majdani zsűrik bírálati elveit sorakoztatták fel. Azt mondhatjuk, hogy Kállay-Saunders választása nem is sikerült rosszul, sőt, a dolog még jobban is elsülhetett volna egy kis szerencsével.  Ha a győztes Conchita Wurstra leadott szavazatokat tekintjük, azt láthatjuk, hogy egyes országokban nagyon szinkronban volt a a zsűri a közönséggel (pl. Olaszország), más országokban  (pl. Belorusz) teljesen ellentétes fogadtatást kaptak.

Nagyon cifra képet kapunk hát, ha egy kicsit beletekintünk a voksolás eredményébe. Annyira persze nem izgat a dolog, hogy komoly statisztikai módszerekkel analizáljam a számokat. Gondolom, ezt majd úgy is elvégzik azok, akik a következő évi, Bécsben megrendezendő versenyre felkészítik a magyar mezőnyt. Ugyanis ez a fesztivál szerintem elsősorban cirkusz, másodsorban politikai és szimpátia demonstráció, harmadsorban dalverseny. A nyertes országnak persze jó hírverés, ezért nem mondhatjuk azt, hogy nincs semmi tétje. Az osztrákok idén bevetették a csodafegyverüket, be is jött.

Csak gratulálni tudok Kállay-Saunders Andrásnak, mert jól hozta a formáját, és gratulálok Szakos Krisztián barátunknak is, aki itt a közelünkben kezdte zenei pályafutását, és örömmel látjuk, hogy a tehetsége és szorgalma révén sikerült igen komoly sikereket elérni. Példa lehet a szárnyukat most bontogató zenész srácok számára, akik gyakran megfordulnak nálunk az üzletben, akárcsak régen Krisztián.

Avagy a zenei PC konfigurálás aktuális kérdései

Tavaly ismét egyre többen kerestek meg bennünket stúdió PC konfigurálási igényeikkel, holott pár éve már azt gondoltuk, hogy ez a vonulat lecsengőben van. Úgy hittük, mindenki áttért Macre, vagy tán átköltöztette a komplett stúdiórendszerét a telefonjára. Félretéve a viccet, tényleg volt egy időszak, amikor csökkent a Windows alapú zenei gépek iránt mutatkozó igény nálunk. Az okot nem a fenti okfejtésben láttuk, hanem azt gondoltuk, hogy olyan egyszerűvé és áttekinthetővé vált a windowsos zenei gépek világa, hogy nincs már szükség spéci konfigurációra, mindenki meg tudja fejteni otthon is a szükséges konfigurációs fejtörőt.

A témával a Bitzenede blogban eddig már számtalanszor foglalkoztunk, a kigyűjtött címkék alapján 53 bejegyzésben érintettük közvetve vagy közvetlenül a témát.
Tekintsük át a legfontosabb aktuális témákat! Látni fogjuk, hogy a kérdések évek óta nagyjából ugyanazok, a válaszok azonban sok esetben megváltoznak.

1. PC vagy Mac?

Továbbra is hitkérdés. Nem foglalkozunk az ideológiai résszel. Mi PC alapú gépeket  konfigurálunk és  hozzájuk illesztjük a többi rendszerelemet. Azok számára tudunk tehát megfizethető megoldást kínálni, akik bármilyen okból ezt a környezetet részesítik előnyben az OSX-szel szemben. Az ok nagyon egyszerű: a windowsos környezetben vagyunk otthon, ennek az evolúcióját követjük megszületése óta, és erre dolgozzuk ki mindig az aktuális zenei megoldásokat.

2. Laptop vagy asztali gép?

Ez már nem egyértelműen hitkérdés, bár sokan annak tartják. Tény, hogy a korábbi évekhez képest egy laptop ára már nem többszöröse a hasonló teljesítményű asztali gépének, de az is tény, hogy még ma is többet kell fizetni érte. A kis méret, a hordozhatóság és az alacsony ventilátorzaj miatt sokan választanak laptopot. A választás szempontjairól írott korábbi bejegyzésünkhöz képest nincs sok változás. Komoly stúdiózásra még mindig elsősorban asztali gépet ajánlunk, ennek okaira később még visszatérünk. Ettől függetlenül sok kisebb házi zeneszerkesztő projektet vagy rögzítést, utómunkát kiválóan meg lehet valósítani egy alkalmas laptopon is. Ilyenkor szokott jönni a kérdés, hogy:

3. Jó, de milyen laptopot ajánlatok?

A kérdésre csak az adott gép alapos ismeretében lehet választ adni. Ezért nem foglalkozunk az olyan jellegű megkeresésekkel, hogy "Figyu, találtam egy notebookot egy webshopban nagyon jó áron, jó lesz ez nekem?". Ahhoz, hogy a kérdésre tisztességgel válaszolhassunk, a gépet (BIOS menükig, driverekig, chipekig) ismernünk kell. Aki kapásból rávág egy ilyen kérdésre egy határozott választ, az vagy dolgozott már az adott géppel, és ismeri a szükséges részleteket, vagy hazudik. Mármost, ha valaki megfinanszírozza azt, hogy elmélyedjünk az adott gép megismerésében, akkor utánajárunk a dolognak, de hobbi szinten sajnos már nincs időnk ilyesmivel szórakozni. Néhány alapvető szempontot persze el tudunk mondani a potenciális notebook vásárlónak, de felelősséget nem tudunk vállalni az ügy kimenetelét illetőleg. Amúgy nem az a baj, hogy X vagy Y DAW szoftver elmegy-e a gépen (ez inkább operációs rendszer kérdése), hanem az, hogy ki lehet-e hozni a gépből az elvárható teljesítményt és stabilitást. Ha megfigyelitek a legismertebb stúdió szoftverek gyártóinak weboldalain az installációval összefüggő tanácsokat, azt láthatjátok, hogy ők se zárnak ki eleve bizonyos gyártókat, chipseteket, processzor típusokat, hiszen minden Windows platformon futnak a rendszereik. Aztán hogy ez mennyire lesz a felhasználó gusztusa szerint, az már egy másik kérdés. Nagyon nagy választékot találhatunk különféle gyártók AMD vagy Intel procis, kisebb-nagyobb képernyős, olcsóbb-drágább gépeiből, mindenféle chipsetekkel, adattárolókkal, perifériaillesztőkkel szerelve. Ebben a tekintetben az Apple userek egyszerűbb helyzetben vannak. Nincs ez a hatalmas választék, nincs tehát a mellényúlásra sem olyan nagy az esély. De hát a PC világot pontosan ez a funkcionális változatosság és skálázhatóság élteti immáron sok évtizede. 

