Az Internet sok mindenre jó. Az egyik benne rejlő nagy lehetőség az, hogy megoszthatjuk a saját gondolatainkat másokkal. A különféle blogok, fórumok és közösségi oldalak a maguk módján mind ezt szolgálják. Amióta a sávszélesség lényegesen megnőtt, már nincs akadálya annak sem, hogy szövegek feltöltése helyett hangos vagy mozgó képes anyagokkal osszuk az észt barátainknak és követőinknek. Úgy tűnik, hogy a webes rádiók és a podcastolók egyre népszerűbbé válnak. Tőlünk is gyakran kérdeztek ezekkel kapcsolatos kérdéseket ismerősök és ismeretlenek. Nem rég Stro-B barátom blogján is szóba került a téma, és váltottunk is pár szót arról, hogy érdemes lenne a kérdést egy kicsit alaposabban körbejárni. Robi valószínűleg inkább a szerkesztési, koncepcionális és általános netes kérdéseket, minőséggel összefüggő dolgokat tárgyalja majd. A podcast témának persze van egy halom "vasas-villanyos" oldala is, és én, mint a jó suszter, aki megmarad a kaptafánál, ezekről szeretnék pár gondolatot leírni.
     Először is nézzük meg, hogy mi a fő különbség a webrádió és a podcast között! Első ránézésre nem sok. Mindkettő hangzó anyagot tol fel a netre, és a hallgatók innen fejtik le őket. Azonban a webrádió valós idejű stream, akkor is, ha nem "élő" az adás, hanem konzerv szól. Adáslebonyolító szoftverként is gyakran használják a rendes rádiók egyszerűsített adásszoftvereit, időnként pedig arról van szó, hogy a hagyományos rádióadók adását egyszerűen kiviszik a netre, és tömörített adatfolyamként (rendszerint MP3 vagy AAC streamként) tudjuk hallgatni őket. A podcastot én inkább hangos blognak nevezném. Készít az ember egy témáról egy hangfelvételt, amiben lehet zene, riport, beszélgetés, akármi, aztán ezt elhelyezem egy szerveren, ahonnan általában RSS útján lekúszik az anyag az előfizetők gépébe, telefonjába, vagy bármilyen készülékébe, ami a lehallgatást lehetővé teszi.
      Egy egyszerű webrádió és egy podcast stúdió között a technikai felszereltséget tekintve elvben nincs sok különbség. A legprimitívebb formában egy headsetből áll az egész cucc. Rádió esetében az élő műsorvezetés mellé benyomnak egy kis zenét (lehetőleg jogtisztát!), de történhet az adás felvétele itt is előre, és egy időzítő rendszer gondoskodhat a megfelelő időben történő "kisugárzásról". A podcasterek pedig elkészítik a "hangos bejegyzést", szerkesztgetik, aztán ha jónak tartják, akkor publikálják. Minket természetesen azért szoktak megkeresni akár a webrádiót üzemeltető emberek, akár a podceasterek, hogy technikai dolgokban kérjenek tanácsot tőlünk. Természetesen a "fillérekből jó minőséget" szlogen jegyében. Elmondok tehát néhány dolgot, amiket javasolni szoktunk.
     Szerintem bármiféle hangos publikáció (mindegy hogy rádió, podcast, videó hangja) legfontosabb komponense a CSEND. Ha a mondandónk hátterében zavaró háttérzajok, környezeti hangok hallatszanak, az borzasztóan lerontja a hallgató élményét, bármennyire színvonalas is egyébként a műsor. Hasonló nagy kárt okozhat a rossz akusztika is. Tapasztalatból tudom, hogy borzasztóan meg tudja a műsorkészítőt vezetni a helyzet, amikor például egy kiváló riportalany van jelen, de a helyszín zaj szempontjából gázos. Azt gondoljuk, hogy nem is olyan vészes a háttérzaj, majd utólag elbánunk vele. Aztán az utómunkáknál már rettenetesen bánjuk, hogy nem szántunk rá pár percet egy csendesebb hely megkeresésére, mert a zavaró zaj, vagy borzalmas akusztika ott marad, legfeljebb kozmetikázni tudjuk, eltüntetni nem. Rádiók esetében többnyire van persze legalább egy kis hangszigetelt pecó (bár hallottam egy VIII. kerületi lakás konyhájából működő webrádióról is), a podcasthoz általában lakószobai körülmények adottak csak. 
      Első javaslatom, hogy készítsünk próbafelvételt ott, ahol az anyagokat majd felvesszük! Érdemes a felvételt jó fejhallgatóval kiértékelni és másokat is megkérdezni arról, hogy mi a véleményük róla. Sokan legyintenek erre, mondván, ha elérnek egy hallgatható minőséget, akkor már helyben vagyunk, kész. Persze, valószínűleg a "kék" szót nem fogják a hallgatók "piros"-nak hallani egy ócska, levitézlett headset mikrofonjából sem. De ha belehallatszik a szomszéd kutya ugatása, erős forgalomzaj, a konyhából edénycsörgés, a headset pántjának recsegése, pattogása, az nem fogja emelni a tetszési indexet. Ha csak nem kifejezetten az a szándékunk, hogy ilyen jellegű háttér atmoszférát adjunk át a hallgatónak. A próbafelvétel azért (is) jó, mert némi kísérletezéssel kitalálhatjuk, hogy a szobában melyik az a hely, ahol a legjobban szóló, zajoktól és bántó visszhangoktól, zengésektől mentes hangot tudjuk rögzíteni. Ha kellemesen csendes környezetben tudunk dolgozni, akkor megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy a mikrofont távol, akár 30-40 cm-re helyezzük le magunktól. Ilyenkor szabadabban mozgathatjuk a fejünket, tehát ha például egy lapról felolvasott szöveg és a monitor között kapkodjuk a fejünket, nem lesz jelentős hatása a hangra. Közeli mikrofon esetében erősen változik a hangkép, ha forgatjuk a fejünket beszéd közben. Azt is illik megfülelni, hogy érthető, tiszta-e a beszéd artikulációnk? Ha hebegünk, nyökögünk, hibás hangsúlyozással beszélünk, hadarunk, azt utólag csak nagy munkával vagy sehogyan sem lehet korrigálni. A beszédérthetőséget viszont lehet javítani vagy rontani a mikrofon elhelyezésével. 

     Eljutottunk hát a mikrofonhoz, ami nagyjából a podcast központi eleme. Nézzük, milyen lehetőségek vannak a megfelelő darab kiválasztásra, és milyen szempontok merülnek fel pro és kontra egyik, vagy másik megoldásnál!

1. Számítógépes headset. Nulladik megoldás. Előnye, hogy olcsó, és kapásból be lehet dugni a számítógép (pláne laptop) csatlakozásaiba, semmiféle külső kütyüre nincs szükség. Előny az is, hogy együtt mozog a szánkkal, így a fejmozgással összefüggő tónusváltozással nem kell foglalkozni. Hátrány is van persze bőven. A mikrofonok kapszulája többnyire igen gagyi, bár némelyik olcsó headset meglepően jó hangot produkál. Nagyobb baj, hogy a PC mikrofon bemenet érzékenységét csak a számítógép kezelőfelületén tudjuk szabályozni. Hosszasan lehetne most itt elemezni, hogy a különféle gyártók hogyan oldják meg az asztali gépeken, illetve a laptopokon a bemenő szintek lekezelését. A legtöbb esetben már csak a digitalizált jelbe tudunk beavatkozni. Vagyis az A/D konverterre jutó analóg jel csak attól függ, hogy milyen messziről és milyen hangosan beszélünk. Esetleg valamiféle analóg kompresszor/limiter van a bemeneten, ami arra hivatott, hogy nagyjából használható amplitúdóval kínálja meg az A/D konvertert a bemenet. Ezek azonban általában rémesen gyengék, felhozzák a zajt, és rontják a beszédérthetőséget. Asztali gépek esetén gyakrabban előfordulnak normális hangminőségű hangchipek, a laptopok 90%-a mikrofon bemenetről kriminális minőségű felvételre képes csak. Az olcsó pécés headsetek másik gyenge pontja a fejhallgató. Ha nem képes úgy szólni, hogy a felvételeink és egyéb, a műsorhoz használni kívánt anyagok minőségét rajta meg tudjuk ítélni, akkor sohasem fogjuk megtudni, milyen gagyi minőséget nyomunk ki hallgatóink fülére.
2. Dinamikus mikrofon. Rendkívül sok fajta létezik, a kiválasztáshoz érdemes egy csomó paramétert áttekinteni. Adott árfekvésen belül is eltérő az érzékenység, az iránykarakterisztika, a tapizaj érzékenység, és legfőképp a hangkarakter a különféle típusok között. Mindig azt szoktuk javasolni, hogy a gyakorlatban ki kell próbálni pár eltérő mikrofont, és meg fogjuk találni azt, ami a hangunkhoz szimpatikus. Ha az a célunk, hogy sok ember hangjához passzoljon a mikrofon, akkor érdemes a jobb minőségűek közül választani, esetleg kondenzátor mikrofonban gondolkodni. A dinamikus mikrofonok sokszor jó szolgálatot tesznek, amikor zaj szempontjából nem túl steril környezetben vagyunk kénytelenek dolgozni. Egy kardioid vagy pláne hiperkardioid (erősen irányérzékeny) mikrofont viszonylag közel elhelyezve jól kiszűrhetjük a nem oda való zajokat. Azt is érdemes persze kipróbálni, hogy milyen közel tehetjük a mikrofont a szánkhoz, mert a proximity hatás miatt romolhat a beszédérthetőség, vagy erős mély vágást kell használnunk. Csendes környezetben sokszor egy nem túl drága, nem túl közel elhelyezett dinamikus mikrofonnal is egészen tisztességes anyagot készíthetünk. Elvileg a dinamikus mikrofonokat is be lehet dugni a számítógépek mikrofon bemenetére, de attól azok nem fognak megtáltosodni. Ezeket a bemeneteket általában a fentebb emlegetett headsetek és a külön kapható olcsó mikrofonok elektret kapszuláira tervezik, azokkal is elég gagyi minőséget produkálnak többnyire. A dinamikus mikrofonunkat mindenképpen egy kis keverő mikrofon bemenetére csatlakoztassuk, a keverőről pedig a hangkártya vonal bemenetére lépjünk rá. Ha lehetséges, akkor XLR bementű keverőt válasszunk, és természetesen a mikrofonok közül se az "összenőtt jack kábeles" verziót, hanem az XLR csatlakozósat célozzuk meg. Néhány ajánlott típus az olcsó árfekvésűek közül: Shure PG48, PG58, Audio-Technica MB1k, MB3k, AKG P5, de a Monacor, a Beyerdynamic, az AVL és a Behringer választékában is találhatunk a célnak megfelelő olcsó mikrofonokat. A magasabb árú komolyabb mikrofonok többnyire meghálálják magukat, de nem feltétlenül kell túldimenzionálni egy méregdrága színpadi mikrofon megvásárlásával a rendszert, ha a többi komponense nincs ezzel szinkronban. 
3. Kondenzátor mikrofon. Korábban igen nagy árkülönbség volt a dinamikus és a kondenzátor mikrofonok között. Ma már kondi mikrofonokból is léteznek olcsó típusok, ezért a low budget podcast törekvések esetén is érdemes megvizsgálni ezeket. A jó kondenzátor mikrofont tiszta hang, egészséges  tranziensek, egyenletes frekvenciamenet jellemzi. Bár a kondenzátor mikrofonokról sem szabad semmiféle általánosítást kijelenteni, mert nagyon sokféle létezik belőlük, például kismembrános, nagymembrános, ilyen-olyan iránykarakterisztikájú, érzékenységű, csöves, stb.  Csendes, nyugis akusztikájú szobákban mindenféle ellenjavallat nélkül lehet használni őket. Aztán hogy ki melyik típust választja, az már egy másik kérdés. A kondenzátor mikrofonok még jobban összeszedik a környezet apró neszeit is, különösen jól képesek közvetíteni a falakról, padlóról visszaverődő ronda csörgős reflexiókat. Érdemes az elhelyezésükkel, forgatásukkal aprólékosan elbíbelődni. A popfilter használata nem luxus, tessék nyugodtan hozzákalkulálni a cucchoz. Az olcsóbb mikrofonok közül nagyon jól bevált az Audio-Technica 2020, ezt a jollyjoker mikrofont itt is nagyszerűen be lehet vetni. Hasonló árfekvésben találunk a Behringernél is egész jó mikrofonokat, aztán ott van az AKG Perception 100, illetve 120. Az említett típusok jól vizsgáztak kisrádiós és podcastos körülmények között. A kondenzátor mikrofonokhoz kiszajú keverőt vagy előfokot illik használni, mégpedig olyant, ami tudja a 48V-os fantomtápot. A dinamikus mikrofonoknál is kell gondolkodni valamilyen mikrofonállványról, a kondi mikrofonok esetében pedig még lényegesebb egy stabil állvány. Akár álló gémes állványt, akár csillapított talpú asztali állványt választunk, úgy rakjuk, hogy ne legyen útban, és ne adjon át mechanikai rezgéseket (rugdosás, matatás) a mikrofonnak.     
4. USB-s mikrofonok. Ezek nagyrészt kondi mikrofonok, melyeknek a házába beleszerelték az előfokot, az A/D konvertert és az USB interfész chipet is, és a számítógép táplálja őket az USB kábelen keresztül. Nekem személy szerint averzióm van ezekkel az öszvérekkel kapcsolatban. Egyrészt nem szeretem az USB 5V-os tápjából a mikrofon testén belül előállított fantomot, másrészt a legtöbb ilyen eszközön nincs hangerő (vagy inkább gain) poti, és hát az nekem fáj. Pláne ha csak 16 bites konvertert raktak a testbe. Lehetnek aztán driver és hub nyűgök is, mint afféle USB-s kütyük esetében. Ugyanakkor hatalmas előny, hogy például egy laptoppal kiváló felvételeket készíthetünk akár terepen is, anélkül, hogy egy halom egyéb kacatot, például hálózathoz kötött keverőpultot kéne magunkkal cipelnünk. Természetesen az USB-s kondi mikrofonok között is vannak király modellek. Ilyen például a Rode Podcaster USB, amelybe jó kis szabályozható előfokot, 18 bites A/D átalakítót szereltek, és még egy fejhallgatót(!) is csatlakoztathatunk a mikrofon testén kialakított aljzatba.

