A Bitzenedéhez valamelyest hasonló témájú blogokban és fórumokon állandó téma, hogy egyik-másik szintetizátor miért úgy szól ahogy, miért olyan a menüje, mint amilyen, miért nem tud valamit, és még sorolhatnám. Szóval egy gép "viselkedéséről" beszélget, vitázik a nép. Holott egészen pontosan tudjuk, hogy például egy DX 7 egészen más evolúció szüleménye, mint mondjuk egy makimajom, és amikor a szinti dolgairól tárgyalunk, akkor azt értékeljük, hogy a tervezők mit és hogyan implementáltak a szerkezetbe.
     Az ilyenfajta diszkussziók természetesen minden készülék kapcsán kialakulnak, beszéljünk kenyérpirítóról, autóról, telefonról vagy számítógépről. Az elektromos hangszerek esetében azonban különösen érdekes ez a történet. A gyártók célja ugyanis művészi tevékenységre alkalmas berendezés előállítása. Lehetne persze azt mondani, hogy ugyanakkora erővel a művészet meggyalázására is alkalmasak ezek, de hát most nem erről szeretnék beszélni.
     A hangszerek fejlesztésének több stádiuma van. Csak a mérnöki tevékenységekre koncentráljunk, tehát feltételezzük, hogy a management, a marketingesek és a formatervezők jól körvonalazták, hogy mit akartak, és a fejlesztésbe bevont zenészek is világosan előadták igényeiket. Lehet persze, hogy összesen egyetlen emberről van szó, akinek az agyából kipattan egy ötlet, és nekiáll megvalósítani, de az is lehet, hogy egy irodaháznyi szakember specializálva végzi a részműveleteket. 
     Amikor a klasszikus analóg szintetizátorok születtek, akkor jellemzően egy-két mérnök munkálkodott a "vas" fejlesztésén. A jelige a linearitás és stabilitás volt. Az oszcillátorokat, burkológörbe áramköröket, szűrőket, modulátor fokozatokat egyszerű tranzisztoros áramkörökből alakították ki. Ezek megvalósításának módja volt a névjegyük, hiszen itt dőlt el, hogy az adott hangszer mire volt képes és hogyan szólalt meg. Közismertek például a KORG MS széria, a Roland SH szintik, vagy egyes Moog modellek jellemző áramköri megoldásai. Bevallom, bár millió kapcsolási rajzot átbogarásztam, nem tudom, hogy adott esetben a hangszeres fejlesztők jöttek rá egy-egy ilyen emblematikussá vált megoldásra, vagy valahol, például a méréstechnikában, hírközlésben, haditechnikában már korábban használt áramkört vettek át, esetleg szabtak át a hangszeres célokra. Mert például lineáris VCO-kat sokfelé használtak, és vezérelhető szűrők is számos területen megtalálhatók voltak. Ezeknek az áramköröknek az elméletét már a csöves korszakban kidolgozták. A félvezetős hangszerekben persze a tranzisztorok és diódák csövektől eltérő karakterisztikája miatt sok minden változott. A hajdani ősöreg analóg cuccoknál az érdekesség abban rejlik, hogy a tervező stáb hol kötötte meg azokat a kompromisszumokat, amelyeket a linearitás, modulálhatóság, hangolhatóság, elektromos- és termikus stabilitás paraméterei között valahol meg kellett kötniük. Találunk sok hasonló megoldást, ugyanakkor az egyedi kialakítások mindig egyedi hangzási lehetőségeket is tartalmaztak. Mondhatjátok, hogy a szinusz mindig szinusz, a fűrész pedig mindig fűrész, de ez sem ilyen egyszerű, hiszen gyakran picike spektrális eltérések felelősek karakteres hangzási eltérésekért.
     Az analóg szintik tervezési filozófiájában nagyon lényeges szempont az, hogy miféle kezelőfelületet adnak a felhasználó kezébe. Gondoljunk csak a moduláris rendszerek telefonkábeleire, a Roland SH-k klasszikus tolópotijaira, a különféle üzemmód választó kapcsolókra! A kezelőszervek (beleértve a billentyűzetet is) egy hangszeren semmiképpen sem csak valamiféle dizájnelemek, hanem a zenésszel kapcsolatban álló részei a hangszernek, olyanok, mint a hegedű húrjai, vagy hangolókulcsai. Nagyon fontos tehát a kialakításuk és megbízhatóságuk. Ugyanakkor ez a megbízhatóság műszaki paraméterek sorával függ össze. Mire is gondolok? Biztosan volt már a kezetek ügyében olyan analóg szinti, amelyen a rezonancia potit kicsit megmozdítva elszabadult a pokol, sípolás, kerregés és más rettenetek törtek elő a szintiből. Más megoldások esetében csak megállapítja az ember, hogy ez a poti odavan, bizonytalanul szabályoz, de azért mégsem száll el minden. Felmerül persze, hogy akkor miért nem ezt az utóbbi megoldást alkalmazta mindenki? Például azért, mert azt a fajta szűrőt és azt a fajta soundot csak így lehetett előhozni. Tehát egy műszaki megoldást egy konkrét hangzási cél elérése érdekében használtak a tervezők. Voltak persze olyan esetek is, amikor rengeteg kísérletezés során jöttek rá egy áramkör viselkedésére és az ez által előállítható egyedi hangzásra.
     A fenti eszmefuttatás lényege az lenne, hogy ha megnézünk egy ilyen tranyós analóg szintetizátort, vagy akár a kapcsolási rajzát, akkor abban a tervezők szellemi munkájának a materializálódását érhetjük tetten. Sok gondolkodás, javaslatok, viták, módosítások, kompromisszumok. Mire a végtermék a gyártósorra és a vásárlókhoz kerül, arra ezekből már csak a végleges, elfogadott verziók maradnak bent.
     Feltűntek persze gyorsan az első analóg IC-k is a hangszerekben, de ez a tény a fenti képen semmit sem változtatott. Illetve annyit, hogy az integrált áramkörök egy másik tervező stáb előregyártott filozófiáját hozták magukkal, és ez már megkötötte a tranzisztorhoz szokott tervezők kezét bizonyos mértékben. Mert ha például szimmetrikus tápfeszre is szükség volt emiatt, az alapvetően megváltoztatta a jelszinteket és a szabályzási megoldásokat. A lényeget abban látom, hogy egy viszonylag komplex áramköri egység került be, a maga tervező hátterével, paramétereivel, filozófiájával, kompromisszumaival.