4. Asztali gépben mi az optimális választás?

Nálunk az a gyakorlat, hogy akár laptop, akár asztali gép vásárlását tervezi valaki, leülünk, és alaposan megtárgyaljuk vele, milyen feladatokra szeretné a gépét befogni. Gyakran ilyenkor derül ki a megrendelő számára is, hogy egymással ellentmondó elvárásokat támaszt a leendő géppel szemben, illetve, hogy a tervezett költségvetésbe minden már nem fér bele. Asztali gépek konfigurálásának is úgy fogunk neki, hogy a megcélzott összeállítás minden eleméről feltételezzük, hogy a céloknak mindenben megfelelnek, de ez nem mindig jön be a konfiguráció életrekeltése során. Nos, ez ilyenkor a mi bajunk, nekünk kell a gépet a tervnek megfelelő állapotba hozni. Emiatt sem adunk telefonon, emailben, skypeon, facebookon, netes fórumokon meg más csatornákon sem konfigurációs tanácsokat, mert azokért nem vállalunk felelősséget. A PC világ rettentő gyorsan változik. Vegyük csak például az alaplapi BIOS-okat! A laptopok esetében sokszor az audió alkalmazásokra történő optimalizálás gátját pontosan az ostoba, lebutított BIOS képezi. Asztali gépeknél is gyakran láthatjuk, hogy egy bizonyos chipszettel egy gyártó 7-8 féle alaplapot is gyárt. Az ember azt gondolná, hogy ha az egyik már bevált, akkor a másik ugyanolyan jó lesz ebből a szériából. Aztán meglepetve látjuk, hogy a BIOS nem tartalmaz számunkra fontos beállítási lehetőségeket. Ettől persze nem omlik össze a világ, de a gépünkből nem fogjuk tudni kihozni az elvárt teljesítményt. De a BIOS csak egy szempont a sok közül. Nagyon fontos a chipset, az onboard eszközök, a perifériaillesztők, és az egész összhangja. Számunkra igen lényeges az alaplap technológiai megvalósítása is. Legyen a nyomtatott áramkör tökéletes, jó minőségű NYÁK lemezen, precíz forrasztásokkal, jó mechanikai szilárdsággal. Meghatározó a minőség szempontjából a lokális tápegységek kivitelezésének minősége, ezek elhelyezése és szűrése. A stúdiógépeket az ipari pécékhez hasonló elvárások szerint készítjük, hiszen munkára fogják használni őket. Sokan igen élvezetes tevékenységnek tartják a zeneszerkesztést és a stúdiózást, és ez így is van jól, azonban a stúdiómunka mégis csak munka, aminek alapfeltétele a tökéletes gép. Visszatérve az alaplapra, a chipek és a processzor hűtése továbbra is sarkalatos pontja a problematikánknak. Az új processzorok és a köréjük épített chipsetek ugyan kismillió energiatakarékos megoldást tesznek lehetővé, hiszen a modern gépek a nagy teljesítményük ellenére energiatakarékosok, azonban mi ebből nagyon keveset hasznosíthatunk, pont a zenei alkalmazásaink miatt. Innentől kezdve aztán természetes, hogy a tápegységnek és a háznak is ennek a fokozott termikus disszipációnak kell megfelelni. Ráadásul, ha valaki még csendes gépet is szeretne, mert például mellette történik a mikrofonos felvétel, akkor újabb megfontolásokat kell tenni azért, hogy az árral ne szálljunk el borzasztóan.

5. XP? W7? W8? W8.1?

XP-ben már ne gondolkozzunk. Sok zenész siratta meg a jó öreg Windows XP-t, amikor pár hete kivonták a forgalomból, vagyis befejezte a Microsoft ennek a terméknek a támogatását. Sokat szidtuk, de végül is a zenészek számára elfogadható munkakörnyezetet nyújtott, vagy másként fogalmazva a zenei szoftverek és hangkártyák, kontrollerek gyártói tisztességes megoldásokat tudtak írni XP-re. Zenei PC konfigurálásakor pedig kezünkben voltak a szükséges tweak eszközök, hogy azt csinálja a gép, amit akarunk. Még ma is sok ismerősünk dolgozik XP alapú géppel, de hosszabb távon már nem szabad ezekben gondolkozni. Jelenleg a Windows 7 tűnik a zenei gépekhez a legjobb alternatívának. Kellőképpen kiforrotta már magát, és minden valamire való szoftveres és hardveres cég megírta a W7 környezetre a programjait, pluginjeit és drivereit. Sokszor még viszonylag régebbi eszközöket is sikerrel befoghatunk ebben a környezetben. A Windows 8 megjelenésekor némi fenntartásokkal fogadtuk az új rendszert, de aztán kiderült, hogy nincs semmi baj, a W8-at ugyanúgy be lehet állítani zenélésre, mint a 7-es verzió esetében tettük. Kezdetben ugyan szűkítette a lehetőségeket, hogy a DAW gyártók és a periféria fejlesztők elég lassan tették át az új platformra a termékeiket, de aztán ez is megtörtént a leglényegesebb esetekben. Azonban mindenképpen át kell gondolnunk, hogy ha egy korábbi rendszer megszokott elemeit szeretnénk W8 környezetben használni, hogy mit tudunk átmenteni, és mit nem, mert azért számos gyártó nem vette a fáradtságot, hogy korábbi termékét alkalmassá tegye erre. A Microsoft is jól bekavart a rendszerbe, ugyanis nemrég bejelentette a Windows 8.1-et, ami látszólag nem nagy eltérés a "sima" 8-hoz képest, azonban némelyik zenei elektronikai cég nagyon kiakadt a lépésen, ugyanis a 8.1-en sok olyan szoftver, illetve eszköz nem akar menni, melyek 8-ason deklaráltan tökéletesen működtek. Előbb-utóbb biztosan ezen is túljutunk, de most még megy emiatt egy kicsit a szenvedés. Sajnos, "sima" W8-at már nem lehet kapni, csak a 8.1-et tudjuk akár dobozos, akár OEM formában telepíteni. Ezért ha valaki olyan rendszert szeretne használni, melynek nem minden eleme  működik 8.1-en, annak mindenképpen a W7-et javasoljuk.    

6. AMD vagy Intel?

Erre a kérdésre 6-7 évvel ezelőtt határozottan az "Intel" választ adtuk. Ennek több oka is volt. Hozzáteszem, hogy műszaki okokról beszélünk, tehát nem valamiféle Intel fanklub tagjai vagyunk, és a civil gyakorlatban (nem zenére) magunk is használunk AMD-s gépeket. Tény, hogy az AMD sokmagos processzorai már jóval erősebbek és a lebegőpontos számolási feladatokban is jobban teljesítenek, mint régen. Azonban mi továbbra is Intel alapú rendszerekkel foglalkozunk, meglehetősen önző okokból. Az Intel processzoros környezetből is elég nehéz kiválasztani azokat a komponenseket, amelyek a célunknak optimálisan megfelelnek, és a kiválogatott eszközök beállításait, azok mindennapos evolúcióját is elég nehéz követni ahhoz, hogy naprakészek legyünk a témában. Amúgy korábban sem elsősorban magával az AMD processzorral voltak bajaink, inkább a köréjük rittyentett alaplapokkal. Ebben a tekintetben sajnos az Intel köré fejlesztő gyártók is sokat lazultak, megjelentek mindenféle lájtos alaplapok, melyek a mi számunkra sajnos semmiféle zenei célra nem alkalmasak. Szerencsére azonban mindig léteznek olyan modellek is, melyekre szépen fel lehet építeni egy gépet. 

