Korg KROSS gyorsteszt

         Az új Korg szintetizátor névadásában a gyár követte a mostanság alkalmazott "kezdődjön K-betűvel!" vonulatot. Próbáltam rájönni, hogy lehet-e még valami mélyebb filozófia a "Kross" név mögött, és maximum azt tudtam belemagyarázni, hogy ez egy afféle keresztezett szinti, hiszen az X5 -> X5D -> X50  és a Triton LE -> Triton TR vérvonal jegyei is felismerhetők a hangszeren, némi PS60, illetve Microstation beütéssel. Amikor tavasszal bejelentették a Kross-t, azon gondolkodtam, vajon kinek is szánják ezt a kis szintetizátort. A specifikációk és a néhány közzétett demó elég sokat elárult a hangszerről, de igazából most, hogy végre bejöttek az első darabok, és megkaparinthattunk egyet, csak most vált tisztává az egész koncepció.
       Egyrészt ugye sok Korg-hívő nehezményezte, hogy az "X" vonal lezárása után nincs a piacon kis méretű, de színpadképes modell. Volt ugyan a Microstation, de a kisbillentyűs megoldásával inkább a házi stúdiók hangszere lett, vagy hangmodul üzemmódban használják. Aztán ugye kijött az M50, majd annak közvetlen leszármazottja, a Krome. Ezek egyértelműen a Korg zászlóshajói alatt egy szinttel elhelyezkedő, igen komoly képességű munkaállomások, szeretik is a színpadi zenészek őket. A kicsi, könnyű, viszonylag egyszerűen kezelhető, "hónom alá vágom, aztán viszem" kategóriájú szintetizátor viszont tényleg hiányzott a palettáról. A kérdés tehát az, hogy a Kross mennyire felel meg a várakozásoknak, mert a korgos népek hajlamosak komoly elvárásokat támasztani az új hangszerekkel szemben.

       Rögtön az elején szögezzük le: bár a Kross egy kicsi, könnyű, nyeles, akkumulátorról is működő szintetizátor, és beletartozik abba a marketing kategóriába, amit a pamlagon ülő, lábát az asztalra felrakó zenészgyerek képével lehet reklámozni, ez NEM egy Disney Channel film látványzenekarának a látványhangszere. Igazi kis erőmű, amint látni fogjuk, rendkívül komoly tudományokkal felvértezve. Egy pillanatra érdemes talán megállni az akkumulátoros táplálás kérdésénél is. A korai Casio és Yamaha küttyögők után a professzionális gyártók rendre elhagyták az elemtartót, nem tartották fontosnak ezt az opciót. Mostanában viszont ismét divat lett az elemes táplálás, különösen a kisebb hordozható hangszereknél, és még a profi kategóriában is, mint pl. láthattuk a Roland Gaia vagy a Juno Di esetében. Lehet arra gondolni, hogy ez a világvége-marketing jegyében fogant innováció, vagyis a különösen az USA-ban oly népszerű túlélő brigádok a hálózati áram nélküli barlangokban és titkos búvóhelyeken jókat partizhatnak majd ezekkel a hangszerekkel, de azt hiszem, jóval földhözragadtabbak a valódi okok. Úgy vélem, hogy sikerült egyrészt viszonylag alacsony fogyasztású chip kollekcióval felépíteni a hangszereket, másrészt a szintetizátorokon belüli digitális és analóg részekhez szükséges tápfeszültségeket a korszerű tápfesz átalakítókkal könnyen lehet veszteség nélkül föl-le konvertálni. Így elég egy sima 9 vagy 12 voltos külső tápegység, illetve pusztán technológiai kérdés, hogy kialakítanak-e az elemek, illetve akkumulátorok számára egy fészket a dobozon belül. A Kross esetében az elemtartó kialakításáról és a hangszer további részleteiről is kiváló képeket talál a lengyel Muzykuj tesztjében. A cikket érdemes egyébként is elolvasni, a Google fordító egész értelmesen lefordítja.

         Ha már a látványnál tartunk, a fekete - piros - arany színkombináció egy kicsit hatásvadásznak tűnik a nagyobb Korg szintik konzervatívabb eleganciája után, de végül is teljesen jól illeszkedik egy fiatalos zenekar látványképébe, meg jól mutathat a klipeken. A kezelőszervek elhelyezése is alapvetően eltér a megszokottaktól, de pillanatok alatt át lehet látni a rendszert. A hangszercsoportok között forgókapcsolóval választhatunk, a csoporton belül pedig a képernyőn jelölhetjük ki a hangszínt. Örömmel konstatáltuk, hogy megtartották a jól bevált Program - Combination sémát. Egy program 8 oszcillátort használhat, egy kombináció pedig 16 programból épülhet fel. Jó korgos szokás szerint tehát rendkívül összetett hangszíneket építhetünk fel, de térjünk vissza a kezelőfelületre! Igyekeztek a hangszert úgy kialakítani, hogy azok is hatékonyan tudják használni, akik nem szeretnek nagyon mélyen belebúvárkodni a paraméteróceán mélységeibe. Van egy halom Favorites lehetőség, ahová a gyakran használt programokat illetve kombinációkat lementhetjük, és ezzel a koncert közbeni gyors elérés bármikor biztosított. A másik ilyen kényelmi szolgáltatás a Layer és Split funkciók kihelyezése. A zenészek néha morgolódnak, hogy a kombik adta óriási lehetőséghalmazban sokat kell vacakolni, amíg egy szokásos egyszerű rétegezett vagy megosztott billentyűzetes hangszínt megkreál valaki. Az említett, külön nyomógombra kihelyezett funkciók erre adnak gyors megfejtést. Pillanatok alatt összeállíthatunk egy sima splites vagy layeres hangszínt, aztán letárolhatjuk egy user kombiba, később pedig ugyanúgy szerkeszthetjük, mint bármelyik kombinációt. Az említett Favorites gomb alatt 1-től 16-ig számozott választó gombokat találunk, ezek egyrészt a Favorites bankjaiból a gyors kiválasztást teszik lehetővé, másrészt pedig a Step szekvencerben is funkcióval bírnak. Merthogy van egy léptetős szekvencerünk is a "rendes" 16 sávoson kívül, ami újabb kreatív eszközként inspirálhatja a zenészeket. A KROSS-on túlságosan sok real time kontrollert ne keressünk. Van egy hajlító és egy modulációs kerekünk, azok fölött egy - egy programozható kapcsoló, és nagyjából ennyi. A klasszikus hangszínekkel dolgozó zenészeknek ennyi pont elég is lesz, azonban a Kross bővelkedik szerteszét csavargatható szintetizátor soundokban is, melyek szinte ösztönzik az embert arra, hogy tekergessen rajtuk pár paramétert. Ha valakit elkap az ihlet, a tekergetős vágyait egy külső midikontroller segítségével válthatja valóra.
      A hangszer LCD kijelzőjét nevezhetjük kicsinek, de ez csak azért van, mert újabban a Korg a komolyabb szintetizátoraiban nagy méretű touch displayekkel kényeztetett el bennünket, ez pedig ugye a kis tesó. Normál használat során persze ez is bőven elég, kellően informatív és jól olvasható. A mélyebb programozás, illetve a dalszerkesztés során szükségünk van egy kis menüzsonglőrködésre, de a menürendszer, szintén a Korg jó hagyományainak megfelelően logikus és áttekinthető. A kezelőszervek közül a billentyűzetet hagytam a végére. Nos, ez nagyon hasonlít a Krome-ba építetthez, de nem súlyozott. Nyilván a hangszer súlyát és árát szerették volna csökkenteni. Azonban ettől még teljesen jól játszható, korrekt dinamikájú klaviatúra, ebben az árfekvésben teljesen rendben van. A 88-as modellét még nem próbáltuk ki, de azt gondolom, a maga kategóriájában ugyanez mondható el róla.