      Jöttek aztán a digitálisan vezérelt analóg holmik, pl. a Roland JX, Juno-106, Korg PolySix, Poly61. Mai szemmel tekintve a vezérlésükre felhasznált mikrokontrollerek parányi kódokat tartalmaztak. Akkoriban az volt a menő, hogy a kicsi belső memóriába, vagy esetleg egy pár kilobájtos külső EPROM-ba a leghatékonyabb kódot rittyentsék bele. Muszáj volt nagyon hatékonyan megtervezni az egészet, adott esetben mindenféle ravasz trükköt igénybevenni annak érdekében, hogy a lehető legtöbb funkciót be tudják zsúfolni. A feladatot ekkoriban még főleg nagygépeken tanult számítógépes programozók végezték,  és a munkamódszerük is ehhez igazodott. Az ipari elektronikában nagyon gyorsan terjedtek a mikrokontrollerek, és egyre inkább komplett, a félvezetőgyártók által megvalósított fejlesztőrendszerekkel dolgoztak a mérnökök. A mikrokontroller programozásának művészete volt tehát az egyik sajátos jegy, ami meghatározta ezt a hangszer kategóriát. Bejött aztán még a digitális és analóg rendszerek illesztésének megfejtése. Számos megoldást itt is az ipari vezérlésekből és a méréstechnikából vettek át. A hangszerek speciális igényei miatt kialakultak teljesen új módszerek és eljárások is. A '80-as években nagyon komoly ipari vezérlőrendszereket szervizeltünk. Sok esetben az itt szerzett tapasztalatokat egy az egyben tudtam hasznosítani a hangszerek javításánál is. Igaz, hogy a dolog visszafelé is működött, mert akkoriban a szintikben, effektekben gyakorta alkalmaztak olyan megoldásokat, amiket a COCOM lista miatt Magyarországra beimportált ipari rendszerekben nem lehetett még megtalálni, így előbbre tartottunk a zenei elektronika felfedezésében. 
    Az eddig leírt dolgok aztán gyökeresen megváltoztak a teljesen digitális hangkeltésű szintetizátorok fejlesztése során. A sok kényes analóg alkatrész szerepét viszonylag csekély számú, ám rendkívül összetett digitális chip vette át. Ezek egy része mikroprocesszor, mikrokontroller volt, a hozzájuk tartozó EPROM-mal, RAM-mal, buszmeghajtókkal, latch IC-kel, egyebekkel, vagyis egy szokásos mikroszámítógép kellékeivel. Az áramköri elemek másik részét pedig DSP(k) és a szükséges cullangok képezték, majd D/A konverter és az analóg áramköri részek képezték, képezik manapság is. Ezekről már korábban is írtam egy keveset a polifóniával foglalkozó bejegyzésben.
    Az új felállásban alapvetően megváltozott a tervezői munka is. Célszerű volt a kiszolgálási és hangkeltési feladatokat elkülönítve kezelni. Kiszolgálás alatt a billentyűzet, külső kezelőszervek és a kijelzés kezelését értem. Na és természetesen a hangkeltő rendszer vezérlését. Gyakran ezeket a funkciókat fizikailag is elkülönült mikrokontrollerek, procik végzik, és praktikus legondolás, hogy külön team végzi egyiknek, illetve másiknak a programozását, feltételezve persze, hogy ezek a csapatok egymással tökéletesen kommunikálnak, és kölcsönösen tesztelik egymás fejlesztéseit. Ha belegondolunk, itt már adott esetben 2-3 processzor számára születnek a kódok. Maguk a processzorok is sugallnak egy fajta programozói logikát, hozzáállást. Azt a filozófiát hordozzák, amelyet az alkotóik "belevéstek" a szilícium maszkba. Jelentős eltérések lehetnek a külső hardverek kezelésében, a munkaciklusok felépítésében, ezáltal az időzítésben, és egyáltalán, a végrehajtó logikában is. Ismert például a Motorola és az Intel eltérő filozófiája. Mindkét rendszer fellelhető a hangszerekben is. Felhasználói szinten ebből persze semmit sem érzékelünk, a fejlesztőknek viszont nagyon erősen megkötötték a kódolás módszerét ezek a dolgok. Még mindig a '90-es években tartunk csak, amikor még nem voltak divatban a szószátyár kódok, a 12-20 MHz frekvenciával pörgő processzorok alá illett hatékony kódot írni. Számomra a csúcsot a Kurzweil K2000 jelentette ebben az időszakban,  vagyis 1992-ben. A VAST rendszer messze felülmúlta a többi gyártó hasonló munkaállomásaiban rejlő tudást. Azt lehetett érzékelni, hogy a KORG és a Roland is ekkor kapott észbe, és kezdtek a saját, hasonlóan nagy tudású munkaállomásaik kifejlesztéséhez. A Kurzweil K szériáról nem hiába húztak le ezer bőrt. Nagyon jól eltalált hangkeltési filozófia (polifónia menedzselés, transzponálási mechanizmus, borzasztó modulálhatóság és rugalmasság) társult egy nem túl egyszerű, de kiismerhető és folyamatosan fejlesztett kezelői rendszerrel. Persze hiába volt nekik a hangkeltő rendszerük nagyon okos, kiválóan mintázott és processzált hangok is kellettek a relatíve kicsi mintatárba. Ráadásul megnyitották a lehetőséget a külső sampling anyagok és a belső, gyári PCM minták egységes kezelésére, ezzel rengeteg zenészt azonnal a Kurzweil mellé állítottak, a többi gyártót pedig a példa követésére késztették. Emlegettem korábban azt a bizonyos kompromisszumot, amit a fejlesztőknek meg kell kötniük a gyártás előkészítése során. Számomra még mindig a Kurzweil K2000 az a csoda, amit a '90-es évek elején a fejlesztők képesek voltak fantasztikusan megvalósítani. Pedig még nem is beszéltünk egy fontos dologról. A floppys adatbevitel akkor sem számított már nagyon ritkának a hangszerekben, a K2000-et azonban egy igen okos SCSI rendszerrel is felvértezték, lehetővé téve belső HDD, külső HDD és/vagy CD használatát, különféle sample formátumok importját. Ráadásul egy SCSI készüléken keresztül láncolva és SCSI-s PC-vel összekötve multihostos rendszert alakíthattunk ki. Királyság volt, senki se tagadhatja.
     A témánk szempontjából a K2xxx család egyben egy hangszernemzedék végét is jelentette. Ezt úgy értem, hogy közben a személyi számítógépek olyan robbanásszerűen terjedtek el, és annyira olcsóvá váltak a nagy sebességű és nagy tárkapacitású mikroszámítógép komponensek, hogy a fejlesztőknek immáron nem kellett olyan szuperhatékony kódokat írniuk, mint mondjuk a K2000 esetében. Volt hely bőven a tárban, és a gyors kvarcok miatt az időablakokban sokkal több művelet fért már el. A gépi kódban vagy assemblerben történő programozásról gyorsan át lehetett hát térni a bőbeszédű fejlesztőrendszerekre, melyek persze igen jól áttekinthető és dokumentálható forráskódot eredményeztek, például C nyelven. A programozók gyakorlata is a PC programozókét követve alakult át. A hangkeltés speciális időzítési kérdéseit persze nem lehetett a szőnyeg alá söpörni, ezen a területen az adatbázis kezelőkön és táblázatkezelőkön szocializálódott programozóknak meg kellett gyalogolniuk, ha hangszert akartak fejleszteni. Viszont akik a játékfejlesztésből, a számítógépes hang- és videófeldolgozásból kerültek át ide, azok megnyugodva vehették tudomásul, hogy nem egy szeszélyes operációs rendszer könyörületesen, de nem mindig kiszámítható módon rendelkezésre bocsátott időszeleteit kihasználva kell valamit összebarkácsolniuk, hanem itt a hangkeltéshez optimalizált időzítés a rendszer alapja, a perifériák kiszolgálása pedig másodlagos. 