7. Hány mag szükséges?

A bejegyzés címét is ihlető kérdésre a tömör válasz: minél több, annál jobb. Az Intelnél maradva azt mondhatjuk, hogy az új, negyedik generációs i7-esek tényleg nagyon jól pörögnek, és kisebb feladatokra i5-tel is meglepően jó gépeket készíthetünk. Az i3 esetében már hamarabb falakba ütközünk, de ha valaki nem használ monumentális CPU igényű plugineket, és csak otthoni, 8-10 sávos projekteket szeretne jó minőségben összehozni, az esetek többségében ez is megfelel. Ne felejtsük el azonban, hogy az erős CPU csak szükséges, de nem elégséges feltétele a jó DAW-nak. Van, aki a stabilitási problémákat processzor pörgetéssel meg overclockkal szeretné megoldani - mi nem ezt az utat követjük. A modern alaplapok a sokmagos processzorok esetében általában nagyon rafinált energiatakarékossági és erőforrás menedzselési sémákat tartalmaznak, és rendszerint módot adnak sokféle túlpörgetésre is. Hogy a rengeteg séma közül az ASIO stabilitást, a számolási teljesítményt, a hardver élettartamát, a termikus tényezőket miként súlyozzuk egy adott konfiguráció esetében, nos, ebben rejlik a művészet. Az interneten számtalan "megmondom a tutit!" jellegű oldal ad tanácsot a BIOS és  Windows audio célú tweakelésére, de pontosan azért, mert csak egy sémát tartalmaznak, biztosan nem általános érvényűek. Nagyon figyelmesen el kell olvasni a DAW gyártójának (Steinberg, AVID, Presonus, Cakewalk, Propellerheads, stb.) ajánlásait, érdemes áttanulmányozni a kérdéssel foglalkozó számtalan szakmai fórumot is, és az információkat értelemszerűen kell alkalmazni a komponensek megválasztása és az egész rendszer beparaméterezése során. Ha csak egy szimpla rendszert alkalmazunk (pl. Cubase), akkor az említett, neten található sémákkal se nagyon lehet általában mellényúlni, legfeljebb nem lesz annyira erős a rendszer, mint lehetne. Az emberek többsége azonban a DAW mellett mindenféle plugineket és egyéb programokat is futtat a gépén. Sokan pont azért vesznek PC-t, hogy a szükséges programokat (nem feltétlenül mind zenei szoftver) azon tudják futtatni lehetőleg mindenféle varázslás nélkül. A procimagokra visszatérve azonban problémás lehet, hogy bizonyos régebbi pluginek, driverek maghasználatát nem képes a Windows a legújabb processzorok sok magjára megfelelően szétosztani. Ezeket a problémákat magunk is felfedhetjük, egyszerű "Alt+Ctrl+Del" kombinációval beugorva a Windows Feladatkezelőjébe, a "Teljesítmény" fül alatt láthatjuk, ha a teljesítményeloszlás nagyon egyenlőtlen. Ezért érdemes az új hardvereken új operációs rendszereket és a programok legfrissebb változatait futtatni, mert így remélhetjük azt, hogy ki minden eszköz ki tudja használni a sok mag adta lehetőséget. A kérdésnek persze számtalan ága-boga van, de a cél teljesen egyértelmű: alacsony latency mellett minél nagyobb teljesítményt hozzunk ki a gépből, és úgy, hogy az a stabilitást ne veszélyeztesse.

8. PCIe? FireWire? USB2? USB3 Thunderbolt?

A kérdés a hangkártyák (helyesebben most már audiointerfészek), MIDI interfészek, kontrollerek és egyéb jószágok illesztőfelületére vonatkozik. Korábban ugye a helyzet tök egyszerű volt, mert adott volt az ISA, később a PCI slot, és a hangkártya abba ment, aztán kész. Jó is volt, mert így lehetett elérni a legjobb illeszkedést, a leggyorsabb adatátvitelt, a legkisebb késést, és nem úgy nézett ki a gép, mint egy sündisznó, a rengeteg USB kábel miatt. Rossz is volt, mert a kényes audio áramköröket a PC-n belül kellett megvalósítani, ami ugye nem ideális környezet egy valamire való hangeszköz számára. A profibb eszközök gyártói ekkor is már igyekeztek kihelyezni a hanggal kapcsolatos áramköri részeket egy külső dobozba. Innen aztán felhasználói szemmel nem is tűnt nagy különbségnek, hogy hamarosan már USB kocsányon lógott a külső box, nem pedig egy összekötegelt csatlakozókábelen. PCI Express platformon még születtek profinak nevezhető hangkártyák (pl. az E-MU 1212m PCIe), de aztán szinte minden gyártó rátért az USB vagy FireWire rendszerre. A FireWire kezdetben jóval nagyobb sávszélességet és barátságosabb időzíthetőséget adott, ezért a profi eszközök erre tendáltak. Aztán jött az USB 2.0, ami már majdnem olyan gyors volt, de a gyártók csak évek alatt voltak képesek olyan drivereket írni, melyek valóban kihasználták ezt a lehetőséget. Mára már az USB2 alapú hangkártyák általában elég alacsony latencyvel járathatók, de sajnos az összes soros buszos megoldás, így az USB is behozott egy járulékos késést a rendszerbe. A latency mibenlétéről és összetevőiről egy alapos összefoglalást olvashattok a Menemszol oldalon. Igaz, hogy a cikk alapvetően OSX környezetre és Logicra vonatkozik, de az alapvető okok ugyanazok PC esetében is. Amikor néhány éve megjelent az USB3, akkor sokan hittük azt, hogy eljött az olcsó, egyszerűen kivitelezhető nagy sebességű soros kommunikációval a sok csatornás, kis késésű USB hangkártyák kora. Aztán nem ez történt. Minden nagy szakmai vásár előtt ment a sutyorgás, hogy egyik vagy másik gyártó ki fog állítani USB3 audio interfészt, aztán csak nem lett belőle semmi. Valószínűleg az volt az ok, hogy a háttérben már erősen alakult a Thunderbolt, mely arra készül, hogy felváltsa az eddig felsorolt interfészeket, és minden korábbinál gyorsabb soros adatátvitelt produkáljon, legalábbis háztartási szinten. Nos, a Thunderbolt mára élő rendszerré vált, és az Universal Audio Apollo interfészeinél már használják is, csak sajnos PC vonalon még nem tudunk vele mit kezdeni,  mert nincs hozzá Windows driver. (Frissítés 2018-ban: ez a probléma azóta már megoldódott). A gyár tájékoztatása szerint a jelenlegi alaplapi Windows driverek még nem elég kiforrottak, ezért nem adták még ki a ráépülő eszközmeghajtójukat. A helyzet tehát hasonló, mint korábban az USB 2 esetében volt, de a fejlődés irányát mindenképpen a Thunderbolt mutatja. Illetve van még egy, mondhatnánk nagyon ismert platform: a GigaLan. Stúdió és professzionális alkalmazási körben már elég régóta futnak különféle protokollok sima RJ45 csatlakozóval, fizikai kapcsolatrendszerükben teljesen a LAN sémára hajazó rendszerek. A házi környezetben való használatuk még  elég sok kérdést felvet, de ez a vonal is fejlődik.      