        Keverő céljára általában kicsi jószágokat szoktak befogni a Behringer, Phonic háza tájáról. Lényeges, hogy zajtalan legyen, a mikrofon előfokja tudjon akkora gaint, amekkora a mikrofonunkhoz kell, nem árt, ha finoman működik a hangszínszabályzás rajta. Az én ajánlatom az Allen & Heath ZED 10 keverő. A belinkelt bejegyzésből az is kiderül, hogy miért kedvelem ezt a kis mixert. A podcast esetében egy ilyen kis pulttal a hangkártyát is kiváltottuk, és bár a beépített A/D konverter csak 16 bites, sokkal jobb hangminőséget kapunk, mint a számítógépek beépített hangchipjeinek többségétől. Már csak azért is, mert a konverterre menő jelet finoman be tudjuk állítani még az analóg tartományban. A mikrofonelőfokok és a keverő többi része is teljesen jó minőségű, és sokoldalú felhasználást tesz lehetővé.

        Hangkártya tekintetében a következő variációk fordulhatnak elő, lefelé romló minőség felé haladva:

1. Kiváló keverő + kiváló hangkártya vagy olyan hangkártya, amin megvannak a szükséges mikrofon fogadási funkciók (XLR bemenet, fantom), fejhallgató csatlakozás, egyszerű keverési lehetőség. Külső USB-s hangkártyaként mi a Roland, Focusrite, M-Audio, Alesis, Tascam, Line6 körből szoktunk ajánlani valami egyszerű felépítésű, de jó minőségű darabot.
2. Kiváló keverő + egyszerű hangkártya. Szóba jöhetnek a fenti gyártók legegyszerűbb USB-s audio interfészei, meg a Behringer, Numark, ESI olcsó eszközei.
3. Átlagos keverő + egyszerű hangkártya. Ugyanazok a hangkártyák, mint fent.
4. Átlagos keverő  + alaplapra integrált, de elfogadható minőségű hangkártya. Elsősorban némelyik asztali gépben vannak egész normális chipek, bár gyakran azok is zajt visznek a rendszerbe.
5. Egyszerű keverő + szokásos gagyi alaplapi hangkártya.
6. Nincs keverő, csak egy headset. Ezt inkább teszt üzemmódnak nevezném. Ritkán sül belőle ki elfogadható dolog, és végül is a saját dolgunkat nehezítjük meg.

A fejhallgató ugyan nem központi eleme egy podcast felszerelésnek, de pár követelménynek azért meg kell, hogy feleljen:

• Impedanciában és teljesítményben illeszkedjen azokhoz a készülékekhez, amelyekhez használni szeretnénk.
• Legyen annyira jó a hangminősége, hogy meg tudjuk ítélni a kimenő anyagot, el tudjuk dönteni, hogy bele kell-e nyúlni, és ha igen, akkor milyen módon? A munka ezen részét hangfalakon (pláne monitor falakon) is lehet végezni, de egy fejhallgató azért mindenképpen erősen ajánlott.
• Legyen annyira kényelmes, hogy adott esetben órákat is el lehessen tölteni benne.

     Magunk részéről általában az AKG, Audio-Technica, Sennheiser, Beyerdynamic modellek valamelyikét ajánljuk, az egyéni igények és a műszaki paraméterek függvényében. Ha mikrofon + fejhallgató kombinációt használunk, abból is érdemes jobb minőségűt választani inkább. Szó esett már a számítógépes headsetekről is. Megkerestek már bennünket azzal a kérdéssel, hogy egy ilyen headset mikrofonját keverő mikrofon bemenetére dugva miért nincs hang, vagy miért szól borzasztó halkan? Nos, a bennük használt elektrét kapszulához kell bizonyos kis segédtápfeszültség, ez azonban nem úgy működik, mint a 48 V-os fantommal járó kondenzátor mikrofonok. Egy keverő bemenetére tehát ugyan egy mini jack - normál jack átalakítóval be lehet dugni őket, de nem fogják megkapni ezt a segédfeszültséget, így nem működnek. Eleve, a mai keverők mind szimmetrikus XLR-en fogadják a mikrofonokat, és ha a monó csatornákat el is látják jack bemenettel, azok többnyire vonal szintet képesek fogadni. Lehet persze elemekkel táplált illesztőelektronikát barkácsolni, de ezt a megoldást inkább csak időmilliomos elektronikai szakembereknek ajánlom, mert egyszerűbb, ha valami szabványosan illeszkedő mikrofont választunk.

    Érdemes megemlíteni, hogy vannak gyártók, akik komplett podcast felszereléseket hoznak forgalomba. Minden szükséges hardver, szoftver, leírás benne van egy dobozban, és pillanatok alatt neki lehet állni a munkának. A legolcsóbb ilyen komplett megoldásokat a Behringer kínálja. A kisebbik, USB-s csomag egy egyszerű hangkártyát, kicsi keverőt és dinamikus mikrofont tartalmaz, a FireWire verzió pedig már komolyabb keverőt, 24 bites hangkártyát és kondenzátor mikrofont tartalmaz. 

        Miközben a hazai igényekhez legjobban illeszkedő "low budget" megoldásokról beszéltem elsősorban, azért tudni kell, hogy világszerte elég sokan sportot űznek abból, hogy atom profi berendezéseken állítják elő a podcastot. Az egy másik kérdés, hogy önmagában ettől még nem lesz több előfizetőjük, de ha jó tartalommal is társul az igényes hangzás, akkor bizony sikeres lehet a műsor. A neten számtalan fórum és blog foglalkozik a podcast témával, részben átfedésben a webrádiós kérdésekkel. Ezeken a közösségi oldalakon gyakran adnak az eszközök kiválasztására és a szoftveres megoldásokra is tippeket, tanácsokat. Érdemes elolvasni a véleményeket, de ritka az, hogy egy ember megmondja a frankót a témában. Van viszont egy eléggé alapos összefoglaló a hardver témában, amit javaslok minden érdeklődőnek. Ezzel a bejegyzéssel az én szándékom is pusztán annyi volt, hogy tippeket és ötleteket adjak azoknak, akik belefogtak, vagy bele szeretnének fogni a podcastba. A műfajt én személy szerint tök jónak tartom, és bár csekély szabadidőm birtokában ritkán jutok hozzá, hogy hallgassam, szerintem ragyogó ez a web2 lehetőség, és gyanítom, hogy felfutóban van világszerte.
        Jó munkát és jó szórakozást kívánok minden podcasternek! 

Nektar Panorama P4 gyorsteszt

    Ahogy a házi zeneszerkesztés egyre inkább átterelődött a "vasakról" a számítógépekre, egyre több midi billentyű és kontroller jelent meg a piacon. A nagyon egyszerű, alapfunkciós billentyűzettől a millió tekerentyűvel és húzkodóval ellátott kontrollerekig ma már számtalan kütyü közül lehet válogatni. Arra is rájöttek a gyártók, hogy  célszerű az univerzális kontrollereket felkészíteni a legkedveltebb DAW szoftverek és VSTi hangszerek kezelésére, mert roppant szimpatikus a vásárlóknak, ha a "betanítást" nem nekik kell elvégezni, hanem a készülék azonnal képes vezérelni a számítógépre telepített alkalmazásokat. Ugyanakkor mindenre egyformán alkalmas vezérlő hardvert nem igazán lehet gyártani. A felhasználónak tehát nem is túl egyszerű dönteni, hogy mi lenne a legegyszerűbb választás, pláne, ha mindent egy eszköz segítségével szeretne megoldani.