     Kezdték azonban a gyártók egymást túllicitálni a hangszerek tudásában, és egyszer csak eljött az idő, amikor célszerűbb lett a fixen beégetett kódok helyett flash-ben tárolni a vezérlő programot, amit innentől kezdve nevezhetünk operációs rendszernek is. Ahogy egy számítógép esetében az OS közvetít nekünk a gép "vasa", a futó programok és a perifériák kezelése között, itt is ez történik. Igazából korábban is ez volt a beégetett rendszerkód funkciója, azonban most már rendszertöltéssel kezdődik a hangszer éledése, a kódot agyártók rendszeresen frissítik, és nem EPROM cserével, hanem floppyn vagy USB-n át bejuttatva tölthetjük fel az új rendszert. Ezeknél a hangszereknél is tetten érhető valamiféle fix (boot) rész, ami nem íródik felül - legalábbis jó esetben. A nagyobb részt pedig a működtető kód teszi ki. Ez a"lazaság" aztán azt eredményezte, hogy a gyártók rengetegszer félig kész, hibáktól hemzsegő hangszerrel ugrottak ki a piacra, mondván, hogy nem olyan nagy baj, majd egy frissítéssel korrigáljuk a hibákat, kárpótlásul pedig még beépítünk pár okos funkciót, amitől megnyugszik a morgolódó vásárló. Bizony, ezeknél a terjengős, nagy méretű kódoknál sokkal nagyobb az esély arra, hogy csontok maradjanak a rendszerben. Nagy valószínűséggel a mai munkaállomások programozásán nagyobb csapatok dolgoznak, nagyobb tehát az összefésületlenségből adódó problémák esélye is.
     Elmondhatjuk azért azt is, hogy az OS upgradekkel a gyártók az esetek többségében mindig szépen korrigálták a kezdeti fogyatékosságokat, bugokat, és többnyire 1-2 év alatt nagyon kiforrott, sok plusz tudással felvértezett hangszer birtokosa lehetett a kuncsaft.  Van persze negatív példa, amikor egyik gyártó egy bizonyos hiba korrigálása helyett kidobott inkább egy újratervezett hangszert, mert úgy ítélték meg, hogy a szoftver teljes átgyúrása túl nagy munka lenne. A korábbi verzió tulajdonosai pedig azon gondolkodhattak, hogy zavarja-e őket annyira az adott bug, hogy megvegyék az újat, vagy éljenek inkább a megszokott, egyébként népszerű munkaállomásukkal.  
     A fenti példával már arra szeretnék rávilágítani, hogy míg a kezdetekben a szintetizátor gyártás megszállott mérnökök emelt szintű agymunkája volt, manapság a folyamat teljesen átalakult. Ha egy gyárban a marketingesek azt mondják a fejlesztőknek, hogy ilyen és ilyen paraméterekkel rendelkező hangszert szeretnének, akkor a főfejlesztő legfeljebb azt fogja visszakérdezni, hogy milyen árfekvésben álljon meg a holmi? A nagy kompromisszumot most ugyanis valószínűleg itt kell megkötni.
     Kérdés, hogy ebben a "feladatorientált" hangszerfejlesztésben mennyire veszik el a hangszer egyénisége? Nos, azért azt látnunk kell, hogy a nagy gyáraknak megvannak a maguk 20-30 éves tradíciói, ezeket minden újabb fejlesztésnél megpróbálják azért hasznosítani. Kezelési megoldások, alapértelmezések, menü felépítések, effektezési sémák, és még sok minden ismerős lehet egy korábbi modellből. Ez nem rossz, mert egy korábbi készüléket ismerő zenész gyorsan belakhatja az új hangszert. Hogy némelyik séma már idejétmúlt, vagy sosem szerették egyesek, arról jókat vitatkozik a nép a fórumokon. Viszont amikor szerviz céllal felnyitunk egy szintit, vagy csak belekukkantunk a dokumentációba, láthatjuk, hogy hiába a nagyon hasonló kezelőfelület, a hardver totálisan más az elődhöz képest, nagyságrenddel erősebb annál. 
     Nem szóltunk még az egész PCM alapú hangszerbiznisz leglényegesebb eleméről, a mintatárról. Mi van, ha a Kronos tulajdonosa sírva keresi az M1 "érdekes hangú" zongoráját az új mega workstationben? Kapja meg! Simán beleteszik neki, plusz az összes régebbi fontos hangszert az analógoktól a Wavestationon és a Karmán át az Oasys szuper moduljaiig, csak hogy ne sírjon. De természetesen a PCM mintákat az új, erőteljes és finoman árnyalt új hangok uralják.  
     Van aztán még egy terület, amire most áttévedtünk a Kronos kapcsán. A modellező szintézis. Erről is már volt szó több esetben a blogban, például a Roland Gaia-val foglalkozó bejegyzésben. A Kronos hibrid formában tartalmazza ezeket a szintézismódszereket. A jövő érdekes kérdése, hogy merre megy tovább ez a folyamat. Tény, hogy a nagyon erős CPU-k és DSP-k egyre részletezőbb modellezést tesznek lehetővé, és a játékmódra jellemző hangszeres megszólalásokhoz ezek máris nagyon jók. Mégis sokan élettelennek érzik a mintázott hangokhoz képest. Áttörés lehet az új Roland Jupiter-80, ami egy új szintre emeli a modellezési képességeket. Meg aztán lesznek még érdekességek a Roland háza táján.
    Látható tehát, hogy a hangszerfejlesztés területén még egyáltalán nincsenek lefutva a meccsek, hiába mondják időről időre, hogy most már csak a számítógépekre, táblagépekre és telefonokra érdemes koncentrálni. Nem azt mondom, hogy a szoftver szintik között nincsenek nagyon jó és inspiráló darabok, nyilván ott is van sok megszállott, akik zeneileg jól helyreteszik a dolgokat. Sok esetben azonban azt látom, hogy a különféle szinti meg effekt pluginek csak valami GUI demó alá bepakolt leegyszerűsített vackok, parasztvakítások.
    Kérdés, hogy a jelenlegi meg a jövőbeni helyzetben lesznek-e olyan nagy hatású, látnok szerű emberek, mint  Dave Smith, Tom Oberheim, Stephen Kay, Ray Kurzweil, Bob Moog? Persze, sorolhatnám még a neveket. A mostani fejlesztők közül név szerint csak keveset ismerünk. Mondhatnánk, névtelen kódolók, akik végzik a munkájukat, semmi különös. Szerintem egy hangszer megalkotásának folyamata mindenképpen művészet, beszéljünk akár hegedűről, akár szintetizátorról. Bizonyos elhivatottság, zenei véna és képzelőerő nélkül nem születhet időtálló hangszer.
    Amikor a zenészek egyik szintetizátort szeretik, a másikat meg nem, gyakorta pontosan annak a következménye, hogy az egyiken átsüt a tervezők szellemi munkája, zsenialitása, odaadása, a másik pedig egyszerű kereskedelmi termék lett egy névvel és egy számmal ellátva. Nem állítom, hogy az utóbbin ne lehetne muzsikálni. Csak nem esik olyan jól :)  Szóval a zenészek, mint afféle szuperszenzitív szerkezetek megérzik a szilíciumba zárt szellemet, meg annak hiányát is.
    Teljesen más dolog, de még ennek az írásnak a végére kívánkozik. A fentiek miatt érzem idegesítőnek, amikor a multi áruházakban a cserepes növények meg a  gumicsizmák között, vagy a halas pulttal szemben hangszereket árulnak. Legyenek azok bármilyen kütyü szintetizátorok, dzsunga gitárok, más élettérbe kívánkoznának.  