9. SSD?

Igen, ma már ez nem kérdés. A különféle SSD + HDD kombinációk, illetve hibrid meghajtók használatán és a Windows virtuális memória kezelésén érdemes egyedileg elgondolkozni, de egy  gyors SSD mindenképpen nagyon jó szolgálatot tesz a DAW rendszerünk használatához.

10. Érdemes ma PC alapú zenei gépet használni?

Feltétlenül. Nagyon nagy teljesítményű és tárkapacitású gépeket tudunk ésszerű áron ajánlani. A "hozzávalók" köre óriási, akár a szoftvereket, akár a kontrollereket, interfészeket tekintjük. A Steinberg rendszerein kívül mi most elsősorban az AVID Pro Tools és Pro Tools Express alapú stúdióira álltunk rá. Természetesen ha valakinek más Windows alapú rendszerre van igénye, azt is megoldjuk. Mindenki számára ki tudunk tehát dolgozni egy ideális munkakörnyezetet a speciális egyedi igényeket is figyelembe véve. Még ma is sokan tartanak attól, hogy az audióra beállított Windows használata nyűgös, nagy odafigyelést igényel. Minden géphez egyedileg adunk egy kis útmutatót, ami tartalmazza a lényeges kezelési információkat. Az átlagos szintű Windows használók számára innentől kezdve semmiféle izgalom nem lesz a használat során. A komoly alkotómunkának tehát innentől kezdve nem lehet akadálya.

Folytatjuk "Antik lomok" sorozatunkat.
Megint valami teljesen más kapcsolási rajzot kerestem, amikor kezembe akadt ez a régi Ragyio folyóirat. Gyerekkoromban több zalaegerszegi újságárusnál is lehetett kapni ezt a szovjet sajtóterméket, és bár az orosz nyelv nem tartozott a kedvenceim közé, meg szoktam azért venni, mert mindig találtunk benne valami érdekes elektronikai barkácsolós cikket. Meg főleg azért, mert nagyon olcsó volt, és a csehszlovák Amaterske radio-val egyetemben az ember gyereke elütötte vele az időt hazafelé menet a buszállomáson. A Ragyio nagyon vonalasan a CCCP hivatalos pártinstrukciói alapján szerkesztett folyóirat volt. Az volt a lényeg, hogy segítse a fiatalokat a "Lenin ifjú távírásza" jellegű versenyekre felkészülni, meg közzétegye a rókavadászat, és hasonló, a katonaságra felkészítő sportágak bajnokságainak eredményeit. A mi akkori Rádiótechnika újságunk is ugyan az MHSZ lapja volt, de sokkal jobban az elektronikára koncentrált, mint a hébe-hóba megjelenő mozgalmár tartalmakra. Mindazonáltal a Ragyiót érdemes volt megvenni, mert sok eredeti, érdekes és ötletes megoldást találhattunk benne. Azt akkor is lehetett tudni, hogy az oroszok az elektronikában nagyon erősek. Hiába volt a nyugat óriási, több évtizedes technológiai előnyben hozzájuk képest, az oroszok a fapados alkatrészeikre és szerelési technológiájukra támaszkodva is óriási dolgokat tudtak csinálni, gondoljunk csak a haditechnikájukra vagy az űrkutatási eredményeikre.

Bennünket persze elsősorban az erősítők, keverők meg hasonló dolgok érdekeltek már akkor is, és bátyámmal nagy izgalommal fedeztük fel az 1975/10-es számban ezt a kis elektronikus hangszer kapcsolást. "Prasztoj EMI", azaz egyszerű elektronikus zenei hangszer, hirdette a cikk címe. Már régóta terveztünk valamiféle orgonát vagy szintetizátort összeütni, és pont egy ilyen egyszerű dologra gondoltunk. Ha jól emlékszem, meg is csináltuk ezt a kapcsolást egy az egyben, csak a P213B és az MP39 helyett valami más típusú tranyókat tettünk be. Az eredeti cikkben egy orosz, gyerekeknek való billentyűs fúvós hangszerből készítették el a billentyűzetet. Mi egy régi gyerekzongorát alakítottunk át, egyenként rugós kontaktokat szereltünk a billentyűkre. Kicsit átalakítottuk a kapcsolást amiatt is, hogy csak Sokol potmétereink voltak kellő számban, így az alaposzcillátort másként kellett méretezni, hogy a kívánt hangmagasságban szóljon. A potmétereket is beszereltük a zongora dobozába, ez még valahol talán meg is van a padláson. Valójában moduláris szintetizátort készítettünk, mert külön egységet képezett a billentyűzet a hangoláshoz szükséges potikkal, külön panelen volt az oszcillátor, a végfokot végül elhagytuk, mert egy csöves erősítőre kötöttük az egészet, meg volt még egy tápegység panel is. Azonban ez az induló kapcsolás nem sokáig maradt meg, mindig variáltunk rajta valamit, és azokról persze már semmiféle kapcsolási rajz nem készült, mert fejben volt minden. Emlékszem, hogy volt hozzá egy LFO-s panel a modulációkhoz, aztán átvariáltuk az oszcillátort, hogy legyen szinusz, négyszög és valamiféle fűrész jel, és a végére még valami primitív szűrőt is operáltunk.

Az üzembe helyezés azzal kezdődött, hogy papírdobozokból kiszedtük a "modulokat", összekötöttük az egészet, beállítottuk egy trimmerrel az alapfrekvenciát, majd egy melodikát fújkálva egyenként belőttük az összes hang magasságát. A hangolást mindig el kellett végezni, és a nem túl jó minőségű (leginkább rádiókból a recsegés miatt kiszuperált) Sokol potméterekkel nagyjából fél órát vett igénybe. A művészkedésnek elmaradhatatlan kelléke volt a forrasztópáka. Egyrészt mindig kellett leszakadó drótvégeket forrasztgatni, másrészt menet közben próbálgattunk mindig valami új megoldást bevetni, így nem nagyon fordult elő, hogy kísérleti hangszerünk két egymást követő napot ugyanabban az állapotban élte volna meg.