   A Nektar Technology az idei téli NAMM-shown mutatta be a Panorama P4 nevű új kontrollerét, és elég rövid idő alatt elterjedt a híre, hogy ez a holmi jó. Már a nyáron piacra került, ám akkor nem tudtunk még rendelni belőle, csak pár hete jelezte a cég, hogy már ismét tudnak szállítani. Amint megérkeztek, neki is álltunk a vallatásnak. Kíváncsiak voltunk, hogy mennyiben nyújt újat ez a billentyű a már ismert kontrollerekhez képest.
    A legfontosabb, amit a koncepcióról tudni érdemes, hogy ezt a keyboardot speciálisan a Propellerheads Reason rendszerének a kiszolgálására tervezték. A Reason igen népszerű a sokoldalúsága és hatékonysága, kompaktsága miatt a zeneszerkesztő emberek körében. Ez a rendszer is nagy fejlődésen ment át az évek során, megmaradt viszont a kezdetek óta egységes és szépen kivitelezett GUI, vagyis grafikus kezelőfelület. A már klasszikusnak mondható Reason kezelőfelület tényleg nagyon vonzó és áttekinthető, de azt is jól tudjuk, hogy aki komolyabb munkákba fog, az nagyon sokat egerészhet rajta - ha csak nem áll a rendelkezésére egy igen célirányos kontroller, mellyel nem csak a keretrendszert, hanem az instrumentek és az effektek beállításait is kényelmesen vezérelheti. A Nektar pontosan ezt a célt tűzte ki a Panorama P4 megalkotásával. Az eszköznek négy üzemmódja van, melyek közül három kifejezetten a Reasont szolgálja ki, a negyedik pedig általános kontroller mód, vagyis természetesen az egyéb zenei rendszereinkhez is kiválóan tudjuk használni. A három dedikált Reason mód esetében a keyboard és a Reason között teljes oda-vissza kommunikáció zajlik, vagyis a színes LCD kijelzőn a Reason kiválasztott komponenséről mindent látunk. Úgy tudunk hozzányúlni az enkóderekhez, faderekhez és gombokhoz, hogy mindennek az aktuális értékét látjuk a kijelzőn, és a számítógépen elvégzett műveletek is azonnal visszatükröződnek. Ez a koncepció teljesen illeszkedik a Reason "rackbe virtualizált vas" feelingjéhez. Egyaránt szimpatikus a számítógépen felnőtt fiataloknak és a "vasakon" szocializálódott idősebb generációnak is.
    A Nektar Panorama P4 külsejét tekintve egy látványos eszköz, igen jól mutat minden stúdióban. Bár műanyag házban van, ez nagyon masszív és erős, emiatt a súlya sem csekély, de legalább a megbízhatóság érzését sugallja. Némelyik olcsóbb masterkeyboardot vagy szintetizátort annyira gyenge műanyag házba szerelik manapság, hogy még házi használatban is félő, hogy hamar tönkremegy, komolyabb színpadi vagy buli célokra pedig nem is ajánljuk. A Panorama P4 nagyon robusztusnak tűnik. A billentyűzete súlyozott és aftertouch-os. A gyártó hangsúlyozza, hogy képes átadni a finom dinamikákat, és ez így is van. Sok más billentyűzet esetében azt tapasztaljuk, hogy az elméletileg 0 és 127 közé eső midi velocity értékek közül csak jóval kevesebb szintet adnak ki, vagyis a 128 érték helyett 32, 16 vagy még kevesebb jelenik meg velocity értékként. Magyarán, a rendszer kerekít, a 128-as felbontás helyett jóval durvább a dinamikai értékek átadása. Sokakat ez nem zavar, azonban bizonyos hangszerek és összetettebb hangszerelések esetében idegesítő lehet ez a durva dinamikai lépcsőzetesség. Méltányolandó tehát, hogy a Nektar erre is gondolt. A készüléken levő enkóderek és tolópotik finom járásúak és masszív benyomást keltenek, remélhetőleg hosszú ideig bírják majd a strapát. Bal oldalon találunk egy Alps gyártmányú motoros fadert, ezeket használják nagyon komoly digitális pultokban is. Alatta van a modulációs  kerék és a pitch bender, ezek is kellemes benyomást adnak, nem beszélve arról, hogy elegáns piros fényben izzanak. Ne feledkezzünk meg a 12 dinamikus padról sem, amivel az ütős hangszerek megszólaltatásán kívül még egy csomó dolgot csinálhatunk. A Panorama P4 közepén helyezkedik el a színes LCD kijelző, ami a legfontosabb a kommunikáció szempontjából. A grafika és a szöveges információk jól olvashatók, és ésszerű módon van felépítve az információk megjelenítése. Kezelés szempontjából nagyon sokoldalú és áttekinthető az egész szerkezet.

     A készülék hátulján találjuk a csatlakozókat és a főkapcsolót. A MIDI OUT mellett van egy pedál csatlakozó, egy szokásos USB aljzat, továbbá egy olyasfajta USB csatlakozó, mint amilyeneket például a telefonokon is találunk. Ez utóbbi nem a kommunikációhoz kell, hanem azért, hogy két portról tudjuk árammal táplálni a berendezést. Első körben megütköztem ezen a megoldáson, de ha az ember belegondol, akkor igazuk van a tervezőknek. A számítógépek USB portjaiból maximum 500 mA áramot tudunk kihúzni büntetlenül. A Panorama P4 esetében azt csinálták, hogy a fő USB portról üzemeltetve is működik minden, kivéve a motorfadert. A kiegészítő kábelt bekötve pedig az is kap áramot. Asztali gépről működtetve sima ügy. Ha a laptopunkon van elég USB port, akkor ott sincs probléma, bár ajánlott a laptopot adapterről használni, amikor rá van kötve a keyboard. Ráadásul ilyenkor szinte biztosan még egy USB-s hangkártya is lóg a gépen, az akkumulátort tehát hamar le tudnánk meríteni egy kis zenélgetéssel. Probléma akkor lehet, ha nincs elég USB portunk. Sajnos a P4-re nem raktak külső tápegység fogadására alkalmas aljzatot, hanem azt ajánlják, hogy szükség esetén használjunk hozzá USB-s hálózati adaptert. Most már persze ezek sem kerülnek többe, mint egy szokásos adapter, épp csak meg kell szokni, hogy egy ilyen is a felszerelés részét képezi. Ez már csak azért is lényeges, mert gyakran megeshet, hogy valaki otthon stúdiózik a P4-gyel, azonban élő fellépésen is szeretné masterkeyboardként használni. Szerencsére a hagyományos DIN csatlakozós MIDI kimenetről nem feledkeztek meg, így semmi elvi akadálya nincs annak, hogy a P4-et ilyen célra is bevessük. Az olcsóbb "midi keyboardok" egy részén már nincs is MIDI, ami pedig eléggé gáz. Ha már a MIDI OUT-nál tartunk: intézkedhetünk a menüből arról, hogy a csatlakozón a billentyű kimenő jele jöjjön ki, vagy pedig, ha számítógéppel összekötve dolgozunk, akkor a PC-n futó szekvencer program midi jelét küldhetjük rá, vagyis midi interfész OUT portja helyett használhatjuk a csatlakozót.
     A beüzemelés simán zajlott, azt leszámítva, hogy a gépemen futó Reason első körben nem jól ismerte fel a P4-et, egy másik USB portról viszont pikk-pakk összejött a mutatvány. Ha az embernek Windows 7 alá már sok USB midi eszköz volt installálva, akkor előfordulhatnak ilyen esetek, de ez nem a Reason hibája, pláne nem a Panorama P4 driverének a hibája, hanem a W7 egyik sajátsága, de arra is megvan a megoldás. Az már egy újabb történet lenne. A Reasonről annyit, hogy a legújabb (aktuálisan 6.52-es verzió) letölthető a Propellerheads oldaláról, és demo módban is tökéletesen szuperál rajta minden. A Nektartech követi azt a prekoncepciót, hogy minden zenész rajta lóg az interneten, ezért a készülékhez egy kis Quick Guide füzeten és a kábeleken kívül nem ad semmit. Először be kell regisztrálni a gyártóhoz, és azt követően férünk hozzá a letölthető anyagokhoz, driverekhez. Ez nem biztos, hogy a legjobb megoldás, de tény, hogy a legtöbb esetben más készülékeknél akkor is a frissen letöltött driverekkel, firmwarekkel kezdünk, ha ott van egy CD a dobozban. Lassan hozzá kell szoknunk, hogy minden a netről jön. A gyártó oldalán egyébként elég részletes support információk vannak, és várható további frissítések megjelenése is.
     Eddig még csak a Reasonnel próbáltam ki a készüléket, mert nem volt időm másra, de letölthetők már egyéb ismert rendszerekhez is (pl. Cubase, Pro Tools) is a  templatek. A Reason kezelése ezzel a keyboarddal valóban kényelmes és praktikus. Akik használják a Reasont, azok szerintem automatikusan szeretni fogják. De azt is könnyen el tudom képzelni, hogy olyanoknak is meghozza a kedvét a Reason használatához, akik eddig pont az egerészés-bogarászás miatt nem rajongtak érte.  Szerintem a Panorama P4 jól eltalált, sok célra bevethető kontroller keyboard. Simán el tudom képzelni, hogy liveactre vagy színpadi fellépésre valaki egy laptoppal élő produkcióba is használja, pontosan a hangszerszerűsége miatt. A keyboardról további információk, részletes specifikációk találhatók a Syncopa termékoldalán. A napokban megjelent a Panorama P6 is, ami ugyanez a készülék, de 61 billentyűs kivitelben.    

      Frissítés 2013. január 11-én: megjelent a Panorama P4-hez és P6-hoz a Cubase támogatás is!

Avagy ment-e a világ a MIDI által elébb?

Nem tudjuk pontosan, hogy a MIDI mikor ünnepli a 30. születésnapját, mindenesetre megkezdődött a visszaemlékezések és elemzések sora a nemzetközi fórumokon, szakmai oldalakon. A BBC News is szentel egy cikket a témának. A születés időpontja azért nem határozható meg pontosan, mert a MIDI egy folyamat eredményeként jött létre, és kérdés, hogy melyik stádiumot tekintjük a világrajövetel egyértelmű ismérveként.

Ahogyan kezdtek elterjedni a szintetizátorok, dobgépek, a gyártók egyre jobban kutatták az összeköttetés lehetőségeit két hangszer között. Érdekes belegondolnunk, hogy az akusztikus hangszerek világában felmerült-e hangszerek összekapcsolásának, együtt játszásának a gondolata? A válasz persze igen, de a mechanikailag összekapcsolt akusztikus hangszerek kevés kivételtől eltekintve csak a kuriózum szintjéig jutottak. Viszont, ha belegondolunk, akkor a sípos orgonáknál használt sípvezérlés is egy fajta mechanikai kényszerkapcsolaton alapul, és a több együttesen megszólaló  síp működtetését már évszázadokkal előttünk szépen megoldották.

Visszatérve a szintetizátorokra és egyéb elektromos kütyükre, a villamos tervezőmérnökök számára nyilvánvalóan csábításként hatott az a lehetőség, hogy néhány drótot átvezetve egyik hangszerből a másikba, összeszinkronizálható a megszólalás. A legelterjedtebb megoldás a CV/Gate technológia volt. Az analóg korszakban szinte ezt tekintették szabványként, össze lehetett kapcsolni végre mindenféle gyártók berendezéseit, és erre a technológiára alapozva létrejöttek az első "külső" szekvencerek is, melyek képesek voltak több, akár különböző gyártmányú hangszer vezérlésére is. Azonban a mikrokontrollerek az 1980-as évek elejétől tömegesen költöztek be a hangszerekbe is. Eleinte csak az analóg hangkeltés folyamatát vezérelték, lehetővé téve a polifonikus megszólalást, később pedig a teljes digitális hangkeltés az ő dolguk lett. A digitális vezérlő jelfolyamok még jobban csábították a tervezőket, hiszen míg az analóg hangkeltő rendszerek CV alapú vezérlése igen kényes, gondosan kimunkált és illesztett rendszert követelt meg, addig a digitális környezetben egyszerű parancs küldözgetéssel megoldható volt a dolog. Minden gyártó neki is állt a saját elképzelései szerinti rendszer kidolgozásának. Először talán jó ötletnek tűnt, hogy mindenki maszek szabványt fejleszt, és akkor a vásárló rákényszerül ugyanattól a gyártótól megvenni a további készülékeket is. Példaképpen a Roland DCB rendszerét említhetnénk, melyet a Juno-60 és a Jupiter-8 esetében alkalmaztak először. Érdekes azonban belegondolni, hogy 1980-ban már összeültek a hangszergyártók egy közös szabvány kidolgozása céljából, tehát az említett modellek gyártásakor a MIDI alapkoncepciója csírájában már megvolt. Van valahol az irathalmaim mélyén egy 1981-ből származó előzetes silabuszom a MIDI specifikációról. Azt hiszem nem is különbözik a később 1.0-ként ismert leírástól. Tény, hogy 1982 decemberében, tehát 30 éve jelent meg az első igazi midis szintetizátor, a Prophet 600. A tervezője, Dave Smith ma is aktív, saját nevével fémjelzett hangszereit szeretik az elektronikus zene hívei. A lényeg, hogy a gyártók végül is meg bírtak állapodni egy olyan soros adatátviteli protokollban, mely most, 30 év múlva is lényegében változatlan formában működik. A fizikai megvalósításról egy korábbi bejegyzésben szó esett már.