        A csatlakozásokat illetően sok csoda nincs. Elől van a fejhallgató kimenet, minden más hátul. A vonal kimenet a szokásos 2 db 6,3-as jack aljzat, tehát semmi bohóckodás, mint ahogy egyesek mini jack aljzatot vagy sztereó 6,3-ast raknak már komolynak számító szintetizátorokra is. Mondjuk ezen is találunk 3,5-es aljzatot, de ez itt egy vonalbemenet, ami például jó lehet próbán egy MP3 lejátszó jelének a rávezetésére. Van mikrofon csatlakozásunk is, a beépített hangrögzítővel a belső hangkeltésen kívül a mikrofon, illetve a vonalbemenetre rákötött eszköz, hangszer jelét is rögzíthetjük. Próbatermi barkácsolásokhoz, számcsináláshoz nagyon jó segítség. A hátoldalon találunk még USB csatlakozást, illetve hagyományos MIDI IN/OUT aljzatokat. A THRU sajnos már nem fért bele a koncepcióba, pedig sokszor kincset ér egy továbbfűzési lehetőség, és fillérekből meg lehetne oldani. De a Korg sajnos már a Krome esetében is lespórolta ezt a csatlakozót. Szintén hátul van az SD kártya slotja és a pedálok csatlakoztatására szolgáló jack aljzatok. Az viszont egyértelműen dicséretes, hogy három pedált is csatlakoztathatunk, akár a nagyobb testvéreken.

       A külsőségek után természetesen a hang érdekelt bennünket a legjobban. A 112 M hangmintatár nem tűnik ma már túl soknak, emiatt voltak előzetes fenntartásaim. Azonban a meghallgatás rácáfolt ezekre. Nem raktak borzasztó sok multisample-t a hangszerbe, de azok legalább valóban jól szólnak. Az egész szintetizátort jó dögös, ütős megszólalás jellemzi, a hangszíneket bátran kiereszthetjük a nagy színpadi hangrendszerekre, és nyugodtan befoghatjuk stúdióanyagok készítéséhez is. Nyilván nem a Kronos hangminősége itt a mérce, de azt bátran kijelenthetjük, hogy a Kross árkategóriájában nem találunk olyan szintit, amelyik jobban szól. Amint azt a Kronos és a Krome esetében is megtapasztaltuk, a Krossba is nagyon gondosan kidolgozott, jól megszerkesztett presetek kerültek. A kötelező akusztikus PCM mintákon kívül ki kell emelni a szinti hangzásokat. Nagyon sok ma divatos, például a dubstepben bevethető hangot találunk, melyek inspirálhatják az embert további hasonlók megszerkesztésére is. A dupla polifonikus arpeggiátor és a Drum Track funkciókat is megtaláljuk, ezek is a felsőbb kategóriás modellekből jöttek át. Szintén azt lehet mondani, hogy kreatív zenészek által igen jól megszerkesztett patterneket kapunk, és bár biztosan lesznek, akik ezeket csak ritkán fogják kihasználni, mások számára viszont aranybányát jelentenek. A Korg szintiknek mindig is erősségük volt az effekt szekció. Most is nagyon jó minőségű effekteket kapunk, melyek eléggé rugalmasan oszthatók szét és paraméterezhetők a program és combi hangszíneink esetén. A szekvencerezésnél már óvatosabban kell elbánnunk az effektekkel, de véleményem szerint azokra a feladatokra, amikre a beépített szekvencert szánták, ennek a sémának (5 inzert + 2 master) elégnek kell lennie. A hangszínek szerkesztése követi a Korg szintiknél megismert eljárást, de a kis kijelzőn azért oda kell figyelni arra, amit csinálunk. A számítógépes editor program használatával persze ez sem jelenthet szűk keresztmetszetet.

       Összességében a Kross egy rendkívül sokoldalú, nagy teljesítményű munkaállomás. A hangzása meggyőző, erőteljes, az árfekvéséhez képest kiváló. A kezdő zenekarok részére pompás kis hangszer, minden szükséges dologgal felszerelve. De valószínűleg a profik közül is sokan fogják választani, mert mindig kell még egy újabb billentyű, ami nem árt, ha jól szól, nem árt, ha kicsi és könnyen szállítható például próbára, és az sem árt, ha a próbateremben ki tudjuk dolgozni a számok alapjait, rögzíteni tudjuk az egész zenekari produkciót, mégpedig teljesen jó minőségben. Sokan az újszerű dizájn miatt fogják választani, de az se baj. Simán el tudom képzelni liveact cuccokba is.  Úgy érezzük, hogy a Korg megint egy jól eltalált modellel jött ki, amit széles körben fognak használni a billentyűsök a közeli jövőben. A Kross részletes információi megtalálhatók már a Syncopa termékismertetőjében.     

Retró tárlatvezetés egy avíttas üzleti prospektusban

     A cégnél fellelhető több tonnányi kacat (értsd: kincs) között a minap akadt a kezembe a Musik Produktiv egy szintetizátor prospektusa. Belelapozgatva azt gondoltam, hogy ez a kiadvány ma már messze több, mint egy réges régen elavult üzleti ajánlat. Hirtelen felindulásból fel is töltöttem gyorsan a netre, és ha van kedvetek, most együtt átlapozgathatjuk, mindenki örömére és épülésére. Javaslom, hogy ne a Firefox beépített PDF olvasójával nézzétek, hanem rendes Adobe Readerrel!

       Az első és legfontosabb információ a dátum. A szerkesztői köszöntőben (3. oldalon) találjuk az információt: 1984 áprilisi helyzetet tükröz a prospektus. Természetesen német nyelvű, és aki tud egy kicsit németül, az igen jól szórakozhat az egyes hangszerek ismertetőin, ajánló szövegein. Tetten érhetjük, hogy mennyit változott az elektronikus hangszerek marketing nyelvezete, mit tartottak akkoriban fontosnak közreadni, és összevethetjük a szóhasználatot, a fogalmazást a mai netes ajánlókkal. Számomra és nagyon sok magyar számára 1984-ben ezek a prospektusok voltak "A"  zenei elektronikai információ forrásai, hiszen a midis könyvekhez is csak jó pár évvel később lehetett hozzájutni. Egy átlagos magyar zenész számára a prospektusban közölt információk jelentős része teljesen érthetetlen volt, részben a technikai újdonságok frissessége miatt, részben azért, mert mi magyarok csak nagyon messziről figyelgettük a zenei elektronika fejlődését, tehát az 5-6 évvel korábbi hangszereket és technológiákat is csak igen kevesen ismerték idehaza.

       Vágjunk neki a virtuális múzeumlátogatásnak, rövid kommentárokkal az egyes oldalak tartalmát illetőleg!

Borító
Megfakult kissé, de lényeg látszik. Korabeli csúcsszintetizátorok egymásra tornyozva. Akkoriban nagyon fontos volt, hogy a billentyűs minél több szintetizátorral vegye magát körbe, hiszen mindegyik hangszer csak kevés féle hangszínt tudott jól produkálni, kevés volt a polifónia, multitimbralitásról pedig nem nagyon beszélhettünk. A rakás alján levő Yamaha zongora (talán Clavinova YP40?) látható egy Boss CE-1 chorus-ensemble effekt, amit némely gitáros és szintis mind a mai napig előszedeget.

Belső borító
Magnum hangfalak. Elég húzós árú hangládák voltak ezek, ahhoz képest nem valami nagy csodák. Felejtős.

3. oldal
A szerkesztő, Theo Pötter pár szóval ajánlja a kiadványt, szabadkozik, hogy sajnos nem tudnak minden létező szintetizátort bemutatni. Ennek ellenére látni fogjuk, mi minden fért bele ebbe a füzetbe! Ne feledjük, 1984-et írtunk! Ja, és arra bátorítja a népet, hogy ne féljünk a számítógépes zeneszerkesztéstől, meglátjuk, milyen egyszerű dologról van szó! :)

4. oldaltól
Kezdődnek a csodák. Roland SH 101, Korg Poly800, Yamaha CS 01 II, aztán a helyzet fokozódik, például a Moog szintikkel. Újdonság a Moog Source. Ezt például nagyon szerettem. Az eddig bemutatott darabok közül mindegyikkel személyes jó barátságban voltam, egyedül a Moog Rouge volt az, amit csak keveset tudtam próbálgatni. Jönnek aztán a Poly61, a Juno106, a JX3P, A Sequential cuccai - valamennyi klasszikus mára. A KIWI némileg kevéssé ismert jószág volt, se azért akadt belőle pár errefelé is. Aztán a jóságos Jupiter szintik, melyek emlékéből és DSP-s modellezéséből a Roland ma is jól elvan. A Prophet T8 után a Rhodes Chroma jön, kiemelve, hogy egy interfész segítségével összeköthető az Apple II komputerrel. Húha. Van itt aztán egy Emulator II, potom 24.900 márkáért bárki megvehette.