    A következő felvétel azért (is) érdekes, mert ezt az ezeréves nótát Simon és Garfunkel 2009 októberében a Madison Square Garden-ben tartott koncerten játszották, és hallható benne theremin is. A kísérőmuzsikusok is nagyon korrektek ám! Sajnos nem sikerült megfejtenem a kísérő zenekar tagjait.
    Nemrég azon gondolkoztam, hogy mik is lehetnek azok a dolgok, amik nekem a mai popzenéből alapvetően hiányoznak. Az egyik például a több szólamú ének meg a nagyon kifrankózott vokálok. Régebbi magyar számokban is találunk zseniális vokálokat. Ma esetleg egyik-másik "fiúzenekar" produkál ilyesmiket, de nem vagyok 100%-ban biztos, hogy a színpadon bemutatott tornamutatványaik közepette ők énekelnek-e mindig?
    Na mindegy, éljenek a szépen kidolgozott vokálok! :)  

    Mindig is tudtuk, hogy pár zenész jellegű ember a Google berkeibe is beférkőzhetett, de az ma teljesen nyilvánvalóvá vált, ugyanis a Google főoldalára való rálépés után egy ilyen képernyő tárult a látogatók elé:

 

A húrokat egérrel vagy billentyűzetről meg is lehet szólaltatni. A poén ma sok zenész arcára csalt egy kis mosolyt :)