Eszembe jutnak azok az idők, amikor az első midis szintetizátorok a kezembe kerültek. 1983 vagy 1984 lehetett, amikor az első Poly800-at megláttam. A gazdája rögtön azt kérdezte tőlem, hogy vajon a tuchel csatlakozók miért vannak rajta, mert csak vertyogás jön ki róluk? Akkoriban még én is csak annyit hallottam harangozni a midiről, hogy valamiféle digitális adatkapcsolat a hangszereken, de nem ismertem sem a protokollt, sem a fizikai megvalósítást. Az angol nyelvű leírásból sem lettem okosabb, mert nem bírtam értelmezni, hogy mi az a"midi csatorna", meg egyáltalán hogyan működik az egész. Számomra akkor vált érthetővé a játék, amikor egy másik midis szintetizátor is hozzám került, és a kettőt összekötve világossá váltak mindjárt a leírásban szereplő angol nyelvű kifejezések. De el kellett telnie pár évnek, amíg meg tudtam szerezni az emlegetett MIDI 1.0 Specification című írást, és akkor jöttem csak rá, hogy az általam ismert paramétereken felül még mennyi mindent magában foglal a MIDI kommunikáció. Szépen ki voltak bontva a parancsok hexadecimálisan, logikus és érthető lett az egész ügy. Ekkor már elkészítettük az első Commodore 64-es interfészt, és a MIDI adatokat számítógéppel kezelve, tárolva, szerkesztve tűnt ki, hogy hangszerek közti MIDI kommunikáció nem is annyira izgalmas, a szekvencerezés, az viszont igen! A fenti képen az első kísérleti, agyonfoltozott C64 interfészünk látható, aminek a nyomtatott áramkörét egy volt kollégám nagy hirtelenséggel kézzel rajzolta meg direktben csőtollal a lemezre, annak örömére, hogy Bécsből, a kedvenc alkatrészboltunkból tudtunk hozni egy 6850-es IC. A 6850 amolyan jelszó maradt nálunk, minden bécsi komputertúránk végén kiforgattuk a zsebeinket, és a maradékból többnyire 6850-et vettünk. Azokat már esztétikusan dobozolt és szépen szerelt interfészekbe ültettük, és elkezdtünk értékesíteni őket. A másik képen egy megmaradt, kivágatlan NYÁK lemez látható, ezekre szereltük az alkatrészeket. A szoftver résszel nem foglalkoztunk, azt már abban a korszakban is általában "megoldották" az emberek maguknak, de voltak olyan ügyfeleink is, akik Ausztriában vagy Németországban megvették rendesen a Steinberg vagy a C-Lab szoftverét.  

Izgalmas korszak volt ez. A szobámban mindig volt szinti, eleinte a C64-es rendszerrel összekötve, később aztán egy IBM klónnal. Nekiálltam PC-re is interfészt kreálni meghackelt soros port kártyából. Sőt, elkezdtem assemblerben valami programot is faragni hozzá. Nagy öröm volt, amikor képes voltam fogadni, tárolni, és visszaadni a hangszer felé a MIDI kódsorokat, sőt sysex mentésre is befogtam a barkácsolt jószágot. De aztán jöttek a Roland MPU interfészek, egy barátom pedig beruházott egy Cakewalk programot (DOS-os, ekkor még a Windows sehol sem volt!), és ezzel lehetett már császárkodni. Abbahagytam hát a hardverbuherálást, hiszen a dolgok természetéből kifolyólag megjelentek az első kínai "MPU 401 klón" interfészek is, persze sokkal olcsóbban, mint a Roland. Nem voltak mindig hibátlanok, mechanikailag is gyengék voltak, de mégis csak tudtunk olcsó interfészt adni az éhes nép számára. Ekkoriban nálam gyakran egy fél vagy egy egész zenekar összegyűlt, együtt fejtettük meg a polifonikus és multitimbrális szintik összeköttetéseit és programozását, a szekvencerekkel történő munkát. A munka gyakran a próbatermekben folytatódott, sokszor pedig éles koncerteken és mindenféle bulikban, amiket csak el lehet képzelni. A mai szemmel nézve atomira kezdetleges Commodore 64 alapú rendszerekkel is lehetett rendkívül érdekes dolgokat csinálni. A midis kísérletek leggyakoribb "in vivo" alanya a Domino zenekar volt. Arról sajnos nincs képem, amikor C64 + monitor + floppy + midi interfész van a színpadon a szintiállvány mellett, pedig nagyon durva produkciókra voltak így képesek. Az élő zenéhez hozzászerkesztette Nagy Feri azokat a basszusokat, dob alapokat és egyebeket, melyektől a '80-as szintipop úgy szólt, ahogy kellett. Aztán számos más környékbeli zenekar is beindult ezen a vonalon, különösen hogy elterjedtek a hardver szekvencerek. Legfőképpen a Kawai Q80 volt a sláger. A Commodore 64-gyel nagyon óvakodni kellett a színpadon. Könnyen előállt olyan helyzet, hogy rendetlenkedett a floppy meghajtó, bedöglött a monitor, és hasonlók. A C64 hátsó bővítőportját sem ipari jellegű felhasználásra szánták. Az interfész sokszori ki-be húzkodása után gyakran kontakthibássá vált a csatlakozó, néha maga a panel is lenyúzódott. Gyakori volt, hogy gyufaskatulyával vagy más eszközzel volt alátámasztva az interfész, ettől remélt fix kontaktust a használója.

Eltelt pár év, és a zenészek megismerték a MIDI kínálta lehetőségeket, tudatosan úgy építették a "cuccot", hogy okosan össze tudják kapcsolni mindazt, mit szerettek volna. Elmúltak a kezdeti félelmek, helyesebben akik eddig féltek, azok megbarátkoztak az új technikával, ugyanakkor pedig egyre nőtt azon zenészek száma, akik ördögtől való dolognak minősítették az összes midis hókuszpókuszt. Kezdve az automata kísérős keyboardoktól a szekvenceren ("műzene!") át a teljes playbackig. Néha a saját lelkiismeretem is feltámadt, mert úgy éreztem, elszaladt nagyon a ló a MIDI rendszerekkel, és képzett zenészek válhatnak szükségtelenné az általam is terjesztett technológia következtében. Meg aztán én mindig is nagyon koncertpárti voltam és vagyok, az "élő" produkciót pártolom a konzervvel szemben. Azzal szoktam magam nyugtatgatni, hogy a midi alapú háttér alapok még mindig tisztességesebbek, mint a magnóról vagy CD-ről bejátszott zenei alap, vagy éppen a teljes koncert, szőröstül-bőröstül felvéve frankón stúdióban. A midi alapokat mégis csak meg kell egyszer szerkeszteni, jó esetben az előadó szerkeszti őket magának. Ki-be lehet kapcsolni sávokat, szinkron alapot képezni az élő dobhoz, szóval szépen és rugalmasan lehet vele dolgozni. Nem a csereberélt SMF nótákra gondolok persze, hanem a saját anyagokra.   

A zenészek körében mind a mai napig nagyon élesen eltérő véleményeket lehet hallani ezekről a dolgokról. Sokan azt mondják, hogy a MIDI verte be az első szöget a hagyományos könnyűzene koporsójába. Magam részéről ezt kétlem, szerintem inkább a tévé és a videoklipek elterjedése volt az a momentum, ami elszakította a produkciótól a látványt. A "jól kinéző" banda vagy előadó fontosabb lett, mint a zene. Jöttek tehát a kirakatba való sztárok, és jöttek a háttérben dolgozó, muzsikáló és éneklő, szakmailag gyakran zseniális "session" zenészek, vagy stúdió muzsikusok. Az ő nevük, pláne pedig az arcuk, ritkán került nyilvánosságra, holott ők voltak számos hatalmas siker mögött. A MIDI, mint technológia ehhez képest csak egy egyszerű kiszolgáló eszköz. Sok kreatív muzsikus pedig nagyszerű dolgokat alkot a MIDI alapú rendszerekkel, és képes ezeket szervesen bevonni az alkotó munkájába vagy a színpadi produkcióba. Mégpedig úgy, hogy művészileg egy új dimenziót nyit meg, eddig nem ismert zenei formákat hoz létre. A MIDI és a digitális technika elterjedése aztán elindított egy másik folyamatot is, a számítógépen komponálás népi ágazatát. Vagy hívjuk inkább zeneszerkesztésnek ezt a módszert. Míg a klasszikus zenei hagyományok szerint egy zenekar (akár szimfonikus, akár "könnyű"), csak akkor fog eljátszani egy művet, ha az zeneileg korrekt, jól megszerkesztett, a PC nem tiltakozik, bármilyen hangokat is rakosgatunk egymás mellé és egymás után, bármilyen ritmikával. Mindenki kiélheti tehát kreatív művészi hajlamait, ami persze egyáltalán nem baj. Azt viszont érdemes lenne megvizsgálni, hogy ezáltal nőtt-e a valóban értékes produkciók száma. 

A "mi lett volna, ha nincs a MIDI?" kérdést persze épp olyan ostobaság felvetni, mint például a "mi lett volna, ha nem találják fel a tranzisztort?" kérdést. Mindketten feltalálódtak, kinőttek, kisarjadtak, mert valamilyen okból egy időszakban szükség volt rájuk. Ma inkább az a kérdés, hogy a 30 éves MIDI meddig marad még a jelenlegi formájában. Már 20 évvel ezelőtt is nyilvánvalóvá váltak az alapvető problémák. Lassúság, kevés MIDI esemény együttes valósidejű átengedésének a képessége, az ebből fakadó csúszások, késések. A technológia a MIDI születése óta óriásit fejlődött. Ma egyszerűen meg lehetne valósítani nagyságrendekkel gyorsabb kommunikációt a zenei eszközök között. Folytak és folynak is ilyen célú kísérletek és próbálkozások, aztán egyelőre marad minden. Kérdés, hogy azért nem történik előrelépés, mert a MIDI mégis csak annyira jól bevált, vagy inkább az van, hogy nem is kell már ez a fajta kommunikáció? Beköltözött minden a workstationökbe, vagy még inkább a számítógépekbe, táblagépekbe? Ezt ma még nem mondhatnánk. A zenélésnek mindenképpen van egy manuális része, amikor billentyűzünk, pengetjük a húrokat, ütjük a dobot. Ha a hangkeltés mindenképpen egy zárt, a játékunk tárgyától elkülönült  dobozban zajlik, (amit nevezhetünk hangmodulnak vagy pécének is akár), akkor is szükség van az összeköttetésre. 

Egyelőre tehát használjuk a jó öreg midit a maga betegségeivel és nyűgjeivel együtt, aztán ha egyszer megint képesek lennének a gyártók összeülni, és kiötleni egy mindenki által elfogadott rendszert, akkor majd áttérünk arra.