9. oldal 
A Yamaha DX-7 kapcsán kicsit bevezetik a népet az FM szintézisbe. Elmondhatom, hogy akkoriban nekem sok fejtörést okozott az FM szintézis megértése, annak ellenére, hogy elég sok mindent tudtam már a szintetikus hangkeltésről, meg az analóg szintik lélektanáról. De a DX-ek működése sokáig magas labda volt és csak többszöri nekifutással sikerült a rendelkezésre álló információ foszlányokból összerakni fejben ezt a rendszert. Találunk egy kis táblázatot is a DX-1, a DX-7 és a DX-9 összehasonlításáról is. Bizony, ezek akkor már futó modellek voltak.

11. oldal
Yamaha KX-5: elkezdődött a "szabadítsuk fel a billentyűst!" kampány, vagyis hagyjuk őt is a színpadon kibontakozni és ugrálni, hogy a nézőtérről a lányok jobban be tudják fogni optikáikkal. Megemlítik, hogy a keyboard nem tartalmaz saját hangkeltést. Emlékszem, hogy akkoriban ezen is többen padlót fogtak, hiszen a MIDI rendszert még éppen csak kóstolgatta a nép idehaza. A másik "csoda" a Yamaha MP-1, a printeres szinti. Ilyent is javítottam, de a printere már nem működött, mire hozzánk került.

12. oldal
Roland újdonságok. Az MKB 1000 midi keyboard és az MKS hangmodulok szintén magyarázatra szorultak az átlag magyar muzsikusok számára, akik nem vágták, minek kell megbontani a billentyűzet és a hangkeltés közti kapcsolatot. Örültek, ha egy épkézláb szintetizátor árát képesek voltak összespórolni. 

13. oladal
Fogalommagyarázat. Ezek miatt is nagyon kedveltük a Musik Produktiv  billentyűkkel foglalkozó kiadványait. Volt ugye egy csomó angol kifejezés, melyeket a szótárból le tudtunk fordítani, de hogy pl. a "trigger" a "pattern" vagy a "flam" kifejezés mit is takar az elektronikus zenei gyakorlatban, azt nem nagyon tudtuk megfejteni, amíg ezeket az okosságokat át nem tanulmányoztuk. 

14. oldaltól
A szekvenceres szép új világ kezdeményei. A dolog végkifejletét látjuk. :)

15. oldal
Egy teljes oldalt szenteltek a Muzix 81 audio processzor ismertetésére. Mint tudjuk, ez magyar fejlesztés, és csak elismeréssel adózhatunk Szalay András munkájának. Zárójelben jegyzem meg, hogy a linkelt cikkben a Kóbor Jánost ábrázoló képet én szkenneltem be réges régen egy német folyóiratból, Kóbornak is a régi Syncopa web "Vintage sarok" oldalán mutatták meg. Íme, ez volt az én verzióm, amiből némi vágás és igazítás után lett a cikkben szereplő kép. De nem baj. A piros aláhúzás nem tőlem származik, hanem a folyóirat gazdája jelölte meg magának az érdekes részeket. Azt hiszem, ugyanattól kaptam ezt a prospektust is, ebben is találhatók aláhúzások, széljegyzetek, stb. Az internet előtti időkben így ment ez.

16. oldal
Újabb érdekes kezdemények: digitális zongorák. A felsorolt modellek a mai digitális zongorákhoz képest persze elég mulatságos hangokat keltettek, és a billentyűzetek is kezdetlegesek voltak, de valahol el kellett indulni az úton.

18. oldaltól
A tokok, monitorládák és a keverők a szintisek számára persze nem annyira izgalmasak, de azért érdemes egy pillantást vetni rájuk. Felidézik a '80-as évek elejének-közepének színpadi hangulatát.

21. oldaltól
Ez viszont ismét izgalmas terület. A dobgépek ebben az időben indultak hatalmas fejlődésnek. A felsorolt modellek egytől egyig mára kultikus darabokká váltak. Láthatjuk a Fricke MFB 512-t is, amit nagyon nem szerettem javítani. Az MFB cég viszont ma is él és virul, nagyon kedves kis moduláris szintiket produkál.

25. oldal
Elkezdődött a "MIDI-kütyü" korszak. Mindenféle szeparátorok, szétosztók, mergerek, kapcsolódobozok és átalakítók jelentek meg a piacon. Itt most a Roland MM-4 thruboxot és az MD-8 DCB-MIDI átalakítót láthatjuk.

26. oldaltól
"Was ist MIDI?" - teszik fel a kérdést, és a zenész társadalom akkoriban buzgón tanulmányozta a következő leírást, hiszen sokan itt találkoztak először értelmes magyarázattal, arról, hogy miként is működik ez a rendszer, hogy lehet szintetizátorokat, dobgépeket és számítógépeket végre gyártótól függetlenül összekapcsolni.

28. oldaltól
A dolgok sűrűjébe értünk. A Muzi81 még a lazább része a dolgoknak. Aztán a Yamaha CX-5 és a köré kigondolt mini stúdió rendszer valahol a mai házi stúdiók előszele lehetett. A prospektus szerint: "a CX-5 egy normál home computer (32kB), Microsoft Basic nyelven programozható."

30. oldal
Itt fejeződnek be a mikroszámítógépes zenei virgoncságok, de az igazán érdekes dolgot a lap alján találjuk. A Roland G-707 midis gitárját a GR-707 "kontrollerrel", minden mai gitárszintetizátor ősével.

Hátsó belső borító
Szalagos stúdió hangulat. Boldog évek emléke.

Hátsó borító
Egy E-mu Drumulatorral tartották ildomosnak bezárni a prospektust.

Retró kalandtúránk végén azon gondolkozom, hogy újabb harminc év elteltével vajon min fognak majd mosolyogni unokáink a mai zenei eszközök ismertetőit nézegetve. Lesz egyáltalán valami, ami számukra is fontos, emblematikus lesz a mai technikai eszközök közül?  Vagy csak egyszerűen bedarálni való hulladék minden?
Majd eldől.