KORG PA3X Professional Arranger Workstation

     Ahhh! Kardcsörtetést hallok és tankok lánctalpainak dübörgését! Analóg szintetizátorok bűvölői és heavy metál gitárosok félretéve klasszikus ellentéteiket egyként kérdik: hé, ember, hogy jönnek most ide a vendéglátós küttyögők?
     Nos, úgy, hogy eddig méltatlanul a háttérbe szorultak a Bitzenedében. Az okát magam sem tudom igazán, talán az lehet a megfejtés, hogy mióta a blogot beindítottam, nem volt a piacon olyan áttörő újdonság, ami miatt szóba hoztam volna ezeket a hangszereket. Pedig az elmúlt évtizedekben hatalmas átalakuláson és fejlődésen mentek át a kísérőautomata  szintetizátorok. Ennek ellenére a magyar zenei nyelvhasználatban nem teljesen egységes még a megnevezésük sem, kicsit én is bajban vagyok. A "keyborad" szó egyrészt nem igazán magyaros, másrészt fogalmam sincs, hogy az angol szóhasználatban is miért terjedt el, hiszen ezzel egyben valamennyi billentyűs hangszert és mostanában a midi kontrollereket is így illetjük. Az "arranger keyboard" már pontosan fedi a funkciót, de ez se túl magyaros. A kísérőautomata, kísérőautomatikás, kísérős, automata kíséretes billentyű mind előfordul a szakmában és a beszélt nyelvben is. A magukat magasabb zenei szinten elképzelő muzsikusok időnként simán a "vendéglátós xxar" kategóriába sorolják ezeket a hangszereket.
     Pedig szükségesnek tartok néhány dolgot tisztázni. Először is, ennek a hangszer kategóriának a csúcsmodelljei gyártóktól függetlenül nagyon fejlett technológiára épülnek. Többnyire az adott gyár legerősebb szintetizátor munkaállomásaiból veszik a hangkeltést, az effektezést és a szekvencer megoldást. Ezekre épül rá egy rafinált kísérőautomata rendszer. Az automata kíséret miatt persze általában a profi workstationokben alkalmazott layer és split rendszert egyszerűbb váltja fel, de sok esetben ettől még simán be lehet fogni ezeket a hangszereket is zenekari játékba, ha a helyzet úgy hozza. Azonban az összes funkciót úgy alakították ki, hogy az egyedül vagy egy-két zenésztárssal muzsikáló billentyűs a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban tudja alakítani a megszólalást. A vendéglátós zenész az ilyen szintin a bal kezével a harmónia kíséretet nyomja, a jobb kezével szólót játszik, közben pedig gombokat nyomkod, menüket pörget és énekel. Ez összességében bizony nagyon komoly koncentrációt igényel, és aki ezt profin csinálja, az előtt le a kalappal! Itt és most nem akarok belemenni a részben vagy egészben playbackről muzsikáló szakemberek értékelésébe, az egy másik téma. A klasszikus "onemanband" előadásokat, amikor egy rátermett zenész egy kiváló hangszeren muzsikál, magam is szívesen hallgatom.
     A KORG sokáig nem nagy jelentőséget tulajdonított a kísérőautomata hangszereknek. Az analóg cuccokkal, majd pedig az M1-gyel megkezdett szuper sikeres PCM szintik mellett néhány apró mozdulatot tett csupán ebbe az irányba. Aztán egyszer csak megjelent az "i" szériával, és elég jól állva hagyta a konkurenseket. A filozófiájuk az volt, hogy a piacon akkoriban található "nagyapó kompatibilis" hangszerekkel ellentétben nagyon sok, a workstation fejlesztésekben kihozott tudást hagytak az automatákban is. Igaz, így egy kicsit komplikáltabbá váltak ezek a pár színes gombot tartalmazó vetélytársakhoz képest, ám nagyságrendekkel többet tudtak. Ugyanakkor a bonyolult menürendszerekbe játék közben nem kellett matatni, mert a lényeges funkciókat kirakták nyomógombra. Újszerű volt az is, hogy a szintetizátor igazi szintetizátor maradt, vagyis a hangkeltés paramétereibe bele lehet nyúlni, lehetett új hangszíneket kreálni, letárolni. A zenészeket meglepték a finom részletességgel kidolgozott kíséretek is, és a hangszerelés rugalmas változtatásának a lehetősége is. A kísérőautomaták monotonitását igen hatékonyan sikerült így ellensúlyozni. Hamar létrejött hát világszerte a KORG kísérőautomatás szintik kedvelőinek köre, és ez csak fokozódott, amikor megjelent a PA80, egy új filozófia első megtestesítője. Ennek létrejöttében igen határozott szerepet játszott az olasz fejlesztő stáb, zenészeket és mérnököket is beleértve a csapatba.  Aztán jött a PA60 és az 50, illetve a "nagyok", a PA1X és a PA2X. Most pedig itt a PA3X. 
    Érdemes lenne a KORG kísérőautomatáinak az evolúcióját alaposan végigkövetni, jó kis tanulmányt lehetne erről írni. A PA3X-ben az a pláne, hogy ebben valóban látható, hogyan kristályosodik ki a több évtizedes fejlesztés. A hangszínek minőségét garantálja, hogy van a Korgnak miből meríteni. Ugyanez mondható el az effektekről is. A stílusvilág pedig az elődöktől megszokott nagyon alapos kidolgozottságú, és számszerűségében is imponáló. 
     Remélhetőleg hamarosan megjön hozzánk is az első darab, akkor majd a gyakorlati kipróbálás tapasztalatait is megosztjuk veletek. Most egy kis Steve McNally videót mutatok előzetesként. Volt alkalmam korábban Stevet Frankfurtban hallgatni, hatalmas jó billentyűs és igen ügyes demonstrátor. Élőben nem ilyen kimért és tudományos, dehát ugye ez egy hivatalos anyag. Ha tudjátok, nézzétek és hallgassátok HD-ben!

 

Rádióinterjú Tokody Ilonával

A minap a Kossuthon elhangzott riporthoz nem fűzök semmiféle kommentárt. A művésznőről több helyen, például itt találhatunk életrajzi információkat.

Viszont a rádió műsorai nem mindig linkelhetők be, ezt például csak közvetett módon tudom leírni, de megéri ezt a pár lépést megtenni.

1. Kattintsatok a MR1 Kossuth hangtárának 2011. június 3-át tartalmazó linkjére!
2. A megnyíló ablakban a felsorolt műsorok között 14:05-ös kezdéssel találjátok az "Arcvonások" adásában az interjút. Az egérrel a sorra rálépve beugrik a kis piros "lejátszás" nyilat szimbolizáló háromszög, katt, és már szól is!
     Ja, páran kiakadtak, hogy hol zúzós elektronikus zenékről meg a hangszereikről, hol rocker gitár megoldásokról írogatok, máskor meg műszaki eszmefuttatások, youtubos baromságok vannak a blogban klasszikus zenei anyagokkal keverve. Egyik cikkben friss infók a legújabb technológiákról, a másikban nosztalgiázás. Néhányan nem tudják hova tenni a dolgot.
    Nem baj! A Bitzenede ilyen :)
    A zenészek nagy része borzasztó nyitott ember, éppen azért is élvezem a társaságukat. Szinte minden ismerősöm megpróbálkozott már több műfajban is, és sohasem vált a kirándulás a kárukra. A csoda pont abban rejlik, hogy a 12 hangból, a hangszerekből és az énekhangból mi minden alakult ki Bachtól a Kraftwerken át mondjuk Lady Gagáig. Lehet ebből a hatalmas zenei termésből sok mindent szeretni és utálni, de attól még mind zene, és a gyökerek azonosak. 
    A fenti interjút is ennek a jegyében osztom meg veletek. Különösen a vége felé elhangzó gondolatok nagyon hangsúlyosak manapság.