Megjelent a Roland Jupiter-80 és Jupiter-50 szintikhez a Synth Legends hangszínkönyvtár. A klasszikus Roland analóg hangszerek hangszíneiből készített összeállítás sokak számára lehet vonzó csemege. Teljesen új Tone-okat, Live Set-eket és Arpeggio Pattern-eket találunk a kollekcióban, valamennyi az ismert ősök hangzását felidézve. Az első kötetben a következő modellek hangjait találhatjuk: Jupiter-8, SH-101, TB-303, Juno-60, Jupiter-6, Juno-106. D-50. Igaz ugyan, hogy a D-50 már LA szintézist használ és a digitális korszak szülötte, de keményen benne van ez a hangszer is a klasszikus vintage csapatban. A Synth Legends tök ingyen letölthető a Jupiter szintik oldaláról!
A mellékelt videó azért érdekes, mert összehasonlíthatjuk az eredeti és a modellezett hangzásokat. Kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Nagy kíváncsisággal vártuk a Casio új digitális zongoráit. Az AP sorozat legkisebb tagja, az AP-250 különösen izgatott bennünket, hiszen az elődje, az AP-220 az egyik legnépszerűbb modell volt a környékünkön. A mostani időkben úgy tűnik, hogy a digitális zongorákból a 200000 és 300000 Ft közé eső tartomány jelentősége erősen megnőtt. Ez már egyértelműen nem a gagyi hangszerek mezőnye, ugyanakkor minden gyártó jóval magasabb áron kínálja a csúcsmodelleket. Amolyan közép tartományban vagyunk tehát. A Casio ennek az árintervallumnak is az aljára, 219.990 Ft-ra pozicionálta az új modellt bevezető akcióban, ami azért is érdekes, mert az előd, az AP-220 is ennyiért futott. El is hordták az utolsó szálig. 
A kérdés tehát az volt, hogy az elődhöz képest mi változott, mi javult, illetve történt-e valamiben visszalépés, egyszerűsítés?
A külsőt tekintve nagy változást nem tapasztalunk, a begördülő billentyűzetfedél konstrukciója az egyedüli, ami szembe tűnik. Fontos erről is szót ejteni, mert nagyon lényegesnek tartom a billentyűzetet védő tetőt. A digitális zongorákra leselkedő legnagyobb veszély a véletlenül belehulló szemét, morzsa, vagy belefolyó ital. Különösen gyerekek között könnyen előfordulhat ilyen, márpedig a digitális zongorák nagy részét pont a gyerekek számára vásárolják.
Az említett fedelet felhajtva aztán szembetűnik mindjárt egy lényeges különbség. Az AP-220 - hoz képest átrakták a kezelőszerveket a billentyűzet fölé, és egyben nagyobbak, kézreállóbbak is lettek, az ergonómia tehát javult. Úgy tűnik, hogy a az újonnan alkalmazott AiR hangkeltő rendszer is jól vizsgázik, mert nagyon testes, ugyanakkor természetesen megszólaló és természetes módon lecsengő zongorahangot produkál. Az AiR (Akusztikus és intelligens rezonátor) pontosan a lecsengést és a kitartott hangokat hivatott jól megszólaltatni, ez úgy tűnik, szépen sikerült is. Javítottak a korábbi modellekhez képest a PCM minták kezelésében is, a mostani modellekben veszteségmentes tömörítéssel letárolt hangminták vannak, így tovább javul a megszólalás minősége is. A zongora mellett levő egyéb hangszínek minősége is mintha javult volna, de ezt igazából akkor lehetne objektíven megállapítani, ha a korábbi modellel össze tudnánk vetni.
Természetesen egy digitális zongora esetében az egyik legfontosabb tényező a megítélés szempontjából a billentyűzet. Nagyon kíváncsian vártuk az előzetes infók alapján a zongorát, hiszen azt láttuk a specifikációkban, hogy a fehér billentyűk elefántcsont, a feketék pedig ébenfa utánzatúak. Nos, az érintés érzet a gyakorlatban valóban nagyon hasonló. Nekem mindjárt be is jött ez a "tapi feeling", de a kollégáim egy része inkább a korábbi modell sima műanyag billentyűzetét szerette jobban. Érdekes dolog ez, mert a gyártók az ilyen fajta, nem csúszós billentyűzeteket a drága modellekben használják, és a zongoristák szeretik is. A billentés is jelentősen megváltozott a 220-hoz képest. Maradt a finom repetíciós képességet eredményező 3 szenzoros érzékelő rendszer, de II. kalapácsmechanikát mechanikailag elég alaposan átformálták az elődhöz képest. Jóval határozottabb megütést igényel, a pianínókhoz tudnám hasonlítani a billentés érzetet. Lehet, hogy a zongoratanárok visszajelzései alapján keményítették fel a klaviatúrát, mert a 220 esetében több vélemény is elhangzott, hogy túlságosan könnyen jár. Ezt természetesen mindenkinek magának kell eldönteni, hogy melyik billentés tetszik neki, és kipróbálás nélkül erről nagyon nehéz véleményt alkotni.

Összefoglalva, a Casio ismét nagyot lépett előre a digitális zongora gyártásban. Nagyon jónak tartom, hogy ebben az árfekvésben, amelyben csak kevés professzionális modell fut, van egy ilyen alternatíva. Mindenkinek javaslom kipróbálásra, és természetesen várom a zongoratanárok visszajelzéseit is.  

A Casio AP-250 - ről itt lehet részletes információkat találni.

A többi új Casio digitális zongorát és az alkalmazott technológiai újításokat pedig ez az összefoglaló prospektus tartalmazza.

Line6 XD V75 gyorsteszt

Bevallom, hogy a vezetéknélküli kommunikációban igen komoly ellenérzéseim voltak a digitális rendszerekkel szemben. Miközben a "drótos" digitális technológiák és átviteli protokollok fejlődését elég jól tudtam követni, láttam a problémákat és buktatókat, sokszor töprengtem azon, hogy ugyanezeken a problémákon miként jutnak át a drótnélküli rendszerek fejlesztői. Akiknek a drótos gondokon túl még egy halom más, új természetű probléma is akadályként bukkan fel a fejlesztések során. Hogy egy kicsit belelássunk a dolgokba, tekintsünk egy egyszerű hangátvitelt, mondjuk egy mikrofon jelének továbbítását négy fejlődési lépcsőben!

1. Vezetékes analóg jelátvitel. Klasszikus, százéves rendszer. A mikrofon kapszulája, a vezeték és a fogadó elektronika rengeteget változott és finomodott az elmúlt évtizedek során, de az alapelv viszonylag egyszerű.

2. Vezetéknélküli analóg technika. A mikrofon nyelébe beleépítünk egy adót, attól biztonságos távolságon belül elhelyezünk egy vevőt, és máris működik a rendszer! A rádiótechnika is ősöreg, elvben tehát nem lehet nehéz egy ilyen rendszert összehozni. A gyakorlatban viszont nagyon nehéz feladat. A professzionális igényeket kielégítő FM adókat nagyon nehéz kicsiben megvalósítani. Jól tudom, mert nagyon sokat kísérleteztem gyerekkoromban ilyesmivel. Nagy frekvenciastabilitás kell, bírnia kell a hőmérséklet ingadozását, nem "mászhat" el az adó az elem gyengülése miatt. Nagyon jó minőségűnek kell lennie az FM modulátornak is ahhoz, hogy ne lépjen fel torzítás. Az FM rendszerekben eleve használnak frekvencia kompenzációt (preemfázis - deemfázis), ami már belenyúl a jelátvitelbe. A vezetéknélküli mikrofonoknál pedig emellett az adónál dinamika kompressziót, a vevőben pedig expanziót alkalmaznak. Erre azért van szükség, mert a rendszer fizikai korlátai (a löket nagysága, vagyis az alapfrekvenciától való eltérés mértéke) és a sávkiosztások rasztere megköti a maximális átvihető dinamikát. Az FM rádiós mikrofonok technológiája az elmúlt évtizedekben nagyon sokat finomodott, és azért terjedhettek el igen széles körben, mert sikerült viszonylag olcsó, nagy sorozatban gyártható rendszereket elfogadható minőségben előállítani a nagy gyáraknak. A profi felhasználók azt mondják: "ne lehessen megkülönböztetni a drótos verzió hangját a drót nélkülitől!" - nos, ennek a látszólag enyhe kritériumnak csak a legnagyobb gyártók legdrágább rendszerei felelnek meg. Vannak persze jól használható olcsó kompromisszumok is, azt hiszem, mindenki tudná sorolni az olcsó készülékekre jellemző szokásos gondokat.

3. Vezetékes digitális jelátvitel. Manapság már lehet kapni USB-s mikrofonokat. Ezek a nyélbe építve tartalmazzák az A/D konvertert és az USB kommunikációs chipet, tulajdonképpen egy hangkártyáról beszélhetünk. Profi környezetben persze az USB-vel nem jutunk messze. Elterjedtek viszont a hangosító rendszerek között a digitális megoldások. Az alapséma szerint a színpadon a mikrofonokat és a többi hangforrást bedugdossuk a spéci satgeboxba, ami egyben tartalmazza az A/D konvertereket is, aztán ezek után a digitális jel valami egyszerű megoldással, például UTP kábelen jut el a digitális keverőig, itt pedig minden folyamat a keveréstől az EQ-n és az effekteken át a digitális tartományban zajlik egészen az analóg jellé történő visszaalakításig. Ezzel a megoldással sok probléma (zaj, nehézkes kábelezés) kiesik, viszont nagyon jó konverterek kellenek, továbbá, ha sokat molyolunk a digitális jellel, akkor az késni fog, míg átjut minden DSP-s procedurán és konverzión. Ezért igazán csúcs minőségű és valósidőben (pl. színpadi hangosításra alkalmas) rendszert csak néhány nagy gyártó képes előállítani, és azok nem igazán olcsók.