     A múltkori, KORG PA900 keyboardról szóló bejegyzést követően a blog rendszeres követője, djuice rákérdezett, hogy miből érzem azt, hogy a kísérőautomata billentyűk csillaga már hanyatlóban van. Azért foglalkozom most ezzel a kérdéssel, mert nagyon is napirenden van, és érdemes egy kicsit körbejárnunk a dolgot. Tovább az említett állítást mindenképpen pontosítani kell, mert különben nem az a jelentés fog átjönni, mint amit szeretnék.
     Személyes visszaemlékezéssel kezdem. Jó 25-30 évvel ezelőtt a környéken, vagyis Zalaegerszegen, Szombathelyen, Körmenden,  Nagykanizsán és szerte a Balaton körül rengeteg "zenés hely" működött. Ezek olyan vendéglátóipari egységek voltak, melyekben esténként egy zenész vagy egy kisebb zenekar szórakoztatta a vendégeket. Az idősebbek számára ez persze teljesen tiszta, azonban mivel az utóbbi években a töredékére zsugorodott ezen helyek száma, előfordulhat, hogy vannak olyan fiatalok, akik még soha nem jártak ilyen vendéglőkben. Szívesen mentünk be barátokkal, barátnőkkel egy pohár italra akkor is, ha nem mulatoztunk ott egész éjjel, pusztán csak azért, hogy meghallgassuk a zenészt. Engem akkor is nagyon érdekelt már, hogy melyik billentyűs mit tud kihozni adott hangszerből. A technikai oldalt, tehát az adott szintetizátort már ismertem, és nagyon érdekes volt, hogy miként használja az egyik vagy a másik muzsikus ugyanazt a billentyűt. A zenészek között sok jó barátra akadtam, akik el is mesélték nekem, hogy adott helyzetben miért így vagy úgy választanak stílust, hangszínt, egyebeket, vagyis, hogy miként alkalmazzák a hangszer kínálta lehetőségeket. Abban az időben még a klasszikus arranger billentyűzeteket gyártották még, vagyis annyi volt a tudományuk, hogy a bal kézre rá tudtak kapcsolni különféle stílusoknak megfelelő ritmus kíséretet. Kezdetben egyszerű dob alap jött csak, de már például a kísérő automatikával ellátott orgonák is tudtak automata basszust is. A digitális szintetizátorok mellékvízén pedig megjelentek a kísérő automata modellek, melyek már jóval komolyabb, több szólamú kíséretet kreáltak a  bal kézzel lefogott harmónia alapján. Minden gyártónál hasonlóan alakult a séma. Nézzük például a Rolandot! Megcsinálták az "LA-szintézist", abból felépítették a roppant sikeres "D-szériát". Adott volt tehát egy megfelelően magas polifóniafokkal és multitimbralitással rendelkező hangkeltő rendszer. Ez szinte megihlethette a gyár fejlesztőit, hogy ragyogó kísérőautomatát lehetne rá építeni, hiszen a szükséges hangszínek nagy része megvolt, a processzor vezérelt hangkeltés pedig kínálta a lehetőséget arra, hogy kísérőautomatikát fejlesszenek rá. Az eredményt ismerjük, a Roland "E" szériája óriási siker lett. De említhetnénk a Yamaha vagy a Casio példáját is, nagyon hasonló volt a történet. 
     Amint megjelentek a piacon ezek az első igazán komolyan vehető és zenei szempontból is kifinomult kíséreteket tartalmazó keyboardok,  egy csomó zenész ezek felé fordult. A billentyűsök egy része korábban bárzongorista volt, másik részük pedig zenekarokban billentyűzött szintetizátoron vagy elektromos orgonán. A lényeg, hogy valamennyien képzett muzsikusok voltak. Az ortodox zongoristák akkor is "megszólták" már az új technikát bevetőket, "gyors- és gépkezelőnek" csúfolták őket, és azt mondták nekik, hogy a bal kezük fakézzé változik hamarosan. Az általam ismert zenészek azonban nagy műgonddal dolgozták ki a kísérőautomatával játszott nótákat is, ügyelve a pontos harmóniaváltásokra, becsempészve mindenféle rafinált dolgokat, meg közben figyelve azt is, hogy az egész produkció kifelé szépen szóljon. Lehetőségem volt sok igen tehetséges és nagy nevű billentyűs ilyen jellegű műhelytitkaiba bepillantani, és azt kell mondanom, hogy valamennyien nagyon komolyan vették a hangszereiket és a fellépéseiket is.
      Az igazán nagy fordulat a Standard Midifile-ok megjelenése kapcsán következett be. A "mert a közönség ezt igényli" szlogen jegyében előbb vagy utóbb szinte minden vendéglátós, lakodalmas muzsikus elkezdte használni a készrefőzött nótákat. Korábban azt kérdezték a zenésztől, hogy tudja-e a Besame muchot, innentől pedig azt, hogy megvan-e a "Balatoni nyár". Az MP3 alapú "muzsikálás" innentől már egy apró lépés csupán, legfeljebb annyit rontott a helyzeten, hogy már énekelni sem kell feltétlenül az előadónak. Nagyon fontos dolog következett be, és ezt meghatároz sok minden további fejleményt. Korábban, akárhogy is, a zene megszólaltatása közönség előtt a nóta első ütemétől az utolsóig teljes koncentrációt, interaktivitást követelt meg a zenésztől, akárcsak bármilyen más hangszeres játék esetében. Ezért én nagyon sértőnek tartom azt, ha a kísérőautomata hangszeren profin játszó zenészt bárki is leszólja. Azonban a nagyközönség számára nem nagyon válik el attól az "entertainertől" (zenésznek nem feltétlenül nevezném), aki kikeresgéli a következő (mástól vásárolt vagy csereberélt) számot, és a megfelelő időpillanatban képes megnyomni a START illetve a STOP gombot. Ettől persze az illető lehet például kiváló énekes, csinálhat borzasztó jó hangulatot, csak éppen az ott, előttem megszülető zene varázsa marad el. A kérdésről sokkal alaposabban lehetne és talán kellene is beszélni, de itt térnék vissza djuice kérdésének a megválaszolására. 
     A playback általánossá válása a vendéglátós zenélésben azt eredményezte, hogy zeneileg nagyon jól képzett, igazi művész billentyűsök jelentős része egyszerűen kiesett a szakmából, vagy valami kocsmában éhbérért nyomkodja ő is a gombokat egy lejátszón. A bárok, vendéglők tulajdonosai töredék pénzért találtak jófej fiatal srácokat, akik hatalmas repertoárt képesek előadni valahogyan. Ettől persze átalakult a közönség is, mert akik a (fél)élő zene miatt jártak korábban, azok nagyrészt elmaradoztak, az új arcok pedig nem azért járnak, hogy analizálják a zene milyenségét, hanem hogy kellemes mulatós zenére rúghassanak be a haverokkal. A csörömpölés forrása és a mögötte álló arc szinte másodlagossá vált.
     A gyártóknak is fel kellett ismerni ezt a helyzetet. Az elmondott példák saját, magyarországi  tapasztalatokon alapulnak, de nagyon hasonló a helyzet például Olaszországban, Németországban vagy Ausztriában is. Talán annyi, hogy az említett országokban maradt azért egy jelentősebb réteg, akik igénylik és megfizetik az élő zenét, és kritikusan nézik, hogy milyen az adott produkció. A gyárak tehát az igényeket követve nagyon rágyúrtak a gyors, könnyen kezelhető, szöveget megjelenítő fájllejátszók beépítésére. Általánosságként mondható, hogy bár természetesen a technika fejlődésével egyre jobb hangkeltő rendszereket és egyre kifinomultabb kíséreti stílusokat építenek be, ezekben nem történt egetverő változás. Lehet persze mondani, hogy egy trombita hangszín kifejezőképességét a gyár csak véges szintig képes fejleszteni, meg azt is, hogy nem érdemes 122 rumba után egy 123-ikat is beépíteni, de a lényeg az, hogy ezeken a területeken brutális, mindent átformáló erejű innovációra nem számíthatunk. A profi gyárak fejlesztési irányaiban tehát kiérezhető egyrészt a player funkciók csiszolgatása, másrészt pedig egy olyan vonulat, amiről eddig nem beszéltünk. Az otthoni szórakozásra bevethető keyboardok családja. Ma már szimpla házi mulatozásra is nagyon nagy teljesítményű és jó minőségű hangszereket kaphatunk, olcsóbbakat és jobbakat, mint amilyeneken pár éve a profik nyomták. 
    A professzionális zenészek kiszolgálására szánt arranger keybordok száma azonban csökken, pont azért, mert a felhasználói réteg is szűkül. Amikor pedig a gyártott darabszám erősen leesik, akkor a fejlesztői létszám és a  ráfordított költségek is csökkennek és a későbbi support sem lesz olyan hathatós, mint a korábbi modelleknél. A Korg PA széria kapcsán éppen az a roppant szimpatikus, hogy a fejlesztők próbálják lereagálni a felhasználó profi muzsikusok javaslatait, és mindent, amit lehet, ezekből megvalósítani az új modellekben. A Korg esetében a zenészek fő morgolódó és észosztó helye a Korgforums.com. Ez a webhely elég sok vihart ért meg az elmúlt évek során. Teljesen magánfenntartású oldal volt, amit a Korg szakemberei is rendszeresen látogattak, és időnként válaszoltak is a feltett kérdésekre. Az oldal azonban hihetetlen nagyra nőtte ki magát, és nyilvánvalóvá vált, hogy a tulajdonos, aki ezt hobbiként beindította, nem fogja tudni sem anyagilag, sem az adminként rárótt rengeteg munka miatt ezt vinni. A Korg viszont nagyjából úgy viszonyult a kérdéshez, hogy a gyárnak, illetve a viszonteladói hálózatnak van megfelelő support rendszere, nem kívánnak egy általuk nem ellenőrizhető oldalt fenntartani, ahol ráadásul időnként igen súlyos vádak és támadások érték a gyárat. A kérdésről szó esett a Bitzenedében is. Aztán valahogyan mégis rájöttek a Korgnál, hogy ez a világméretűvé nőtt korgos közösség nagyon jó alapot nyújthat nekik a célzottabb fejlesztésekhez, és most a Korg USA  legalább annyival támogatja az oldalt, hogy a fenntartási költségeket fedezi.  Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert azt gondolom, hogy miközben világszerte visszaesik a profi automata arrangerek iránti igény,  a Korg ezzel a politikával képes a profi zenészeket megtartani, sőt, sok újat magához vonzani. Így már lehet gazdaságos darabszámokat gyártani és érdemes komolyabb fejlesztési lépcsőfokokat is meglépni. A PA sorozat reputációja így egyre nő, és a laikusok, otthoni első hangszert vásárlók is sokan választanak belőlük. 
      A kérdésnek persze még ezer ága-boga van, és érdemes is lenne még sok mindenről beszélni, de hát egy bejegyzésnek még ennyi is túl hosszú. Nem említettem például azt, hogy megfelelő pedagógussal a zeneoktatásban a kísérőautomata billentyűkkel milyen jelentős eredményeket lehet elérni, vagy hogy az otthoni hobbimuzsikusok számára micsoda fantasztikus utat nyitnak ezek a hangszerek a zene mélyebb megismerésének irányába, azon felül persze, hogy kiváló szórakozást nyújtanak. Azoknak a billentyűsöknek pedig, akik professzionálisan zenélnek arrangerekkel, és estéről estére szórakoztatják a vendégeket, azt üzenem, hogy érezzék ezt igenis rangos előadói, művészi munkának. Amíg ez így lesz, addig a gyárak is versenyeznek a kegyeikért.