    Időnként a blogokhoz fűzött kommentekből is fontos információk derülnek ki. Most például a Midi.blog.hu - t nézegettem, amikor feltűnt _kolléga_ egy hozzászólása, ami válasz volt egy korábban feltett kérdésre. A gyakorlatban már korábban felmerült az a kérdés, hogy mi van, ha az embernek csak USB csatlakozással ellátott midi keyboardja, szintije vagy zongorája van, és ezzel szeretne hagyományos midi készüléket meghajtani? Eddig az volt a válasz, hogy mindenképpen rá kell kötni egy számítógépre, mégpedig olyanra, amin van egy működő rendes midi out port, továbbá valamilyen szoftver, ami képes átroutolni a midi jelfolyamot.
   Az említett hozzászólás a Kenton cég honlapjára irányít bennünket, ahol az újdonságok között feltűnik ez a kütyü, megoldást ígérve a PC nélküli USB - midi jelfolyamra. Sokan azt gondolták, hogy ez egyszerűen forrasztópáka és dugók kérdése. Egy korábbi cikkben leírtam, hogy az USB host eszközök és a midi OUT közt használt "USB midi" kábel is intelligens eszköz, ez pedig még komplikáltabb dolog. Itt ez az eszköz maga az USB host kontroller, tehát ide megy az USB kábel laposabb vége ("A" típus), a négyzet alakú ("B" típus) pedig a vezérlőbillentyűbe. Mivel vannak olyan készülékek, melyeket az USB táplál, gondoskodtak arról, hogy a szükséges (maximum 500mA) tápáram is előálljon ezek számára.
    Az interfész a gyár szerint "Available soon", vagyis hamarosan piacra kerül. Az ára is nyilván akkor lesz publikus. A Kenton eszközök persze nem szoktak túlságosan olcsók lenni, de akinek például színpadra kell, az hasznosnak fogja érezni egy laptop hurcolásához képest.

    Csinglingling! Ámbörök! Ébresztő! Itten van a KRONOS!

    Ha az üzletünkben még nincs is, de az országban már van, és mostantól megtekinthetitek a KRONOS kiváló hazai demonstrátorának, Janca Ákosnak a bemutató anyagát. Ákos már az Oasys-be is a lehető legmélyebben beleásta magát, így természetesen nem a nulláról kezdte a hangszerrel való ismerkedést, hiszen sok elv, megközelítési mód már ismert volt. Személy szerint nagyon adok Ákos szakmai véleményére, ezért is vagyok biztos abban, hogy a hivatalos adatokon és az eddig begyűjtött információkon felül is nagyszerű, a zenei workstation fogalmat átformáló hangszerrel van dolgunk. Gyuri kollégám személyesen is jelen volt a zártkörű bemutatón, meg hozott is magával felvételeket, de most lényegesen jobb minőségben tudjuk bemutatni a hangszert, így inkább ezt osztjuk meg veletek. Az alábbi demó a nyilvános bemutatóról készült anyag. Azt hiszem, jó lesz kedvcsinálónak :)
 

Tóth László zongoraművész diplomahangversenye Zalaegerszegen

     Zenei életünkkel kapcsolatban rendszerint morgolódok és nyavalygok itt a blogon, elhiszem, hogy egy idő után unalmas lehet. Időnként persze azért érnek engem is igen kellemes hatások, és úgy illik, hogy ezekről is beszámoljak. Tegnap este például a zalaegerszegi hangversenyterembe igyekeztünk Tóth László barátunk zongora koncertjére. Laci zenetanár, kiváló zongorista, de a mi ismeretségünk igazából onnan fakad, hogy nagyszerű hangtechnikai szakember is, és több alkalommal dolgoztunk együtt különféle rendszerek beállítása, installációja kapcsán.
    Az első meglepetés akkor ért, mikor a hangversenynek helyt adó Zsinagógába értem. Jóval a kezdés előtt már rendes tömeg gyülekezett, és kezdésre már a karzat is megtelt, állóhelyek maradtak csak. Sok esetben egy diplomakoncert a családtagok, ismerősök és a volt tanárok meghitt összejövetele, ez alkalommal azonban tényleg felfokozott volt az érdeklődés. Csak halkan jegyzem meg, hogy ebben bizonyosan szerepet játszott az is, hogy a korábban oly bőséges komolyzenei kínálatban válogató egerszegi közönség mostanság nincs elkényeztetve, hogy finoman szóljak. Kicsit ki van tehát éhezve a nép az ilyen fajta zenei csemegékre. Az előadókon kívül a műsorválasztás miatt is sokak figyelmét felkeltette a program.
   A koncert elején Laci tanár kollégáját, Pánczél Kristóf énekművészt kísérte. Schubert ismert dalciklusából, a Téli utazásból hallhattunk 8 dalt. A dalok Sülyi Péter magyar fordításában hangzottak el. Péterről, illetve Péterrel már többször beszéltem a blogban, ő most személyesen is jelen volt ezen az eseményen. Nekem nagyon tetszenek ezek a magyarul megszólaló dalok, a két fiatal művész pedig kiválóan átadta a belőlük áradó hangulatot. Teljesen más jellegű mű, Beethoven "Appassionata" szonátája következett. Laci nagyon árnyalt, a dinamikát finoman uraló játékkal adta elő. Zongorajátéka engem valamennyire a fiatal Kocsis Zoltánra emlékeztetett. Eszembe jutott, mikor középiskolásként, csak úgy brahiból elmentünk Kocsis hangversenyre a színházba. (Igen, ez volt az, amikor leszakadt a pedál, Kocsis abbahagyta a játékot, alámászott, megszerelte, taps, továbbjátszott :) Szóval azidőtájt még nem voltam nagy klasszikus zene rajongó, de az a koncert mindmáig emlékezetes maradt, és úgy gondolom, akkoriban Kocsis Zoltán példája sok gyereket és fiatalt inspirált a zongora felé, vagy legalábbis, mint az én esetemben is, a klasszikus zongoradarabok hallgatása felé. Azért is jutott eszembe ez a sztori, mert a mostani hangversenyen is szerencsére  sok volt a gyerek és a fiatal, és szemmel láthatólag nagyon élvezték. Pedig nem igazán könnyed darabokból állt a műsor.
      A Beethoven szonáta után két Ravel darab következett, a Szomorú madarak és a Toccata. Ezek technikailag is jó húzós művek, Laci brilliánsan szólaltatta meg őket. 
  A szünet után a Zalaegerszegi Szimfonikus Zenekar Mozart g-moll szimfóniáját játszotta el Samu Sándor vezényletével, majd következett az est fénypontja, Liszt Esz-dúr zongoraversenye. Laci kiválóan bontotta ki a műben rejlő energiákat. Valamennyi darab esetében érződött, hogy nem egyszerűen "elzongorázza", hanem értelmezi és érti is őket. Nem akarok persze semmiféle vájtfülű zenekritikus szerepben tetszelegni, nem feladatom tehát a szakszerű elemzés. A boldog hallgatóság egy tagjaként mondhatom tehát, hogy egy ragyogó koncert részesei lehettünk, nagyon magas színvonalú produkciókban volt részünk. Laci számára nagyon ígéretes zongoraművészi pályát sejtek, amihez nagyon sok sikert kívánunk!
     Pár szót még azért arról is kéne ejteni, hogy a hangverseny létrejötte érdekében nagyon sok ember dolgozott, mindenekelőtt maga az előadó. Azt gondolnánk, hogy a diplomahangversenye előtt bezárkózik és gyakorolja a műveket. Tudom, hogy rengeteg szervezőmunka előzte meg a koncertet. A város és az intézmény támogatása nélkül manapság lehetetlen lett volna ezt megvalósítani. Hatalmas segítséget jelentett a városi szimfonikus zenekar tagjainak önzetlen hozzáállása is, hiszen nem lehet egy zenekart csak úgy a szögről leakasztani.
     A koncert végén a közönség lelkes ovációval, felállva ünnepelte a fiatal művészt és a zenekart. Az is kiderült, hogy Egerszegen igenis jelentős érdeklődés van komolyzenei programok iránt. Bízzunk benne, hogy jó programokkal, kedvező bérlet- és jegyárakkal, kicsit kevésbé feszített napirendű hallgatósággal ismét visszatér a városba a nem is régen még oly pezsgő koncertélet. Remélhetőleg rendeződik a jobb sorsra érdemes városi szimfonikusok ügye is. Valamikor azt írtam, hogy nem lehet meg egy város blues kocsmák nélkül. Ugyanígy, nem "rendes" város az, ahol nincs egy jó szimfonikus zenekar, hiszen ők kell, hogy a klasszikus hangverseny program magvát képezzék.    
 