4. A vezetékes digitális átvitel problémái egy az egyben megvannak a drótnélküli rendszerekben is, ehhez jönnek hozzá azok, amelyek tipikusan a wireless technológia velejárói. Az ember azt gondolhatná, hogy a nagy sebességű wifi eszközök és a kommersz audióban használatos bluetooth headsetek korában nem lehet már ezzel gond. De van. Ha azt a célt tűzöm ki, hogy 24 biten, csorbítatlan dinamikával át akarok vinni 20 kHz felső határfrekvenciájú hangot, akkor bizony fel kell kötni a gatyát. Az első nagy akadály a jó öreg Shannon tétel, amit sehogyan sem lehet meghackelni, csak alkalmazkodni tudunk hozzá. Az átvinni kívánt információ mennyisége megkívánja a szükséges sávszélességet. Már jó ideje magam is digitális tévét nézek, bár nálam a tévézés elég ritka esemény. Régebben el sem tudtam volna képzelni, hogy sok száz kilométerre levő osztrák adókat egy vacak kis antennával direktben tudok nézni digitálisan. Megvan tehát a nagy sávszélességű digitális jelátvitel, immáron nem csillagháborús technológia. Azonban jól tudjuk, hogy a digitális műsorszórás tömörített jelet sugároz, hibajavító rendszerben. A vevő oldal úgy képes kijavítani a kisebb vételi hibákat, hogy az adó időben eltolva (redundáns módon) többször is kisugározza ugyanazt a jelet, a vevő a memóriájában így képes összerakosgatni a darabokat, és a végére az eredeti hangot és képet kiadni. A drótos digitális átvitelhez képest itt nincs lehetőség a csomag újabb lekérésére, ha hibásan érkezett be a kódsorozat, hiszen a távoli adó nem lenne képes minden vevő hibajavító kérelmét fogni és kiszolgálni. Mert ugye az interneten megszoktuk, hogy ha hiba csúszik az átvitelbe, akkor csomagismétlés jön, és akkor jó lesz. Drótos átvitelnél eleve nincs sok hiba, elég kifinomult áramkörök végzik az illesztést és a feldolgozást. Drótnélküli rendszereknél viszont ugyanúgy bekavarnak a légköri zavarok és a különféle elektromos berendezések, mint az analógoknál. A tévém például vitustáncot jár, ha 5-6 méteren belül van a mobilom, és hívás jön be. Néha "csak úgy" is kikockásodik a kép, gondolom, távoli villámok vagy repülőgépek kavarnak be. Alapelvként elmondhatjuk, hogy minél jobb hibatűrésre tervezzük a digitális átviteli rendszert, annál többet kell a bejövő jelünket a hibajavító algoritmushoz tartozó átmeneti tárolóban dekkoltatnunk. Rádióadás (DAB) vagy tévéadás (DVB) esetében ennek nincs túlzottan nagy jelentősége, a műholdas átvitel miatt már megszoktuk, hogy akár másodperces nagyságrendű időeltolódások is lehetnek a kiküldött jel és a megjelenítés között.
Egy mikrofon esetében ez viszont nagyon durva lenne. Néhány ms lehet maximum az időcsúszás, és ennyi idő alatt meg kell történnie az A/D konverziónak, a jelkonverzióknak, a modulációnak, a vevő oldali hibajavításnak, az esetleges DSP műveleteknek és a D/A átalakításnak. A kütyünek pedig bele kell férni egy szokásos mikrofon nyelébe, vagy egy zsebadó dobozkájába. Mondhatják az IT guruk, hogy no problem, fogjunk gyors procikat és DSP-ket, ezek a technológiák már adottak. Tény, hogy jó pénzért ezek a rendszerek már hozzáférhetők, de a kicsike latency még olyan problémát is felvet, hogy a hosszú időn át fennálló zavarokat a gyors jelfeldolgozással sem fogjuk tudni kiiktatni, erre másféle technológiai trükkök kellennek, illetve többféle hibajavító rendszert kell ötvözni.

A feladat olyannyira nem volt egyszerű, hogy a legkomolyabb gyártók is majdnem egy évtized kőkemény fejlesztése után jutottak el odáig, hogy ma már üzembiztos és a színpadon minden szempontból megfelelő berendezésekkel tudtak kirukkolni. A  jövő egyértelműen a digitális rendszereké. Ma azonban még elég húzós áron futnak a valóban professzionális digitális mikrofonok. Épp ezért kaptuk fel a fejünket, mikor pár éve a Line6 jelentkezett digitális gitár rendszerrel, majd hamarosan kijöttek a mikrofonjaik is. Már rég szerettem volna kipróbálni egy ilyent, és most végre beüzemeltünk egy XD-V75 jelzésűt, ami a legújabb digitális kézi mikrofonjuk. Azért is kíváncsiak voltunk, mert a Line6-et úgy ismerjük, mint akik nagyon sokat tudnak a gitárokról, a gitárok DSP-s modellezéséről meg az effektekről, de mikrofonok terén nem hittük, hogy nagy guruk, a digitális jelátvitel pedig ugyan miért lenne az erősségük?

Aztán be kellett gyorsan látnunk, hogy bizony nagy guruk.

Gyorstesztünk rövid összefoglalása: a Line6 XD-V75 zseniális szerkezet, ehhez képest pedig nagyon jó áron hozzáférhető.
Nem akarok most a mikrofon technikai adataiban elmélyedni, azok megtalálhatók a gyár honlapján. Ha eltekintünk a technikai hókuszpókuszoktól, akkor is azt kell mondanunk, hogy a mikrofon egyszerűen jó. Nagyon jó hangminőséget és vételi biztonságot ad, ezzel a felhasználók 99%-a már helyben is van. Tud azonban még egy zseniális dolgot. Ha már a Line6 gyártotta, akkor modellez. Mégpedig a legismertebb nagy gyártók kedvelt mikrofon fejeit. Nem tudjuk pontosan, hogy a gyár miféle kapszulát épített a mikrofonba, de önmagában is nagyon jól szól (L6 állás a menüben). Aztán kipróbáltunk néhányat a modellezett típusokból is. Ezeket tudjuk kiválasztani:

Amint látható, a fejlesztők nem voltak restek lemodellezni a színpadi gyakorlatból ismert leggyakoribb típusokat, és a modellek között nem csak énekmikrofonok, hanem hangszerekre ajánlott típusok is vannak. A puding próbája persze az evés. A modellek valóban azt a karaktert adják át, amit ígérnek. Nagyjából vakon be tudtuk azonosítani az általunk jól ismert típusok utánzatát. Kéznél volt épp egy Shure Beta58 fejjel szerelt drótnélküli rendszer is. Nagyon nehezen tudtunk különbséget tenni, inkább leheletnyi különbségeket véltünk felfedezni egyik vagy másik készülék javára. Szerintem azok az előadók, akik megszokták a felsorolt típusok közül valamelyiket, nem fogják érezni a különbséget, ha egy színpadon az XD-V75-tel kínálják meg őket a riderben meghatározott típus helyett. Sőt. Bizonyos esetekben mintha felülmúlná az alaptípust a "másolat". Ez persze már messzebb vezet. Az nyilvánvaló, hogy a Line6 nem fog "surosabb" vagy "ákágésabb"kapszulát modellezni, mint amilyent maga gyártó készít. Az is nyilvánvaló, hogy a felsorolt fejeket azért szeretik a zenész népek, mert hosszú időszak alatt ezek a gyártók már bizonyítottak, a mikrofonjaik jól helytállnak színpadi fellépések során. A művészek pedig általában ráakadnak azokra a modellekre, amelyek nekik konkrétan a legjobb komfortérzetet adják, és a technikusok visszajelzései szerint is könnyű velük "jó hangot" csinálni egy koncerten. 
A legtöbb gyártó azonban a kedvelt fejeket több mikrofon szériához is szereli, így például a Shure rendszeri közül kérhetünk olcsó verziót is Beta fejjel, meg kérhetünk csúcs kategóriást is. Ha két ilyen rendszert hasonlítunk össze, akkor már nem a fejről szól a teszt, hanem a kapcsolódó analóg elektronikákról és főként a nagyfrekvenciás rendszerekről. Mi most például egy elég magas kategóriájú Shure rendszert választottunk referenciaként, és bizony a Line6 keményen helytállt. Egy valami a digitális mikrofonnál kimarad az átviteli láncból: a kompander. Az analóg berendezésekben a fent leírtak miatt muszáj az adónál kompressziót, a vevőnél expanziót alkalmazni. Ez a drótnélküli rendszereknél eleve beleszól a hangzásba, van, aki szerint jót is tesz a jól megválasztott kompander a hangnak. A digitális rendszerben erre nincs szükség, így a hang is a vezetékes átvitelhez hasonló linearitással megy át a láncon. Szerencsésebb tehát a mikrofon modelleket a drótos verziókhoz hasonlítani. A digitális mikrofonokat pontosan az az igény szülte, hogy az előadók jó része a drótos mikrofonok eredeti hangjának minőségét szerette volna megkapni a vezetéknélküli szabadsággal együtt.
A Line6 persze szeret más mókákat is bevetni, lehetőséget ad például programozható EQ-ra. Ezzel az én véleményem szerint azért óvatosan kell bánni, mert ha valaki beállít magának egy kacifántos EQ görbét, aztán pedig a keverőpulton a technikus ehhez még hozzákavar valamit, abból elég nagy bonyodalmak támadhatnak. Vannak viszont határozott előnyei is. Ha a fellépő művész azt mondja, hogy a mikrofon az én hangomhoz teljesen be van lőve, kérlek, hagyd a hangszín potikat vonalban, az is egy megfejtés lehet például hakni körülmények között, amikor nincs idő és lehetőség a finom beállásra. Magam részéről inkább a mikrofon nyers átvitelére és a technikus fülére hagyatkoznék.
Másik érdekes szolgáltatás a titkosítás. A digitális jelátvitelben persze nem nagy kunszt ezt megoldani, de nekem nem jutott volna eszembe titkosító algoritmust beiktatni. Kétségtelen viszont, hogy bizonyos zárt konferenciákon szerethetik a nem lehallgatható kommunikációt. (Lásd: - > őszödi beszéd példája :)

Az XD V75-nek vannak még más szimpatikus tulajdonságai is. Intelligens, könnyen programozható, bár a menürendszert nem árt ismerni, pláne az adón történő nyomkodáshoz. A gombok süllyesztettek, így jó esély van rá, hogy a művész véletlenül nem fogja fellépés közben elpiszkálni a beállításokat. Jó dolog, hogy ebből a készülékből könnyedén és viszonylag olcsón lehet nagy rendszert felépíteni, hiszen 14 vevőegységet használhatunk együtt, ráadásul az antenna átláncolható, így nincs szükség a szokásos splitterekre és erősítőkre.

Felhasználói szemmel fontos még a masszív, ipari jellegű kialakítás. Tudjuk, hogy az olcsó műanyagházas mikrofonok és vevők elég sérülékenyek, nagyon vigyázni kell rájuk. Egy mikrofont persze mindig fokozottan kell védeni mindenféle erős mechanikai hatástól, de a stabil kivitel biztatónak tűnik ebből a szempontból. A gyár 100 m-es hatósugarat ígér, ami talán túl szép, de ha a fele igaz, az már nagyon jó. A rendszer a 2,4 GHz-es sávban dolgozik, és használható kis teljesítményű (elemtakarékos), valamint nagy adóteljesítményű állásban. A gyár szerint a világon sehol sem kell hozzá frekvenciaengedély.

Nagyon pozitívak tehát az első benyomásaink a Line6 XD-V75-ről. Árban jóval a nagy nevű konkurensek alatt vagyunk, ennyi pénzből még egy jobb fajta analóg se nagyon jön ki, nem hogy digitális. A szokásos kötekedő és a kákán is csomót kereső megjegyzéseink sem annyira magát a terméket, hanem inkább a digitális technikát, mint olyant, érintik. Ilyen szempontból majdnem mindegy, hogy mikrofonrendszerről, digitális keverőről, végfokról vagy hangfalról beszélünk. Tudjuk, hogy a jó minőségű analóg rádiós mikrofonok sem egyszerű áramköröket tartalmaznak, meglehetősen kényes elektronika lakik bennük. A digitális rendszerekben pedig sokkal bonyolultabb, processzorok által menedzselt folyamtok zajlanak. Ebből fakadóan nem lehet kizárni, hogy valamilyen impulzus zavar kiakasztja őket. Jó esetben egy újraindítást követően resetel a rendszer és minden mehet tovább, rosszabb esetben újra kell tölteni a frimwaret, és esetleg pótolni az elveszett programokat és beállításokat. Az is igaz, hogy a komolyabb analóg mikrofonrendszereket is mind processzoros vezérlés irányítja, az ilyen jellegű "fagyások" tehát ott sem ismeretlenek. Ahogy a digitális keverőpultok megbízhatósága is sokat javult az elmúlt években, valószínűleg az összes hangtechnikai berendezés is ezen az úton halad. A professzionális hangtechnikát egyértelműen bekebelezte a digitalizáció, és ezen nem is kell nagyon bánkódnunk. 

Akit érdekelnek a készülék részletes specifikációi, az a manualt innen töltheti le.