A szintetizátorral való játék roppant izgalmas volt. Megtanultuk a különféle oszcillátorok felépítését, azt, hogy milyen fontos a VCO esetében a linearitás, mennyire komoly gond a hőmérséklet változás miatti elhangolódás, tanulmányoztuk a különféle modulációs lehetőségeket, megismerkedtünk a spektrum befolyásolásának lehetőségeivel. A végére a kiindulási kapcsolásból már semmi sem volt meg, teljesen átterveztük az egészet. Sok időt töltöttem el a panelekből összerakott kütyü buherálásával, de aztán jött az érettségi, katonaság, egyetem. A panelekről hol egy tranzisztor kellett valamihez, hol egy kondi, így aztán az egész szép lassan elkopott. Bohóckodás gyanánt készítettünk pár igencsak eredeti felvételt is, de sajnos sehol sem találom azt a magnószalagot, ami ezeket megőrizte. Például Dvorzsák IX. szimfóniájának elég sajátos feldolgozását, melyen a szintetizátor mellett műanyag dobozfedélre feszített magnószíj (BRG M8-hoz) szolgáltatta a basszust, műanyag vödrök és hasonlók funkcionáltak ütős hangszerként. Ha előkerül ez a tekercs, felteszem a netre elrettentésként :)  

Stenberg Cubasis Audio, az ős DAW

A cég cuccai között pakolgatva akadtam rá erre a kis csodára. A Steinberg Cubasis Audio nevű rendszere volt az első, házi használatra is bevethető, hangfelvételre is alkalmas szekvencer program a piacon. 1995-ben ez valódi szenzáció volt, le is csaptunk rá azonnal. Hangfelvételt ugyan már a korai PC-k segítségével is lehetett készíteni, de még a legegyszerűbb stúdiómunkát is igen nyakatekerten tudta egy zenész a házi számítógépén kivitelezni. A munkamenet nagyjából a következőképpen nézett ki. Fogta az ember a szekvencer programját (többnyire Cakewalkot vagy Cubaset használt a nép), elkészítette rajta a zenei alapot. Hangforrásként az esetek többségében egy külső GM/GS szintetizátor vagy hangmodul szolgált. Ritkábban találtunk az akkori kis stúdiókban több midis szintiből, illetve "agyból" álló rendszert, a leggyakrabban egy vagy két hangszer volt csak. Az elkészített zenei alapot aztán le lehetett ugye játszani, és egy keverőpulton át egy mikrofon vagy akusztikus hangszer jelével összekeverve juthattunk a hangfelvételhez. Akkoriban a végtermék leggyakrabban kazettás magnóra került, de már voltak rafináltabb emberek, akik azt csinálták, hogy a számítógépen a szekvencerrel párhuzamosan elindítottak egy rögzítő programot is, és azonnal fájlba mentették a végterméket. Ami persze megint nyűgös dolog volt, hiszen egy sztereóban rögzített dal 40-60 MByte körül szokott lenni 16 biten és 44.1 kHz-en, így az akkoriban nagynak számító 500 megás vinyók is igen hamar megteltek, és muszáj volt mindent CD-re írni, ha tovább akartunk dolgozni a géppel. Igen sok drága írható CD elfogyott emiatt. A produkciók a hibákkal együtt rögzültek, az ember azokat hallgatta utána mindig. 
Ehhez képest jelentett óriási áttörést a Steinberg audióval kiegészített rendszere. Nem csak azért, mert egy szoftveren belül tette lehetővé a midi alapok szerkesztését és az audió sávok kezelését, hanem azért is, mert a hangsávok esetében is megjelentek olyan szerkesztési lehetőségek, amelyeket korábban csak a MIDI sávok szerkesztésével kapcsolatban ismertünk. A sávok vagdosása, tologatása, javítása, újrajátszása egyértelműen azt eredményezte, hogy precízebben kidolgozott hangfelvételt adhattunk ki a kezünkből. Emlékszem, milyen lázasan estünk neki a rendszernek, szerettük volna minél gyorsabban kiismerni. Mai szemmel nézve persze számos kezdetleges megoldást alkalmaztak, részben az akkori PC technikából fakadóan. Ne felejtsük el azt se, hogy a minimális rendszerkövetelmények pontban ez állt: "Windows 3.1 vagy újabb". Az akkor szokásos hangkártyák nagy része nem volt képes egyidejű felvételre és lejátszásra, ezért komoly beruházást kellett tenni annak érdekében, hogy legyen egy komolyabb, duplex módban is működő hangkártyánk. Ez volt a Gravis Ultrasound. 1995-ben még nem létezett az ASIO, így a latencyvel mindenki úgy bánt el, ahogyan tudott. A legjobb megoldás az volt, hogy a zenei alap MIDI sávokról jött, erre egyenként felénekeltek vagy feljátszották az akusztikus anyagokat, a végén pedig addig húzkodtuk a sávokat, amíg minden a helyére nem került. Persze bosszantó volt ez a dolog, de megértettük, hogy valósidejűség a hardverek korlátai miatt nem érhető el, és örültünk annak, hogy egyáltalán van többsávos digitális hangfelvételi és keverési lehetőség. Nagyon jó volt olyan szempontból is, hogy megismerkedhettünk a számítógépes DAW (Digital Audio Workstation) szoftverek általános munkamenetével, a monitorozással, szerkesztéssel kapcsolatos alapvető tudnivalókkal. Nagy alkotásokat nem lehetett ezen a rendszeren rögzíteni, hiszen a hangsávok száma erősen korlátozott volt. Jópofa a manual. Azt mondja, hogy az audio sávok száma korlátlan, de egy akkor erősnek számító 486-os PC-n maximum 4 sztereó sávunk lehet. Ezt a rendszert később Pentium PC-n és Windows 95 alatt is használtuk, azon már lényegesen egyszerűbb volt vele az élet. Azonban akkoriban (1997 körül) jött már a Cubase VST, ami megalapozta a Steinberg ma futó ASIO rendszerű, VST pluginekre alapuló, sokkal profibb rendszerét, és persze gyorsan át is nyergeltünk ez utóbbira. 