Cubase Elements 6

    Pár hete beszámoltam a Cubase 6 és a Cubase Artist 6 megjelenéséről. Akkor még nem tudtuk, hogy a Steinberg pontosan mikor fogja kiadni a legkisebb tesót, amivel a Cubase Essential 5-öt váltja fel. Íme, ma bejelentették a Cubase Elements 6 névre hallgató újszülöttet. A pontos magyar árat ebben a pillanatban még nem tudjuk, de sejthetően igen olcsó lesz a tudásához képest. Merthogy a tudományát és a képességeit már jól ismerhetjük, a Steinbergnél már elérhető a teljes Cubase família összehasonlító táblázata.
    Sokan vannak, akik a Cubase "lájtos" verzióit nagyon lenézik, a nagy verzióknál pedig azon sopánkodnak, hogy drága, és inkább a tört vackokkal kínlódnak. Holott nagyon sok ember számára az egyszerűbb verziók is bőségesen elég szolgáltatást és lehetőséget adnak. Arról nem beszélve, hogy amikor szükségessé válik egy komoly, teljes funkcionalitást adó verzió, mert már egy hatalmas stúdió közepén ücsörgünk, nagy zenészek vagyunk és nagy produkciókban spekulálunk, akkor egy egyszerű upgrade-del fel lehet rüsztölni a meglevő szerényebb verziónkat is. Amikor az ember nekiáll zeneszerkesztéssel, stúdiózással foglalkozni, akkor egy Cubase Elements 6 szerintem tökéletesen elég az induláshoz.
   A Cubase evolúciója során azt is megfigyelhettük, hogy miközben a "fullos" verziók egyre kifinomultabbak, sokoldalúbbak lettek, közben a kisebb testvérek is egyre jobban felzárkóztak. Ma például az Artist majdnem mindent tud, egész kevés a különbség a teljes változathoz képest. Igaz, kicsit árban is közeledett hozzá. Az Elements tulajdonságait tanulmányozva is elmondhatjuk, hogy igen sok fontos dolgot átemeltek a nagyobb verziókból. Ez azért is szerencsés, mert ha például egy zenész bedolgozik otthon egy Cubase vagy Nuendo alapú stúdióba, akkor a legfontosabb műveleteket kényelmesen és hatékonyan elvégezheti a házi stúdiójában is, egy olcsó szoftver segítségével. Fontosnak tartom, hogy bekerült a PitchCorrect, hogy egyszerű kottaszerkesztésre is mód van már, és hogy kapunk egy HalionSonic SE hangforrást is, ami erősíti a kompakt zeneszerkesztő szoftver használhatóságát. Aki most töri a fejét valamiféle stúdiószoftver megvásárlásán, mindenképpen nézze át a fent belinkelt összehasonlító táblicát!

    Az elmúlt hetekben fél Európa és Magyarország háromnegyede az Eurovíziós Dalfesztivál miatt aggódott, ami igen jó dolog, mert mindig nagy szerencse, ha a sárgacsekkek feletti aggodalmat elnyomja valami komolyabb. A fesztivál eseményeit, különös tekintettel a magyar szereplésre, sok helyen kitárgyalták. Nagy számban nyilatkoztak a szakma és a showbiznisz megfejtőemberei, és minden netes fórum, valamint a teljes Facebook a véleményekkel, érvekkel volt tele.
     Számtalan szempont alapján elemezte és vitatta a nép az eseményt, melyek közül én most csak néhánnyal szeretnék röviden foglalkozni.
 