Korg PA900 gyorsteszt

       Az idén 50 éves Korg főmegfejtői talán maguk sem gondolták volna egykor, hogy az analóg, majd a digitális szintetizátorok terén kimagasló cég a vendéglátós "entertainer" zenészek körében is learat szinte minden babért. Azt pedig hogy is sejthették volna, hogy mikorra a kísérőautomata szintetizátorok csillaga már hanyatlónak tűnik, a Korg még mindig ott van az élvonalban, egyesek szerint pedig egyenesen ők diktálják immáron ezt a hangszercsaládot. Márpedig ha szétnézünk, akkor a Yamaha, a Roland, a Casio  és a  Ketron termékein kívül nem sok mindent találunk. Pár éve pedig, ha az ember végignézte a Frankfurti vásár kínálatát, azt láthattuk, hogy se szeri, se száma a különféle gyártók automata hangszereinek. Külön kéne magával a tendenciával is foglalkozni, hogy ugyan miért is csökken az egyszemélyes zenekarok iránti érdeklődés, és miért alakult így a piac, ahogy. De inkább azt érdemes megnéznünk, hogy ebben  a hanyatlónak tűnő piaci szegmensben miért képes a Korg mégis rengeteg hangszert eladni, mikor a többi gyártók mind sírnak.

     A legfontosabb ok talán az lehet, hogy a gyár komolyan veszi azokat a zenészeket, akik ezekkel a hangszerekkel dolgoznak. Mert bizony, ez is egy munka, mégpedig aki valaha is csinálta, vagy a közelében volt, az tudja, hogy nagyon kemény munka. 6 - 8 órán át egyedül, vagy maximum egy-két zenésztárssal biztosítani, hogy egy percig se lankadjon a jó hangulat a buliban, az bizony elég kemény meló. A jó vendéglátós zenésznek illik az egész bulit hibátlanul végigénekelni, illik hatalmas repertoárral rendelkezni, és illik mosolyogni és jó képet vágni a néha igencsak fura kérésekhez és megnyilvánulásokhoz is a közönség köréből. Ezek mellett nem szeretné a zenész, ha a hangszere extra feladatok elé állítaná, vagy szívatná. A jó hangminőségen és a sokoldalú, jól megszerkesztett stílusokon kívül tehát alapvető elvárás a zenész számára az áttekinthető és logikus kezelhetőség, vagyis hogy minden szükséges beavatkozást, váltást gyorsan és biztonságosan meg lehessen csinálni. A koncertező zenészek esetében is kiábrándító, ha a zenészek technikai piszmogással töltenek el perceket a számok között. A vendéglátós, lakodalmas műfajban a pergő, lendületes előadás még fontosabb. Egy számon belüli technikai gubanc pedig nagy égés. Azt hiszem, a Korg fejlesztői tökéletesen tisztában vannak ezekkel a szempontokkal. Mint korábban a gyár csúcskeyboardját, a PA3X-et bemutató bejegyzésben is írtam, a Korg mérnökeinek bőven volt hova nyúlniuk, ha jó hangszíneket szerettek volna beletenni a hangszerbe, és az "i" széria óta annyi jó kíséreti stílust is kidolgoztak, hogy ebből már eleve nem lehet gyenge hangszert összehozni. A PA3X ismét új szintet állított fel. Azonban az olcsóbb kategóriában is nagy durranást jelentett a PA600 tavaly év végi megjelenése. Most pedig itt a PA 900. Egyelőre csak egy tesztpéldányt kaptunk belőle, és sajnos korántsem tudtuk olyan alapossággal megnézni, mint illene, mivel csak pár napot időzött nálunk. Azonban amint elterjedt a hír, hogy itt van a PA900, egyből jöttek olyan zenészek, akik szerették volna kipróbálni, és az ő véleményük egyértelműen nagyon pozitív volt, kivétel nélkül mindenkinek nagyon bejött az új hangszer.
     Megpróbálom az ő véleményüket elmondani, ami nagyjából a bennem kialakult képpel is egybevág. Hozzá kell tennem, hogy a tesztelő emberek szinte kivétel nélkül profi, sok éve ebben a műfajban dolgozó muzsikusok voltak, akik most is valamilyen csúcskategóriás hangszeren nyomják, és nagyon apró  finomságokra is odafigyelnek, meg szóvátesznek olyan dolgokat is, amiket én elsőre észre sem veszek.
Első körben persze mindenki a hangszíneket vette sorra, de ezen a körön általában gyorsan végig is futottak, igen, mondták, ezek nagyon jók. A PA600 hangzását is mindenki dicsérte, a 900 ahhoz képest dupla PCM hangmintatárral rendelkezik. Több tehát a "DNC" (Dynamic Nuance Control) hang is benne, amelyeket a szóló hangszínek kiválasztásakor a zenészek szívesen fognak választani, mert nagyon élő hangszínek, és igen természetesen reagálnak a valós idejű kontroller beavatkozásokra. A következő tesztpont pedig mindenkinél a stílusok számbavétele volt. Akiknek korábban nem volt még Korg arrangerük, azok nagy lelkesen mutogatták nekünk a szépen kidolgozott kíséreteket, a nagyon használható intrókat, endingeket és variációkat. Számunkra, meg az ortodox Korg arranger használók számára is volt azonban sok újdonság. Nagyon dicséretes, hogy a Korg odafigyel, legyenek mindig friss stílusai. Nem csak a harminc éve minden éve ugyanazt a bossát toló zenész hangulata lesz ettől jobb, hanem az ilyen zenés helyeket rendszeresen látogató vendégek is méltányolják a változatosságot. A preset stílusok szokás szerint nagyon muzikálisak, finoman megszerkesztettek, és szerencsére nincsenek agyonhangszerelve.
    Kezelés szempontjából a korgos embereknek semmit sem kell megtanulniuk, legfeljebb bizonyos gombok helyzetét kell megszokniuk, évek óta nagyon hasonló a kezelőszervek elrendezése, de még a menürendszer is. Ami nagyon jól bevált, ahhoz kár is lenne hozzányúlni. Azonban a nem korgot használó népek is gyorsan eligazodnak az alapvető funkciók között, és szemmel láthatólag ez örömmel tölti el őket. A kijelző a PA600-hoz hasonló nagyméretű érintős LCD display, gyors és biztos navigációt tesz lehetővé. Fontos az is, hogy ez a kijelző jól látható és olvasható abból a távolságból, ahonnan a zenész nézi. Ez látszólag együgyű kijelentésnek tűnik, amikor már nem nagy kunszt jó minőségű LCD képernyőket gyártani. Azonban igen sok hangszeren mégis speciális fejtornát igényel a csak kis szögből jól olvasható kijelző nézegetése.