Ha visszatekintünk a Cubasis Audiora, a legelső szembeötlő dolog az, hogy 1 darab floppy lemez tartalmazta a teljes install anyagot, a másik floppyyn demó fájlok voltak. Természetesen a 19 évvel ezelőtti Cubasis GUI-ja nem mérhető a mai Cubase-hez, és szolgáltatások tekintetében is sokkal szerényebb volt. De az mégis figyelemreméltó, hogy egy rendkívül sokat tudó, kifinomult programot össze tudtak hozni 1 MByte körül. Tudjuk, hogy ma a programozók nagyon szeretnek pancsolni, hatalmas forráskönyvtárakat meg mindenféle csingilngit belefordítanak a kódba, nem beszélve arról, hogy számos nagy Windows alapú szoftver még maga alá kér mindenféle .NET keretrendszereket és egyebeket. A grafikáról meg ne is beszéljünk. A szószátyár és sok felesleges elemet bevonó programtervezés és  kódolás gyakran a hatékonyság és az áttekinthetőség rovására megy. Persze ez már megint egy másik kérdés,  nem csak a zenei szoftvereket érinti. A mi esetünkben viszont ugye az időzítés, a stabilitás  és az alacsony latency bukhat el a hatalmasra burjánzott és kellően át nem gondolt kódolás miatt. Épp ezek miatt kell elismeréssel adózni azoknak a Stenbergnél dolgozó programozóknak, akik az 1995-ös lehetőségek birtokában képesek voltak megalkotni egy ilyen programot, és ezzel elindítani a homestudio rendszerek viharos terjedését.

Manapság a Cubasist iPad-re ültették át. Bizony, manapság egy ilyen ketyerében sokkal nagyobb teljesítményű processzor dolgozik, mint anno a 486-os és hasonló PC-kben, így aztán a táblagépeken is meglepően komoly stúdiómunkákat lehet már csinálni. Az egy másik kérdés, hogy van-e a táblagépekre és telefonokra fejlesztett stúdiószoftvereknek komoly gyakorlati jelentősége, de tény, hogy a piac ebbe az irányba megy.

Az előző bejegyzésben az elpusztíthatatlan MIDI volt a téma. A cikkben megemlítettem, hogy a rendszer adatátviteli sebessége már a kezdetekben sem számított gyorsnak. djuice egy hozzászólásban rákérdezett, hogy miért is tartom lassúnak, mert ő nem érzékelte ezt soha. A kérdés megválaszolása túlmutat egy kommenten, meg másokat is érdekelhet, ezért inkább leírom röviden.

Először is a címben feltett kérdést válaszolom meg. A 31250-es baud rate roppant prózai okra vezethető vissza. Ez a szám úgy jön ki, hogy 1000000 / 32 =31250. A digitális technikában valamelyest jártas emberek számára ez azt jelenti, hogy a szokásos 1 MHz-es (2, 4, 8 MHz-es) kvarcokból könnyedén le lehet osztani a rendszer működtetéséhez szükséges alap órajel frekvenciát. Vagy megfordítva,  azt is mondhatjuk, hogy egyszerűen lehetett gyártani vagy találni olyan chipet (Motorola 6850 UART), ami a MIDI kiszolgálásához nem igényelt egzotikus kvarcot, hanem a bármely fiókban fellelhető 2 vagy 4 MHz-es kvarccal működött. Ne feledjük el, hogy a rendszer kitalálásakor 1981-et írtunk, akkoriban a chip és kvarcözönt ma a világra ontó kínai állampolgárok jelentős része még nem is élt, az elektronikai alkatrészek nagyságrendekkel drágábbak voltak. Igyekeztek tehát a gyártók nem egyedi megfejtéseket kitalálni, hanem a szokásos, akkor standardnak számító digitális elektronikai alkatrészekre alapozni. Egy ilyen fapados megoldás látható a korábbi, házilag barkácsolt C64 interfészt bemutató bejegyzésben is. 
A soros kommunikáció sebességét ettől persze még elvben tetszőlegesre választhatták volna, a fenti gondolatmenet szerint lehetett volna 62500 vagy akár 125000 baud is. A MIDI megalkotói elég óvatosan döntöttek. A lassú átvitel természetesen nagyobb üzembiztonságot ad, kevésbé lesz érzékeny a rendszer a külső zavarokra és a kábelhosszra, a midi kábel minőségére, meg hasonló gyakorlati szempontok merülhettek még fel.

Nézzük meg, hogy a gyakorlatban mire elég ez a baud rate! A 31250-es sebesség a soros protokoll szerint durván 3 kbyte átvitelére elég másodpercenként. Tudva azt, hogy egy MIDI parancs átlagosan 3 byte, ez ugye azt jelenti, hogy nagyjából 1000 parancsot tudunk átvinni egy másodperc alatt. Ez nagyon durva közelítés, mert nem számol a Running Status üzemmóddal, és még sok minden bekavarhat. Amíg arról van szó, hogy egy billentyűzeten játszva egy másik hangszer átküldve a jelet szólaltatjuk meg az utóbbit, addig nincs is baj. Nagyon virtuóz játék esetében se lesz kihallható az a késés, amit esetleg 2-3 ms sorbaállás jelent. A gyakorlatban ha leütünk mondjuk 4 hangot egyszerre a zongorán, akkor a billentyűzet érzékelő elektronikája sem fogja tökéletesen egyszerre érzékelni őket, a MIDI pedig, mint soros jelfolyam eleve idő szerint besorolva képes csak továbbítani az információt. A négy "egyszerre" leütött hang tehát 3-4 ms alatt fog átérni a fogadó rendszerre. A gyakorlatban ez még nem jelent problémát. Az igazi gondok akkor kezdődnek, amikor szekvencerrel dolgozunk, és 10, 12 vagy akár 16 csatornán párhuzamosan toljuk az információt. Note On, Note Off, Controller, stb bőségesen áramlik az OUT porton kifelé, és ilyenkor már füllel hallható akadozások fordulhatnak elő, szerencsétlen esetben pedig olyan adatkavarodások, amik miatt például megbolondul a fogadó készülék. Akik korábban professzionális SMF dal gyártásból éltek, jól tudják, mennyire kell ügyelni a hangszerelésnél arra, hogy elkerüljük az egyidejűséget. A szekvencer programokban az esemény szintű szerkesztés során lehet finoman széthúzkodni az esetleg zavaróan egy helyre került MIDI eseményeket. Ügyelni kell persze arra, hogy ne képződjön ebből ritmikai probléma, meg persze funkcionálisan se kavarodjanak meg a MIDI események, tehát például a szám elején a Bank Select és Program Change üzenetek jó helyen legyenek. 15 évvel ezelőtt ezek még lényeges problémák voltak. Ma a hangszerelések többsége egy számítógépes DAW szerkesztő programban, szoftver szintetizátorokkal zajlik, és bár a gépen belül is látszólag MIDI kommunikációt használunk, ott természetesen nincs kirakva a 31250-es lassító tábla, hanem inkább az audio latency jelenti a küzdés tárgyát.
A másik ügy, ami miatt már a kezdetektől lassúnak tartottuk a MIDI sebességét, a SysEx átvitel. A dumpok átjátszása rettentő lassú, hiszen a fentiek alapján kiszámolható, hogy egy kisebb fájl átvitele is elég sokáig tart, némelyik operációs rendszer frissítés pedig akár egy órát is igénybe vett. Voltak hangszerek, amelyek sampling mintákat is képesek voltak MIDI-n adni vagy venni. Természetesen csak nyúlfarknyi mintákról lehetett szó, és akkor is csak stúdió környezetben Élő fellépés során inkább floppyzott a nép, bár az is dögletesen lassú volt. A SMF vagy egyéb midis dalokba beépített menet közbeni SysEx üzenetekkel is sok baj volt, mert ugye a SysEx prioritást élvez a többi MIDI üzenettel szemben.
A lassú MIDI elleni morgolódások tulajdonképpen azért csitultak, mert a korábbiakhoz képest egyre kevesebben használnak már nagy, sok készülékre kiterjedő MIDI rendszereket, mint például a képen is látható. A stúdiókban ugyan mintha reneszánszát élné a vasak bevetése, de ehhez az "újrahasznosításhoz" például nem gyárt már senki olyan fajta MIDI routereket, melyek számítógép nélkül is életképesek lennének. Színpadon is csak néhány nagyobb koncertező zenekar esetében találunk igazán komoly midis cucc felhalmozást, tejednek a workstation hangszerek. Ezért lehet az, hogy az utóbbi időben halkult a lassú midit ostorozó vélemények, és lehet, hogy ebben az állapotában még elég sokáig elvegetál a zenei kapcsolatok öreg rendszere.