1. Cirkuszt, kenyeret!

    A cirkuszi részt megkaptuk frankón. Hatalmas showtechnikát vonultattak fel a düsseldorfi helyszínen. Aki ott volt, arról számolt be, hogy a tévén korántsem láthattuk a lenyűgöző effektusok java részét. Vitathatatlan, hogy egy ilyen rendezvényen ma rendkívül fontos a látványtechnika. Ebből volt itt bőven. Nagyjából ismerve a felvonultatott berendezéseket, bizonyosak lehetünk abban, hogy horrorisztikus költségvetésből hozták ki. Elhangzottak olyan vélemények, hogy Azerbajdzsán nehezen fogja ezt túlszárnyalni. Szerintem sikerülni fog nekik. Legfeljebb három másodpercnyi olajtermelésüket beáldozzák a cél érdekében. A "műszak" is hatalmas stábot jelentett, és igen kemény munkát végzett.

2. Playback Show

     Azon ma már senki sem akad ki, hogy a produkciók zenei alapja playback, a zenészek "csak illusztrációként szolgálnak". A lényeg a koreográfia. Meg az ehhez kapcsolódó precíz DMX vezérlés. Ha mindenki élőben produkálná magát a színpadon, órákig tartana a beállás, technikailag nem lehetne lebonyolítani a versenyt - mondják a szakemberek. Így viszont a dal, mint olyan, a stúdiózenészek és a producer ténykedése folytán megszülető alkotás, amit aztán egy vagy több bátor ember kivisz az arénába. A produkció 95%-ban tehát előreszerelt állapotban kerül a hallgatóság elé, egy háttérstáb több hónapi kemény munkájával. Azt hiszem, az énekhang viszont élő, tehát az előadó(k) felelőssége még így is nagy. Az átlagos hallgatóságot egy vállvonogatáson túl nem nagyon érdekli az, hogy a produkció hány százalékban élő, hány százalékban konzerv? A konyhamunkára nem kíváncsiak, csak a kész kajára. Az már valószínűleg csak az én generációs problémám, hogy élő koncerteken szocializálódtam, amikor zenészek és énekesek ott helyben adták elő a produkciót. Kicsit eltérek a témától, de egy sztorit el kell mondanom.
     Pár éve az egyik ismerősöm mesélte, hogy tizenéves srácokkal bement egy szintén tizenéves srácokból álló zenekar próbájára. A vendégek gyerekek teljesen értetlenül toporogtak jó darabig, majd a próba szünetében kiderült, hogy mi volt a baj. Ott, a kultúrházban nézelődve felfedezték, hogy a színpadon álló zenész srácok valóban zenélnek és énekeltek. Hatalmas élmény volt ez a számukra, ugyanis addig - és ez nem vicc - állításuk szerint nem láttak még olyan zenekart, amelyik élőben muzsikál. Azt gondolták, hogy a zene előállítása és előadása két külön folyamat. Az okospók, kinyúlt pulóveres, szemüveges zenészek megcsinálják a zenét, a tetszetős kinézetű előadók pedig eljátsszák - na nem a zenét, hanem azt, mintha zenélnének, és ők a sztárok, meg a sikeresek. Azt hittem, a barátom túloz, de aztán rá kellett jönnöm, hogy az ismerősi körömben a gyerekek jelentős része hasonlóan homályos fogalmakkal bír ezen a területen. Azok a gyerekek, akik valamilyen hangszert tanulnak, persze nevetnek, vagy legalábbis bosszankodnak az ilyen láma nézeteket hallva, de időnként ők is elbizonytalanodnak. A tévékben oly népszerű, tehetségkutató versenynek kikiáltott túlélőshowk is elősegítik, hogy a gyerekek értékrendszere összezavarodjon: nem tudnak eligazodni az ipari sztárgyártás presztizse és a művészi értékek előadása között. Manapság a kettő mindig keveredik, és bevallom, mindig kaján örömmel figyelem, ha egy esztétát arra kérnek, hogy ezekről a dolgokról nyilatkozzon. Ráadásul nem is a playbackelő előadókat akarom itt ostorozni, mert időnként az előadás technikai kényszer vagy egyéb megfontolások miatt megy így, azonban azt nagyon utálnám, ha egy idő után a valóban képzett zenészek valamiféle szürke háttércsapatot jelentenének, jól-rosszul megfizetve a fényes sztárok mögött, az emberekben pedig tovább erősödne a bizonytalanság atekintetben, hogy most mi is történik valójában a színpadon? A kérdés persze ennél sokkal összetettebb, majd nyugdíjas koromban mesélek pár sztorit :)     

     3. Verseny?

     Igazából arra lennék kíváncsi, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál kiknek a versenye? Néhány tipp:

• Az előadóké
• A daloké
• A dalokat megcsináló munkaközösségeké
• Országoké - az nyer, aki több vendégmunkást delegál a többi országba
• Országoké - az nyer, aki jobb viszonyt ápol a szomszédaival

   Valószínűleg a fenti szempontok keverednek a jelenlegi sémában. Wolf Kati dalát én mindenképpen az élmezőnybe vártam, miután nagyjából meghallgattam a többi résztvevőt. Az első három szempont alapján gondoltam így. Hogy nem ott kötött ki, az szerintem azt jelenti, hogy a két utolsó szempont volt döntő fontosságú. Vagyis láthattunk egy dalversenyt, ahol a zene csak a pompás díszletek között megtűrt szükséges rossz kategóriájába került. Nem akarok persze az egészből túlzott következtetéseket levonni, mert ha egy csillogó showműsort vártunk sok esztrád betéttel, akkor nem csalódtunk. De szerintem elég fura irányba megy Európa a magas zenei kultúrájával, ha ez így sok száz millió embernek tök jó.
     Az igazi baj persze bennem van. A szemem már nem túl jó, viszont a fülemmel még elég rendesen hallok. A képernyőre varázsolt csodás kavalkád hatását ellensúlyozza az akusztikus benyomás. Szóval összességében az egész dalverseny "felhasználói élményindexe" nálam igencsak alacsony volt. De sebaj, ahogy az ember öregszik, a hallása is romlik, később már nem izgatom magam ilyesmiken sem :) Addig pedig takarékra állítom a fülemet, magyarán, fölösleges olyan zenét hallgatnom, ami nem tesz nekem jót. Szerencsére számtalan műfajban találok azért fogyasztható muzsikát, nem kell tehát sopánkodnom.