A vezetéknélküli mikrofonokról már korábban írtam a blogban, akit érdekel a téma ott is találhat még adalékokat.

Ajánlom továbbá Craig Anderton fórumának bejegyzéseit, ő rendkívül alaposan megvizsgálta az XD-V70-est, ami a 75-ös előtt került forgalomba. Kitér a latencyre is, ő 4 ms-ot említ teljes késésként. Ez annyi, mintha 1,2 méterrel távolabb állnánk a hangfaltól, amiből visszahalljuk a hangunkat. Igazolhatom, hogy egyáltalán nem zavaró.

    Aki járt már nálunk, az tudja, hogy a cégnél tonnaszámra vannak régi zenei elektronikai folyóiratok. Ezek még abból a "preinternetikus" korszakból származnak, amikor fizetésem nagy része osztrák újságosoknál maradt. Bár mostanság a régi cuccokról is rengeteg mindent meg lehet találni a neten, azért elég gyakran turkálok a régi lapokban valamiféle információ után. Ilyenkor kivétel nélkül minden alkalommal beleakadok valamilyen gyöngyszembe, ezeket gyakran felrakom a Syncopa Facebook oldalra, ahol aztán analizálgatja a zenész népség a csemegéket.  
     Most igazán érdekes hirdetésre bukkantam a Musik Spezial 1986-os karácsonyi számában. A képen a jóképű billentyűs fickó egy midis cipőben nyomul. A képet nagyobb méretben itt lehet megnézni. Úgy tűnik, mintha a cipőből menne egy madzag a Casio AZ-1 nyeles billentyűbe. Ez azonban egyértelműen marhaság, mert az AZ-1-en csak midi kimenet van. Tehát vagy elfogadjuk, hogy a fotó kedvéért összekeccsöltek valamit a marketingesek, vagy pedig a padlón két kábel fut, az egyik a cipőből, a másik a keyboardból.
    Igazából erről a Puma futócipőről annyit lehet tudni, hogy elemmel táplált lépésérzékelő áramkör volt a jobb cipőben, a bal párjában ugyanott zárható tárolórekesz volt kulcsok, iratok számára. A csatlakozót egy Apple gépbe lehetett bedugni. Nem igazán értem a sztorit. Kocogni nyilván nem vittek akkoriban (1986) hálózati táplálású számítógépet monitorostul, futópadra pedig ugyan minek kellene egy ilyen cipőbe épített jószág? Mindegy, valahogyan aztán midifikálták ezt a cipellőt. Ha belegondolunk, nem is hülyeség, hiszen például lehet mindenféle kontroller funkciókat hozzárendelni, például a nyakba akasztható keyboardokon játszó billentyűsök pedál helyett használhatják, meg jópofa effektek előállítása is lehetséges némi topogás árán, ha elég vidám a billentyűs.
      A midi hőskorában még sok mindenből készítettek jeladót, aztán lecsengett az ötletelések ideje. A midis cipőt is elnyelte a múlt homálya. Igaz, hogy időről időre lelkes barkácsolók előállnak valami hasonlóval, mint például ezen a videón is látható. 

    A Behringer elég hosszú vajúdás után jelentette meg idén az X32 digitális keverőjét. Sokan vannak, akik élből azt mondják, ha Behringer, akkor nem is kell komolyan venni. Valójában azért azt mondhatjuk, hogy a gyár termékskálája igen széles, és találhatunk mindenféle berendezést, köztük rendkívül jól eltalált, jól kivitelezett termékeket, meg kevésbé komolyan vehetőket is. Az olcsóbb árszegmensben semmiképpen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a Behringert. Ám az utóbbi időben úgy tűnik, szeretne a cég kitörni ebből a "low-budget" skatulyából. Az X32 bevezetését például nagy csinnadratta kísérte, és jellemzői meg az eddigi tesztek alapján tényleg jó dolognak tűnik. Az előző Behringer digitális pult is a maga nemében igen okos koncepció szerint épült fel, csak sajnos a gyakorlati használat során elég kellemetlen instabilitások jöttek elő számos felhasználónál. Feltételezzük, hogy a tervezőmérnökök alaposan kielemezték az akkori problémák okait, és mostanra egy igen korszerű, jó hangminőségű keverővel rukkoltak ki. Bízunk abban, hogy stabilitás tekintetében is meg fog felelni a professzionális elvárásoknak. A hangtechnikai bizniszre jellemző nagy céges adok-veszek jegyében a Behringer belekerült a Music Group nevű professzionális cégcsoportba. Olyan cégek tartoznak a csoporthoz, mint a Midas, a Klark Teknik és a Turbosound. Előkelő társaság, azt hiszem, erről nem érdemes vitatkozni. Az X32 mikrofon előfokait példának okáért a Midas tervezte. Nem akarok amúgy a keverő paramétereivel és tudományaival foglalkozni, a gyár oldaláról minden információt be lehet gyűjteni. Ha kezünk ügyében lesz egy X32, úgyis megteszteljük majd alaposan!
      Azonban most nem csak az információkat gyűjthetitek be, hanem jó esetben egy X32 pultot is. A gyár által meghirdetett "giveaway" lényege, hogy fel kell tölteni a Youtube-ra egy saját zenei produkciót. A felvételen szerepelnie kell legalább egy Behringer készüléknek. Úgy gondolom, ez nem olyan nagy probléma, mert szinte mindenhol akad belőle pár :)  A részvétellel kapcsolatos tudnivalók itt olvashatók el. Ha jól látom, ebből kivételesen az európai versenyzők sincsenek kizárva. Az ismerősi körömben levő zenészek gyakran tesznek fel igen jó saját produkciókat a Youtubera, a Facebookra vagy a Soundcloudra meg a többi megosztó helyre. Most egy kis kreativitással meg szerencsével egy komoly harceszköz birtokosai lehettek!
      Sok sikert!