     A PA900-at a Korg valahová a PA 600 és a PA3X közé pozícionálta. Méretre, dizájnra ugyan inkább a 600-hoz van közelebb, ugyanakkor megvan a dupla fájllejátszó, a TC Helicon harmónia processzor, és számos jellemző, melyeket egyértelműen a nagyobbik tesótól kapott meg. Néhányan fanyalogtak a billentyűzeten, ami nagyon hasonlít a PA600-éhoz. Ránézésre ugyanaz, de amúgy mégsem, merthogy ez bizony már aftertouchot is tud. Ez a Yamaha fazonú billentyűzet valóban nem éri el PA3-ban használt keyboard minőségét, de mindazonáltal jól játszható, és elég precíz a dinamika érzékenysége  is. Azért hozom szóba a dolgot, mert némelyik konkurens termékben ezt finoman szólva nagyvonalúan kezelik. Volt, aki kevesellte az egy pendrive csatlakozót, azonban erre frappáns választ tudunk adni. A készülék hátulján ugyanis van egy zárólemezzel diszkréten lezárt fészek, ebben pedig egy micro SD csatlakozó. A nóták és stílusok tárolását tehát frankón megoldották, a pendrive inkább csak beviteli eszköz, mintsem a lejátszandó anyagok forrása és a mentések kötelező helye.

     A PA3X-hez képest jóval kisebb és könnyebb a hangszer, nyilván ez magyarázza az egyszerűbb billentyűzet és a kisebb méretű nyomógombok felhasználását is. A zenészek egy része még mindig a nagy, szerintük "mutatós" szintetizátorokat keresi, mások viszont egyre inkább a kis méretű, könnyű és könnyen szállítható hangszerekre hajt, meg igyekszik a korábban teherautónyi méretű felszerelést kisebbre, kompaktabbra cserélni, persze lehetőleg funkcióvesztés és minőségi kompromisszumok nélkül. A PA900-at ők feltétel nélkül szeretni fogják. 
    A Korg PA900 már részletes adatlappal megtekinthető a Syncopa oldalán, de majd csak valamikor idén ősszel kerül forgalomba. A tapasztalataink és az árfekvése alapján teljesen biztosra vesszük, hogy újabb sikerterméket tesztelhettünk. Egy bajunk van csak. Valószínűnek tartjuk, hogy a gyár a PA600-hoz hasonlóan a 900-ból is kevesebbet lesz képes gyártani, mint amennyire igény lesz, és legalábbis az első hónapokban emiatt lesznek várakozó listák.                   

       A Natgeo tévében ezen a héten egy igen kiváló sorozatban foglalkoztak az 1980-as évekkel. Keveset nézek tévét, de erre azért szakítottam időt. Azt gondolom, hogy megérte, mert a sorozat tényleg érdekes volt. Nem csak azért, mert az ember találkozhatott a ma "retro" kategóriába sorolható cuccokkal, nézhetett régi filmekből, klipekből részleteket, hanem főleg azért, mert megmutatott olyan összefüggéseket is, melyeket nem biztos, hogy mi ismertünk. A National Geographic persze tipikusan amerikai nézőpontok szerint elemezte a korszakot, de talán pontosan ez volt az egyik legérdekesebb dolog a magyar néző számára. Szembesülhettünk hajdani vélekedéseinkkel, nézeteinkkel, az akkori USA-ról alkotott fogalmainkkal, illetve megtudhattuk, hogy a tengerentúlról hogy festett például Kelet-Európa.
Mert ugye mi, akik akkoriban voltunk fiatalok, tele voltunk az Egyesült Államok iránti hatalmas lelkesedéssel. Pláne a zeneipar, a fejlett technológiák és a szuper autók bűvölete miatt. Azt persze már akkor is tudtuk, hogy a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja is sokat hazudik, de mivel a helyi hivatalos médiáról ez nyilvánvaló volt, olyan nagyon nem is akadtunk el ezen. Nagyon szerettem volna azt a '80-as Amerikát személyesen is megismerni. Amikor az egyetem után lehetőségem lett volna egy ösztöndíjjal kimenni, csapot-papot hagytam, és indultam - volna, ha a Magyar Néphadsereg ezt engedte volna. Azonban az egyetem utáni, még hiányzó hét hónapos szolgálatomtól nem tudott a hadsereg eltekinteni. A hidegháborúban hallatlan szükség volt rám Lentiben, valószínűleg az én szolgálatomon múlott a világbéke. Lentiben, helyesebben a zajdai laktanyában meleg víz (vagy egyáltalán víz) és tiszta törölköző után kutatni persze nem ugyanaz volt, mint Los Angelesben analitikai laborban világszínvonalú kutatásokat végezni, de az is a '80-as évek egy érdekes szelete volt. A hatalmas körletben éjjel suttyomban a buherált tévéhez illegálisan kreált antennával az osztrák meg a jugó tévék adását néztük. A nagy vaskályha télen gyorsan kihűlt, fát se tudtunk lopni rá, így hát a pokróc alatt dideregve néztük az amerikai klipeket meg a menő filmeket, melyek mind egy távoli világot mutattak. Szabad, vidám, jól öltözött emberek szuper kocsikkal furikáznak, mindig mosolyognak és jó zene szól mindenhol.    
    Ezzel nagyjából össze is foglaltam azt, ahogyan megéltük a '80-as éveket. Tudtuk, vagy legalábbis tudni véltük, hogy hogyan élnek odaát, de óriási volt a kontraszt a mi életünk és az övék között. Egy dologban azonban talán egységes hangulat jellemezte a nyolcvanas éveket itt és a vasfüggöny mögött: az optimizmus. Valamiért olyan pezsgő, friss volt az egész világ, és biztosak voltunk abban, hogy a vágyainkat, elképzeléseinket meg fogjuk tudni valósítani. A magyar szocializmust már akkor is valamiféle díszletvárosnak éreztem, és a hozzám hasonszőrű fiatalokkal is nyíltan beszélgettünk a lehetséges következő korszakról, mert tudtuk, hogy ez így egyértelműen nem fog működni. Vártuk tehát a nagy nyitást, ami az évtized végén be is következett. Az egy másik dolog, hogy nem éppen úgy, mint ahogyan elképzeltük.