A mellékelt fotó már jó ideje kering a neten, az eredeti forrása valószínűleg a The Verge 2013-as NAMM showról készített "tücsök-bogár" képriportjából származik. A kép nagyon elgondolkodtató. Adott ugye egy jó öreg C64, amihez hasonló nekem is van a sufniban. A hátulsó slotba csatlakoztatva ott figyel a MIDI interfész (amihez hasonló szintén van a sufniban). 1983-ban valóban szenzációs újdonság volt az, hogy a zenészek által használt és a hangszerek összeköttetésére kitalált adatátviteli rendszert ráköthettük egy házi számítógépre. Kinyílt egy új világ, hiszen a szekvnecerek, midi editorok és számítógépes stúdiók beköltözhettek a homecomputerekbe. Az egy másik kérdés, hogy akkoriban egy Commodore (vagy akár ZX Spectrum) beszerzése árban összemérhető volt egy autó megvásárlásával Magyarországon. Az árak azonban zuhanni kezdtek, jött a PC világ, és pár évvel később már nem is volt akkora csoda a számítógépes zenélés, jöttek sorra a stúdiós és színpadi próbálkozások. Erről már több alkalommal is írtam a blogban.

Ami az egészben érdekes, és ami miatt azt írtam, hogy elgondolkodtató a kép, az az a tény, az őslény C64-et a kiállításon egy iPad-del kötötték össze, amin épp egy AniMoog szoftver szinti fut. Vagyis egy öreg analóg szinti digitálisan klónozott verziója. Az iPad ma épp olyan kultikus kütyü, mint anno a C64 volt. A fiatalabbak persze vállrándítással elintézik, hogy "na, és akkor mi van?". Volt az öreg csotrogány Commodorehoz is MIDI interfész, és megoldották az iPad MIDI illesztését is már jó pár éve. Tehát össze lehet kötni őket.

Nos, a furcsaság éppen ez. A digitális elektronika és a számítástechnika a bemutatott 30 évben hihetetlen fejlődésen ment át. Processzorok, technológiák, kommunikációs protokollok rengeteg generációja bukkant fel, majd tűnt el a veszélyes hulladékokat megsemmisítő intézményekben. A MIDI kommunikáció pedig a maga 30 évvel ezelőtt sem túl gyors 31,25 kbaud-os cammogásával és a két tuchel dugójával itt van még ma is. Jó dolog ez abból a szempontból, hogy a zenészeknek nem kell mindenféle kompatibilitási problémákkal megküzdeniük. Csakhogy már 10-15 évvel ezelőtt is többen bejelentették az új, gyorsabb, sok csatornás, rugalmasabb MIDI tervezeteket, de úgy tűnik, a piac nem mozdult el ebbe az irányba. Sőt, a MIDI fizikai implementációi bizonyos csökevényesedésen esnek át. Míg korábban a profi hangszerekre több MIDI IN/OUT és THRU csatlakozót is szereltek, manapság ezekre egyre kisebb gondot fordítanak. Terjed az USB. Némelyik hangszeren a MIDI mellett alternatívaként találjuk, más főleg egyszerűbb hangszereken és a kontroller keyboardok egy részén pedig egyedüli MIDI csatlakozásként. Tudjuk persze, hogy az USB-n is a hagyományos MIDI protokoll szerint megy a kommunikáció, csak ugye az USB és a MIDI eltérő rendszerét oda/vissza kell alakítani egy processzorral, ez van az "USB midi kábel"-ben.  Az interfész témáról korábban már írtam a blogban. A 30 éves MIDI-ről szóló cikket pedig itt lehet megtalálni.

Vannak persze olyan hangok is, hogy örüljünk a MIDI hosszú életének, lám, itt van valami, ami a digitális korszak túlpörgött fejlődése közepette is megmaradt, él és használható. A gyanúm azonban az, hogy előbb utóbb eltűnnek az 5 pólusú DIN aljzatok a hangszerekről, nem lesznek majd drótos összeköttetések, valószínűleg a wifihez hasonló hálózatos kapcsolódások veszik át a szerepüket. Biztosan lesznek majd olyan dobozkák is, amelyekkel a régi "oldszkúl" hangszereket tudjuk illeszteni az új rendszerhez. Műszakilag egy ilyen a rendszernek ma sem lenne semmi akadálya, és léteznek belterjes megoldások. A megvalósítás során azonban felmerülnek újabb kérdések, most valószínűleg ezekre keresik a választ azok, akik ilyesmivel foglalkoznak. Elektronikus zenei téren elfogult emberként persze úgy gondolhatjuk, hogy a MIDI fejlődése csigalassúsággal zajlik, messze lemaradva a digitális elektronika egészéhez képest. Azonban be kell látnunk, hogy egyrészt az általunk kiemelkedően fontosnak tartott zenei terület az ipari, katonai, szórakoztató elektronikai fejlesztésekhez képest bizony igen csak parciális terület. Ha nem is azt mondjuk, hogy a kutyát sem érdekli, de bizonyosak lehetünk afelől, hogy nem fog kitörni háború az eltérő MIDI összeköttetési rendszerek miatt. Másrészt az elektronikus zene olyan nagy mértékben kiköltözött a hangszerekből, és beköltözött a számítógépekbe, manapság pedig a táblagépekbe és a telefonokba, hogy a hangsúly erősen áthelyeződött az utóbbi területekre. Kezdetben ugye sok szintetizátorról, hangmodulokról, dobgépekről samplerekről beszéltünk, ezeket kötöttük kisebb-nagyobb rendszerekbe. Manapság ezek 90%-a bent lakik a számítógépben, és az igazi kérdés legtöbbször csak az, hogy a feljátszásra, vezérlésre használatos eszközeinket miként kössük a gépre. 
Az elmúlt évben persze sokan próbálták összefoglalni a szakmából a MIDI elmúlt 30 évét, meg kitalálni az új trendeket. A midi.org oldalon számos érdekes cikket találunk a témáról. Azt azonban még most sem lehet látni, hogy merre van előre. Lehet, hogy még további 30 évig fennmarad ez a rendszer? :)