Korg Krome gyorsteszt

    Mint az előző bejegyzésben is írtam, a Krome fejlesztését nagyon sikerült titokban tartani a Korg fejlesztőinek. Tudtuk, hogy valami fortyog a laborjukban, de főleg spekulációk jelentek meg a különféle korgos észosztó fórumokon, konkrétumokat nem lehetett tudni a bejelentésig. A legtöbben a Kronos kisöccsét várták, amiben persze volt is logika. Ha megnézzük a Korg fejlesztéseinek vonalát, akkor láthatjuk, hogy minden "zászlóshajó" modell mellett ott volt a lájtosabb verzió is. A Trinity mellett az "N" széria, a Triton mellett a Triton LE, az Oasys mellett az M3, illetve az M50. Álljunk meg itt egy percre. A fenti elv ugyanis nagyon lényeges. Tök jó dolog, hogy egy gyár képes szuperszintetizátorokat és munkaállomásokat kifejleszteni, azonban a zenészek jelentős része nem feltétlenül azokra fog bukni. Az Oasys és a Kronos azért a nálunk gazdagabb országok zenészei számára sem a "három pálcika tartja" árkategóriában vannak, bár nyilvánvalóan nagyságrendekkel könnyebben meg tudják maguknak finanszírozni, mint a hazai muzsikusok. De nem csak erről van szó. Míg a zenészek egy része még a Kronos képességeit is kevesli (ezért is jött létre például a bővített, Koronos X verzió), addig a nagy többség számára a sima Kronos is túl sokat tud, a paraméterdzsungelben elveszettnek érzik magukat. Hozzáteszem, hogy a rendkívül áttekinthető és jól kezelhető user interface ellenére. Kellenek tehát a kisebb tudású, könnyebben kezelhető hangszerek is. Aki ezek után azt hiszi, hogy a Krome valami lecsupaszított Kronos, az téved. Ez is egy nagy teljesítményű munkaállomás, de más módon kell megközelítenünk. Gyuri kollégám szerint egy erősen felturbózott M50-re emlékeztet a hangszer. Nem a kisujjából szopta ki ezt, mert maga is M50-en muzsikál, és olyan szinten ismeri a szintit, mint kevesen. 
      Nem rossz indulás tehát, ha az M50-hez viszonyítva kezdjük faggatni a cuccot. Azt azért még hozzátenném, hogy a Korg M50 is rendkívül népszerű hangszer. Külföldön rengeteg fogyott, és mi is szépen adogattunk el belőle. Csodálkozva hallottam, hogy más üzletekben idehaza nem volt ekkora sikere. Nem tudom ennek az okát, mivel egy igen jól eltalált zenekari szintetizátor munkaállomás, aminek az árfekvésében nem is nagyon volt vetélytársa. Emiatt is vártuk a Krome-ot kíváncsian. Ilyenkor az emberben sajnos már működnek a "remélem, nem rontottak el semmit a jól bevált dolgokból" és hasonló prekoncepciók, tehát kicsit azért rinyáltunk. Előre mondom a végeredményt: minden szempontból nagyon jól sikerült az új modell.
      A külső is lényeges. Méretre a szinti az M50-et idézi. Vagyis könnyű, egyszerűen szállítható, de ugyanakkor nem zsúfolt a kezelőfelülete. A készülékház fedlapja fém, ez önmagában is eleganciát ad a hangszernek. Teljesen színpadképes a készülék. A kezelőfelület szintén nagyjából az M50-et idézi, bár bizonyos funkciókat máshol érünk el. Akinek volt már Korg szintije, az semmiképpen nem fog eltévedni rajta. Szembetűnő újdonság a nagyméretű színes LCD érintőképernyő. Nem csak az történt, hogy megnagyobbították a displayt, hanem ennek megfelelően egy tök új GUI-t (graphic user interface) is terveztek hozzá. Egyértelműen szépen és logikusan felépített rendszerről van szó. A kezelése szintén problémamentes azoknak, akik újabb Korg szintiket piszkálgattak mostanában. Úgy tűnik, a tervezők próbáltak új elemeket is bevinni a megszokott rendszerbe. Ezeket a táblagépek és érintőképernyős mobilok felhasználói ismerősként fogják üdvözölni. A grafikai kidolgozás aprólékos és ízléses, de legfőképpen szemléletes. Újdonság például a "ceruza" eszköz választhatósága, amivel akár eseménygörbéket is rajzolhatunk. Némileg szokatlan a stopper és az automata kikapcsoló rendszer. Ez utóbbit bizonyosan az energiatakarékosság jegyében tették bele a rendszerbe, végül is nem zavar senkit. A gombok és a potik illeszkednek az elegáns formatervezéshez. A dizájn tekintetében jobban hajaz a Koronosra, mint az M50-re. A fehér ledekkel megvilágított joystick is onnan ismerős. Ne keressünk azonban Karma kapcsolókat (mert nincs benne Karma), vektor josticket, slider potikat, ezek a Kronos specialitásai.
     Csatlakozókból sem a Kronos választékát kapjuk. USB-ből csak a "B" aljzatot találjuk, hiszen a Krome USB perifériaként működik, pendrive vagy egyéb USB adathordozó fogadására nem készítették fel. Az USB-n midi kommunikáció zajlik, egyszerűen összeköthetjük majd az editort futtató számítógéppel is. Az adattárolás SD kártyán lehetséges. A feladatnak ez teljesen megfelel. Hátul helyezték el a sztereó hangkimeneti aljzatokat. Van 3 jack aljzat a pedáloknak, a Korg jó szokásai szerint ezekből kettő asszignálható. Midihez csak IN és OUT csatlakozót szereltek fel. A THRU hiányát egyes felhasználók nehezményezni fogják, magam is azt mondom, hogy valószínűleg az az 500 Ft plusz költség megérte volna. Úgy tűnik, hozzá kell szoknunk a DIN midi csatlakozók fogyatkozásához. Némi morgolódás közepette vettem tudomásul, hogy a fejhallgató csatlakozó aljzat (ami elől van, bal kéz felől) egy kis 3,5-es aljzattá ment össze. Persze, ezt is kétféle nézőpontból lehet értékelni. Egyrészt jó, mert nem nyúlik ki annyira a hangszerből a dugó, és az arra rohangáló zenészek kisebb nyomatékkal hatnak rá, mikor beleakadnak. Meg ugye a legtöbb mai fejhallgatón 3,5"-os dugó csüng 6,3"-os átalakítóval. Ha nem kell használni az átalakítót, akkor eggyel kevesebb kontakthiba lehetőség nehezíti az életünket. Ugyanakkor pedig tudjuk azért, hogy a profi igénybevételnek a 6,3-as csatlakozó jobban megfelel. Mindegy, a fejhallgatót úgyis elsősorban otthon és a stúdióban használjuk, figyeljünk rá oda! Néhányan máris kifogásolták az elkülönített audió jelutak hiányát. Azonban ez nem egy Kronos, és példának okáért az M50-en sem volt a sztereó kimeneten kívül alternatív routolási lehetőség.
      Nem beszéltem még a billentyűzetről. Számomra érzésre valamivel finomabbnak tűnik, mint az M50-é, de Gyuri kollégám szerint lehet, hogy ugyanazt építették bele. A lényeg, hogy egy jól játszható, a dinamikai árnyalatokat könnyen kiadó, stabil és megbízhatónak tűnő klaviatúra, bár természetesen nem az a minőség, mint a Kronosé. Aftertouch nincs benne, ez is az M50 rokonságra utal.
      A dizájn kapcsán meg kell említenem egy öngólt, amit a Korg fura módon magának lőtt. A szinti hátfalán a KORG felirat "R" betűjébe tettek egy kék ledet, ami a bekapcsolt állapotot jelzi. Jó kérdés persze, hogy kinek, mert a zenész nem látja, így talán a technikus felé jelzi, hogy él a hangszer. A zenész számára egy csomó fény és a nagy kijelző úgyis egyértelművé teszi, hogy él a cucc. Azonban amikor egy koncerten a kamera rátéved a szintetizátorra, akkor ez kék LED szinte beleszúr a kamerák CCD-jébe, és pont a KORG feliratot nem látják majd a nézők, pedig ez ugye a gyárnak egy marha nagy ingyen reklám - volt eddig :)
      A külsőségeket nagyjából letudva nézzük a lényeget, a hangot! Azt gondolom, hogy a hangkeltést a korábbi modellekhez képest még jobban megerősítették. Pont azért lehet indokolt 3-4 évente egy modellt megjelentetni, mert az elérhető árú technológia ennyi idő alatt bőven fejlődik egy nagy lépést, és lehetővé teszi nagyobb memóriák gyorsabb kezelését, magyarán könnyebbé válik a jól szóló hangszerek előállítása. A Krome impozáns méretű, 3,8 GByte méretű multisample könyvtárból építkezik. A multisample-k száma ugyanakkor hasonló nagyságrendű, mint az M50 esetében. Ebből ugyebár az következik, hogy az egyes minták mérete erősen megnőtt, és ennek hatását a tisztább, részletezőbb, energikusabb hangokban azonnal halljuk is. Gyuri szerint nem egységesen módosítottak a minta méreteken, hanem egyeseken drasztikusan, másokon szolidabban. Az egyértelmű, hogy az akusztikus zongora például hatalmasan szól. A Korg hangsúlyozza is, hogy célja volt a zenészek körében talán legfontosabbnak tartott, és egyben talán a legkritikusabban is tekintett hangszínt királyi professzionalizmussal megvalósítani ebben a szintetizátorban. A loop nélküli zongora hangok mellett a dobok és az elektromos zongorák mintái is azt a célt szolgálják, hogy a színpadi zenészek kellőképpen élvezkedjenek a legfontosabbnak tartott hangszínekkel. Vannak még más csemegék is a hangkeltésben. Mint tudjuk, az autentikus elektromos zongora hangszínek hallatán - bármennyire is egyszerűnek tűnik is szintetikus  megvalósításuk - a zenészek szinte minden hangszernél fanyalogni szoktak.  A Korg az utóbbi időben rendkívül ráerősített erre a vonalra. A Krome esetében 8 dinamikai réteg hivatott a pontos hangzás visszaadására. Így valóban lehetséges kijátszani azokat a hangzásokat, amiket eddig lehetetlenség volt kompromisszumok nélkül lebillentyűzni. A doboknál is van egy finomság: egy dobszerkón belül az egyes testek hangjánál függetlenül lehet szabályozni a zengető erősségét, így sokkal természetesebb összhatást lehet elérni, mint ha az összekevert sztereó jelet küldenénk rá az effekt procira.
      Az effekt tekintetében sok különbséget nem fedeztem fel az M50 sémájához képest, nyilván itt is annyi történt, hogy a rendszert hozzáidomították az új engine-hez. A kiválasztható effektek számát is megnövelték valamennyivel.
      A hangkeltés a Korg modelleknél megszokott "Program" és "Combi" felosztás szerint működik, plusz van ugye a szekvencernél használt multi mód. Az effektezés lehetőségei a választott üzemmódhoz kapcsolódnak, gazdag és jól használható választékot kínálva minden módban. Ne feledkezzünk meg a dupla arpeggiátorról sem, mert ez nagyon erős minden komoly Korg szintiben! A Krome nem tartalmaz KARMA funkciót, de ahogy Stephen Kayt ismerem, a szoftveres KARMA tutira meglesz hamar. Megmaradt viszont a jó kis Drumtrack funkció, tehát a meglevő arzenállal is nagyon komoly ritmikai megoldásokra vagyunk képesek.
      Ha eddig nem derült volna ki: a Krome tisztán PCM szintézismódszerrel kelti a hangot. Ne keressük tehát a Kronosból ismert modellező funkciókat. Viszont ennek ellenére nagyon meggyőzőek az analóg jellegű vagy az orgona hangszínek is, a hangszer teljes palettát kínál a hangszínek köréből. Jól szuperálnak a valósidejű kontroll funkciók is. Kipróbáltam pár analóg jellegű, illetve vintage hangra a cutoff-resonance párost, PCM-hez képest nagyon jól teljesítenek. PCM ide vagy oda, van itt azért bőven a régi Korg cuccok, meg persze más gyártók kultikus régi kacatjainak a hangjából is. A DW8000 mintáival szórakozva például egész nosztalgikus hangulatba estem. 
      A szekvencerben nem mélyedtem el túlságosan, de úgy tűnik, hogy talán itt használták ki a legjobban a nagy képernyő által biztosított lehetőségeket. Tényleg kényelmesebb így a soksávos anyaggal a munka, és ahogy a többi üzemmódban, itt is logikus és jól felépített a menürendszer. Amikor már mindenki a számítógépes szoftverekhez van szokva, akkor talán nem tűnik fontosnak a beépített szekvencer okossága és kezelhetősége, de az ügyfelektől tudjuk, hogy sokszor mégis örülnek ennek, akár egy gyors ötlet kidolgozása, akár a zenekari alapok spéci előkészítése miatt. Ápolva az ősök örökségét, a GM kompatibilitás is megoldott, de most is elmondom, hogy meg ne próbálja valaki az innen-onnan összeszedett SMF repertoárjával tesztelni ezt a szintit, mert magam húzom ki a jack dugóit! Nyilván megvan GM szerinti hangszín kiosztás, az effektek is nagyjából beállnak. Ha a dal nem kapcsol GM-et, akkor a Globál menüből mi tehetjük meg ezt. Azonban a GM-re butított hangszín választék az árnyékába se ér a "rendes" hangszíneknek. Nem arról van tehát szó, hogy a meglevő, jól megírt SMF alapokat ne használjuk, hanem arról, hogy ildomos ezeket a Krome "rendes" hangszíneire áthangszerelni, és akkor a hallgatóság csodát hall majd. Ez persze minden profi hangszerre nézve így igaz, de sokan még mindig úgy tesztelnek egy hangszert, hogy hoznak 3-4 számot a repertoárjukból, benyomják, aztán fanyalogva elmennek, hogy hiszen nem is szól annyival jobban. Persze, a GM egy kötöttség. A profi hangszeren viszont csodákat lehet kihozni egy tisztességesen megszerkesztett, de amúgy csak átlagosan szóló dalból is.  
     Említettem már az USB kapcsolatot, ami kényelmes számítógépes kapcsolatot biztosít. Szerettem volna kipróbálni az editort is, de ebben a pillanatban még valószínűleg nincs készen. A Kronos esetében is várni kellett rá kicsit, de lehet, hogy mire a Krome rendesen forgalomba kerül, arra már ez is meglesz.
     Első tapasztalataink szerint a Krome egy nagyon jól eltalált, sokoldalú és nagyon szerethető workstation. Logikus folytatása a Korg hangszergyártási hagyományainak, de nagyon sok korszerű megoldást alkalmaz, minden bizonnyal a Kronos fejlesztéséből számos megoldást átvettek. A hangzás egyértelműen nagyon jó, a kezelés tekintetében pedig nem tartalmaz sok fejtörőt a Korg kedvelőknek. Nem kell hozzá különösebb jóstehetség, hogy megállapítsuk, a következő időszak "bestbuy" színpadi munkaállomását tesztelhettük. A konkurenciának igencsak feladták a leckét, mert ebben az árfekvésben (~300 ezer Ft alatti térségébe várható)  ilyen kvalitásokkal rendelkező hangszert nem találunk. Az örökös fanyalgók persze számon kérhetik, hogy miért nem raktak bele még profibb, aftertouchos billentyűzetet, miért nincsenek individuális audió kijáratok, meg ilyesmiket, de hát ez definiáltan nem egy Kronos, és nem tartom kizártnak, hogy lesz majd egy ennél nagyobb tesó is ami közelít a Kronos felé. A legtöbb zenész viszont nagyon boldogan fogja birtokba venni a Krome-ot. Azért írtam a címben a jókedvű billentyűsről, mert garantált a vigyorgó szmájli ábrázat, amikor az ember ismerkedik vele :) Próbáljátok ki, amint tehetitek!
     A részletes specifikációk megismerhetők a gyári oldalon. Valószínűleg a manual is hamarosan letölthetővé válik.

      Megszületett hát a Korg Krome. Az új "kis" workstation bejelentését számos spekuláció, pletyka és találgatás előzte meg. A Korg erősen vigyázott a kiszivárgó információkra, mert konkrétumot senki sem nagyon tudott, és ami még ennél is jobban jellemző a titkolózásra, a Google sem dobott ki semmiféle érdemi információt.
      Ma már teljesen publikus lesz az új szintetizátor, az alábbi videóból máris sok részlet kiderül. Természetesen amint a kezünkben lesz a hangszer és alaposabban kivesézhetjük, itt is be fogunk számolni a tapasztalatainkról. Azt mindenképpen nagyon fontosnak tartjuk, hogy a Korg nem csak a csúcs kategóriás workstation kategóriában (Oasys, Kronos) alkot profi termékeket, hanem az alacsonyabb árfekvésű szintetizátorai között is mindig találunk olyan modelleket, amelyeket a koncertező zenekarok billentyűsei nagyon kedvelnek. Eddig nálunk az M50 volt a bestseller, sokan kedvelték a nagyobb tudománnyal felvértezett M3-at is. A Krome ezen szintetizátorok nyomdokaiba lép, és az eddigi információk birtokában azt hiszem, borítékolhatjuk, hogy sikeres hangszer lesz.