      Amikor a Natgeo sorozata sűrű képekből összevágva pörgeti a korszak jellegzetes és fontos eseményeit, lépten-nyomon előjön a zene. Meg is említik több alkalommal, hogy ezt az évtizedet a zenéje is karakterisztikusan meghatározza, és ezzel teljesen egyet is értek. Visszagondolva tényleg csak azt mondhatom, hogy szinte folyamatosan zenét hallgattam, meg a hasonszőrű barátaim szintúgy. Tanulás közben, otthon, munka közben, autóban, és akkor még nem beszéltünk semmit a világhírű bulikról. A '80-as évek koncertjei és a vidéki bálok valami teljesen más dimenzióban léteztek, mint a mai megfelelőik. Magam ezt az egészet persze elsősorban a zenei technológia, a hangszerek, hangtechnika, meg a zenész barátok oldaláról néztem. Hatalmas fejlődés tanúi lehettünk, és ennek megtapasztalásáról a blogban többször is írtam már ("nosztalgia"). Amint az említett sorozatban elemzik, hogy a számítástechnika a személyi számítógépek elterjedésével miként lett mindennapi életünk immáron elválaszthatatlan része, arról is lehetne beszélni, hogy a méregdrága és hatalmas szintetizátorokból hogyan váltak a civil lakosság részére is megvásárolható hangszerek, és a MIDI, valamint a mikrokontrollerek elterjedésével hogyan kapcsolódott az egész a számítógépes rendszerekhez. A Natgeo sorozatban persze esik ezekről is pár szó. Robert Moogot, a Depeche Moodot, Madonnát akkor sem hagyhatták volna ki, ha nagyon erőlködnek. Emlegetik a fekete zenék elterjedésének hatását is. Érdekes adalék volt a számomra, hogy a klipekben is gyakran látott batár nagy rádiósmagnók (boomboxok) miként lettek az új műfajok alapvető kellékei, és hogy ezek létrejöttét tulajdonképpen speciális japán igény indokolta. A végkifejlet azonban az amerikai külvárosok utcáin és terein zajlott. 
      Az elektronika, különösen pedig a mikroelektronika óriásit fejlődött ebben az évtizedben. A számítógépekhez szükséges chipek tömeggyártása töredékére csökkentette az alkatrész árakat, és a kínálkozó sokféle processzor, digitális alkatrész megihlette a hangszergyártókat és a hangtechnikai ipar fejlesztőit is. A szintetizátorok fejlődésében bekövetkezett változásokat mind a mai napig érezzük. A '80-as években kifejlesztett elektronikus hangszerek hangja nem csak annak a kornak a zenéjét és hangzását határozta meg, hanem mind máig beleivódott kollektív tudatunk fülébe, hogy egy ilyen pompás képzavarral éljek. Az említett technológiai előrelépések igen erősen inspirálták a korszak fejlesztőit. Úgy érzem, hogy az a viharos sebességű fejlődés a hangszeriparban azóta jelentősen lelassult. Mindig történik persze valami apró toldás-foldás, de az összes forradalmian új dolgot a '80-as években találták ki a hangszeripar híres emberei, mint Moog, Dave Smith, Oberheim, Kurzweil, meg a többiek. Érdemes lenne kielemezni, hogy miért is volt ez az évtized ennyire termékeny a zenei elektronikában, hiszen azóta is az akkor kidolgozott koncepciókat fejlesztgetik, csiszolgatják a gyártók. Talán egyedül a fizikai modellezés jött be később, amit aztán pont a régi holmik reinkarnálására vetettek be főként a gyártók. Nem véletlen, hogy a nagy hangszercégek, mint pl. a Korg, a Roland sikerrel szedik elő régi hangszereiket, és modellező technológiával újra alkotják azokat. Terjednek a számítógépekben futtatott modellek és utánzatok is persze, csak valahogy mindig az az érzésem, hogy pontosan a '80-as évek "fatokos vasai" döglenek meg pluginként nyöszörgetve a legjobban. Mondhatjátok persze, hogy ez már csak öreges nosztalgiázás, a gyűjtő szenvedély kiélése, meg hasonlók. Azonban tényleg úgy érzem, hogy az a bizonyos '80-as feeling vagy az eredeti hangszerekből, vagy jó esetben az autentikus módon utánépített gyári modellből jön elő rendesen. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szoftver szintik nem jók, hanem azt, hogy jól kitalált algoritmusaik sem igazán adják vissza azt a borzongósan friss érzést, ami a '80-as éveket és szintetizátoraikat jellemezte. Nem azt várnám persze, hogy a termikus instabilitásokat, a tranzisztorok szórását meg a kondenzátorok szivárgását jobban modellező szoftverekkel kápráztassanak el bennünket a fejlesztők. Inkább valami igazán nagy durranás lenne jó a technológiában is, meg a zenében is. A mobil telefonokra implementált nyenyerék engem sajnos nem tudnak lázba hozni. Amennyire hasznosnak tartom benne a GPS-t vagy a jegyzettömböt meg a számológépet, a fényképezési vagy videó rögzítési lehetőséget, annyira nyominak érzem a telefonon futó hangszeres és zeneszerkesztő alkalmazásokat. Az pedig a végem, amikor a telefonnak csinálnak mindenféle interfészeket, hozzá lehet kapcsolni és rá lehet tenni őket midi keyboardra - és akkor ott vagyunk, ahol a part szakad. A Natgeo sorozatból a karórába épített számológép ma már viccesnek ható példája jut az eszembe. Akkoriban hallatlan presztizst jelentett, ha valakinek volt egy ilyen kütyüje. Nagyon drága volt, és reprezentálta azt a tényt, hogy a csúcstechnika képes egy ilyen eszközt megvalósítani, a gazdája számára pedig státuszszimbólum volt. Igaz, hogy a picike gombok nyomkodása rettenetesen macerás volt, de nem is nagyon használták, elég volt mutogatni. Most a telefonokra implementált zenei alkalmazások esetében érzem azt sokszor, hogy nem praktikus szempontok, hanem a "mutassuk meg, hogy képesek vagyunk egy telefon prociján ezt megvalósítani!" elv érvényesül. Hogy ez pont a '80-as évekből átörökölt gondolkodásmód? Amikor nagyon behatárolt hardveres lehetőségek birtokában alkottak csodákat a szintetizátor fejlesztők? Nem tudom. Majd 30 év múlva unokáink kielemzik.   