      A nálunk felhalmozott technokacatok tengerében gyakran találok olyan szörnyeket, melyek inkább tartoznak a kriptozoológia tárgykörébe, mintsem egy konszolidált hangszerbolt hátsó raktárának leltárába. A következő kütyü valamikor 1987-88 körül születhetett. A midis szintetizátorok terjedésével elkezdtük kihasználni a midiben rejlő lehetőségeket, és hamar kiderült, hogy egy több midis eszközt felvonultató színpadi setup használata során gyakran kell kihúzkodni és bedugdosni a kábeleket, ami az élő produkció hevében nem mindig bizonyult jól kivitelezhető tevékenységnek. Például előfordult, hogy a hangszerek hátulján matatva a zenész a gyenge megvilágításban rossz csatlakozóba dugta a tuchelt, és az ugye sose vezet jóra. Erős igény mutatkozott tehát egy olyan eszközre, mellyel a midi jelutakat kényelmesen lehet irányítgatni. Manapság úgy hívjuk ezeket, hogy MIDI router. Akkoriban azonban nem tudtuk, hogy mi lehetne a neve, én MIDI mátrixnak neveztem el a saját ketyerémet. A tervezéskor az motivált a yaxley kapcsolós vagy egyéb mechanikus megoldásokkal szemben, hogy a zenész egy pillantással ellenőrizni tudja a bemenetek és kimenetek összerendelését.   

     Manapság már mindenképpen valamilyen mikrokontroller chippel oldanám meg a dolgot, mert az sokkal kulturáltabb, és további okosságokat tesz lehetővé. Miért is célszerű MIDI átkapcsoláshoz intelligens eszközt választani  sima kapcsoló helyett? Többek között azért, mert a MIDI adatfolyam ugyebár soros csomagüzenetekből áll, és ha ezek rossz helyen szakadnak meg, akkor a fogadóeszközt rendesen meg lehet hülyíteni. A MIDI jelek viselt dolgairól a mergerről szóló bejegyzésben írtam korábban.
      Visszatérve a kapcsolódobozra, ezt az elektronikát én diszkrét CMOS és TTL IC-k felhasználásával oldottam meg. Az üvegszálas nyomatott áramköri lapot már PC-n terveztem (talán Tinával?). Akkoriban már le tudtunk gyártatni szép egyedi paneleket furatgalvanizált kivitelben is, de ezeket a kétoldalas paneleket csak kísérletezésre szántam, így otthon lötyögtettem hidrogén-peroxidos áztatókádban, és a a furatgalvanizálások helyén vagy az IC lábakat forrasztottam át, vagy egyszerűen egy darab dróttal átkötöttem őket. Az IC panel alsó oldalán látszik a sok vakarás és kötés nyoma, ugyanis mivel nem tudtam beszerezni az eredetileg betervezett IC-ket, másokkal kellett kiváltanom, és ez bizony elég randa gányoláshoz vezetett. Ne felejtsük el, hogy akkoriban nem a netről rendeltük az alkatrészeket, hanem végigtelefonáltam egy csomó alkatrész kereskedőt, és igyekeztem azokkal az alkatrészekkel dolgozni, amiket be tudtam szerezni.  Előfordult, hogy mire felértem Pestre a TTL IC-kért, kiderült, hogy nincs is, amit szerettem volna. A panelen látható PC900-as optocsatolókat Bécsben vettem, kedvenc üzletemben a Radio Bastlerben. Ma már tudtommal nincs meg ez a bolt, ahol ifjúkorom jövedelmeinek nagy részét elvertem. Ezek az optocsatolók is nagyon drágák voltak, de a kommersz, itthon is kapható olcsó optókkal nagyon megbízhatatlanul ment ugyebár a MIDI. Sajnos, már csak 3 darab maradt a panelon, mert valamikor donorként szuperált a kütyü, egyet életmentő műtét keretében átültettem valamilyen hangszerbe. A készülék a szokásos 9 V-os egyen tápfeszről jár. Most, hogy kábé 20 év üzemszünet után elővettem, azt tapasztalom, hogy a nyomógombok érintkezői gyalázatosan berohadtak, peregnek nagyon. Egy kis kontaktspray bizonyosan jól esne nekik. Amúgy a hiányzó PC900 pótlását követően működőképes az egész.

      A szerkezet használata roppant egyszerű volt. A bal szélső zöld LED oszlop a bejövő MIDI aktivitást jelezte, így azonnal feltűnt, ha valamelyik cuccból nem jött jel. A jobb oldali gombsorral pedig léptetéssel lehet beállítani, hogy melyik bemenet jele kerüljön rá az adott sorhoz tartozó kimenetre. A papír címkéken látható feliratok az utolsó konfiguráció hardvereit őrizték meg. Látható, hogy volt a rendszerben egy Commodore 64 MIDI interfész IN és Out, egy Korg M1, egy Roland D-10 és egy Roland GR-50 gitárszinti. Mivel egy bejövő jelet többfelé is ki lehetett így hozni, egyben THRU-BOX funkciót is betölthetett a kütyü.

      A lényeg: a cucc kifogástalanul működött. Itthoni próbák után élesben, színpadon is tök jól szuperált. Felmerült, hogy a végleges verzióról gyártatunk rendes nyákot, és valami normális dizájnnal kis sorozatban nekiállunk gyártani és forgalmazni, de aztán a számítógépes melók annyira elterelték erről a figyelmemet, hogy csak pár év múlva merült fel ismét a gondolat. Arra viszont már egy csomó gyártó jelent meg profi kivitelű MIDI ketyerékkel, és ezek itthon is beszerezhetőek voltak már. Most, hogy előkerült a cucc a Salgó-polc egy betemetett szegletéből, azért eszembe jutottak róla a megalkotásával kapcsolatos emlékek, a zenész barátok, akikkel estéken át azon agyaltunk, hogyan kéne kialakítani, aztán a tesztelés, a bulikban megejtett üzempróbák. Vidám évek voltak. :)