    Elég sok pedagógus barátom, ismerősöm van ahhoz, hogy kellő fogalmam legyen arról, az oktatásügy igen nagy átalakulások, változások alatt áll. Ezek hatékonyságát, jóságát, az oktatás, nevelés színvonalát emelő hatását - szerencsére - nem az én tisztem elemezni, én csak annyit látok, hogy az intézmények és a tanárok részben félelemmel és izgalommal, részben konkrét bírálatokkal, részben örömmel fogadják a sok változást. A hivatalos módosítások természetesen érintik a zeneoktatást is, ha másként nem, akkor az intézmények fenntartásával kapcsolatosan. Sokan gondolhatják, hogy a jelenlegi kavarodásban nem igazán érdemes az elektronikus zenei oktatásról beszélgetni, mert a zeneoktatásnak valószínűleg ez a legkisebb problémája. Szerintem pedig nem így van.
    Valószínűleg az én korosztályom az utolsó, amelyik megélhetett egy érdekes folyamatot. Mi még az általános iskolában és a gimnáziumban is oly módon tanultuk az "ének-zene" nevű tárgyat, hogy kétségünk sem lehetett, ha valamelyikünk zenei pályára készül, vagy akár hobbiból zenélni akar, akkor a zeneelmélet alapjait, egy kis zenetörténetet, egy kis összhangzattant már elemi szinten el kell sajátítanunk, és ehhez jól jön az énekórák adta ismerethalmaz és hallásfejlesztés, amit persze tovább kell fejleszteni. A számítógépek elterjedésével azonban nagyon megváltozott a helyzet.
     Jól emlékszem, amikor a '90-es évek elején felkértek arra, hogy a számítógépes zeneszerkesztés iránt érdeklődő fiatalok részére tartsak tanfolyamot, hogy a különféle hardverek és szoftverek működését áttekintsük. A magam kis tanmenetét arra alapoztam, hogy a résztvevők rendelkeznek az alapvető zenei ismeretekkel, és én csak a MIDI interfészek, szekvencer programok és szintetizátorok okos együttműködését fogom példákkal bemutatni, meg a gyakran felmerülő gyakorlati problémákra kínálok megfejtéseket. Ezzel szemben hamar kiderült, hogy a fiatalok nagy részének fogalma sem volt a zeneelméleti alapokról. Ugyanakkor nagyon lelkesen akartak zeneszerkesztéssel foglalkozni, csak éppen teljesen más megközelítéssel, mint amit én ismertem, használtam, és értettem. A dologból tehát az lett, hogy én botcsinálta zenetanárként hangnemekről, skálákról, szolfézsről, kottázásról tartottam ismertetést, ők pedig beavattak az akkor népszerű, általam nem is nagyon ismert "zeneszerkesztő" programok rejtelmeibe. Ezek többnyire a "cut & paste" elven működő tracker, illetve hasonló programok voltak. A gyerekek ezeket már valamiféle tudatossággal használták, de az a fajta tudatosság rendkívül távol állt a zenetanárok által okított tudományokhoz. A srácok pont azt szerették volna tudni, hogy miféle "pakolgatásból" sül ki jól szóló zene. Bevallom, a szembesülés ezzel a felfogással kicsit sokkolt engem, de láttam, hogy a házi zenecsinálásnak ez a módja rendkívül gyorsan terjed, nem lehet tehát nem foglalkozni a kérdéssel. Valamicskét megpróbáltam hát átadni a gyerekeknek a saját régimódi ismereteimből, és örültem annak, hogy ezáltal a kérdéseik egy részére választ kaphattak. A technikai rész, vagyis a számítógépek, hangkártyák, a MIDI,a hangszerek ismertetése ehhez képest már nagyon egyszerű volt számomra. De a tanfolyamtól függetlenül is gyakran kerestek meg engem fiatalok, vagy akár idősebbek is, azzal a kérdéssel, hogy kitől lehet megtanulni a szintetizátorok programozását, a számítógépes dalszerkesztő programok használatát, meg a hozzá tartozó elméletet. A műszaki részekben szívesen segítettem mindenkinek, de a "suszter maradjon a kaptafánál" elvet követve a fenti tanfolyamtól eltekintve nem kóboroltam el a zeneelméleti alapoktatás vagy hasonló, számomra ingoványos területek felé.
       A szintetizátorok buherálását felénk általában a vendéglátós és báli zenekarok billentyűseitől lehetett elsajátítani. Bevallom, hogy én is sokat köszönhetek nekik. Egyrészt mivel a kezdeti időszakban nagyon sokan kértek meg, hogy új hangszerük megismerésében segítsek nekik, így aztán rettentő sokféle szintetizátorral volt alkalmam találkozni, és ezek mind érdekes kalandok voltak. Később aztán ezekből számos példány javításra is hozzám került, az ismeretségem ezekkel rendesen elmélyült, de ezekről már elég sokat írtam a blogban. A zenészeket hallgatva, figyelve persze a műszaki megfejtések után mindig jöttek az egyéb témák, így  nagyon sok zenei jellegű ismeret is rám ragadt. Hogy pár nevet említsek csak: Sényi Miklós, Tarjányi Béla, Nagy Ferenc, Sabján Hajnalka, Gergely István, Kaczor Ferenc, Németh Norbert, Lakatos Sándor és mindenek előtt Orbán "Hota" Sándor. A magam speciális helyzetében a fenti muzsikusoktól és másoktól nagyon sok információt szedtem össze, kiegészítettem a magam műszaki ismereteivel, és így elég kerek képet kaptam az egészről. De el kellett gondolkodnom azon, hogy mihez kezdjen, kihez forduljon az a fiatal, aki zeneileg és technikailag is át szeretné látni az elektronikus zenei világot? A '80-as és '90-es években ráadásul az elektronikus zene, a stúdiótechnikai, a szintetizátorok és a samplerek hihetetlen gyorsasággal fejlődtek. Habzsoltuk a nyugati folyóiratokból begyűjthető információkat, elemeztük az új hangszereket, de teljességgel kialakulatlan volt az elektronikus hangszereknek valamiféle hivatalos oktatása. Nagyjából az volt az álláspont, hogy "tanulj meg fiam zongorázni, utána meg majd elnyomkodod a gombokat a szintetizátoron". Nem volt ez teljesen rossz dolog, mert sokan valóban megtanultak ennek hatására zongorázni, és ha a gyerek végigjárta hozzá a szolfézst is, akkor stabil lábakon lépett be a szintetizátorok birodalmába. Sokaknak azonban ez túl macerásnak tűnt, és gyorsabban szerettek volna eredményeket elérni. Néhány vállalkozókedvű zongoratanár kezdett a környékünkön alternatív módon szintetizátoron is oktatni gyerekeket. Ki - ki a saját elgondolása szerint próbálkozott átültetni a klasszikus ismereteket az új hangszerek tanításába.
      Nekem nagy szerencsém volt, ugyanis még a régi számítástechnikai cégünkben, a Logitronban összehozott a sors Kovács Attilával, aki teljesen új szemléletet képviselt a zeneoktatásban, és tudatosan kezdett felépíteni egy módszert a gyerekek szintetizátoros képzésére. Attila a klasszikus zeneoktatás értékrendjét követte, de egyrészt igen jól felismerte és alkalmazta a szintetizátorok lehetőségeit, másrészt rendkívül jól tudott egyedileg, minden tanítványához adaptálni egy kis maszek tantervet. A gyerekek tehát nagy örömmel tanultak, szemmel látható volt a lelkesedés rajtuk, és ami nagyon fontos, hogy a módszer hatékony is volt. A hatékonyság nem azt jelentette, hogy tingli-tangli darabokat pötyögtek a gyerekek a szülők örömére, hanem azt, hogy valóban értékes zenei tanulmányokat folytattak, és viszonylag rövid idő alatt tettek szert komoly, megalapozott tudásra. A mára már felnőtt növendékek (akik közt zongoraművészek is akadnak) dicsérik Attila munkáját, és örömmel emlékeznek vissza a tanulás időszakára. Akkoriban a legtöbb zongoratanár csípőből lőtt a digitális zongora és a szintetizátor említésére is. Valljuk be, a kezdeti primitív műszaki megoldások néha tényleg nem tették lehetővé a művészi játékot, legalábbis abban az értelemben, amiben egy klasszikusan képzett zongoratanár gondolkozott és oktatott. Ezért is volt fontos, hogy Kovács Attila és még néhányan már azokban az években is azon munkálkodtak, hogy a szintetizátor oktatás bekerüljön a "rendes" zeneoktatási rendszerbe, elsősorban is az alapoktatásba. Azóta Kovács Attila rendszeréből tanterv is született, melyet számos intézmény és tanár használ ma már sikerrel.
      Némileg más megközelítéssel, de hasonlóan régóta és szintén rendkívül eredményesen vonta be a zeneoktatásba az elektronikus hangszereket Baráth Zoltán, a nagykanizsai Farkas Ferenc Zene- és Aranymetszés Művészeti Iskola igazgatója. Miközben sokan az országban még azt bizonygatták, hogy nem lehet és nem is szabad az állami zeneiskolák keretei közé az elektronikus zenei képzést bevinni, ő is már saját koncepciót dolgozott ki a tanításra. Elindult tehát egy folyamat, és egyre több zenetanár kapcsolódott be az ország különféle állami és magán zeneiskoláiban az új tantárgy oktatásába. Erről a folyamatról is megemlékezik röviden Kovács Attila abban az összefoglalásban, mely a Korg.hu blogban jelent meg tavaly, a II. Országos Elektroakusztikus-zenei versenyt követően. Felmerülhet a kérdés, hogy miért pont a Korg.hu blogban volt erről szó? Nos, az elektronikus hangszeres oktatást a legtöbb hangszergyártó nem titkoltan reklám célokból támogatja. Magyarországon a KORG képviselet volt az egyik ezek közül, talán ők adták a legerőteljesebb támogatást, hiszen különösen a '90-es évek vége felé nagyon sok iskolai bemutatót szerveztek, megismertették a tanárokkal az új hangszereket, technikákat, hatékony segítséget nyújtottak ahhoz, hogy az érdeklődő szaktanárok ki tudják próbálni a hangszereket. Az ilyen jellegű segítség nélkül sokkal lassabban jutott volna el a magyar zeneiskolai rendszer a mostani szintig. Ha reklámértékről beszélünk, akkor úgy gondolom, a támogató cégek által befektetett energia visszafelé még messze nem térült meg. Inkább tekinthetjük ezt a tevékenységet egy fajta társadalmi szerepvállalásnak. Mivel az én véleményem szerint a színvonalas zeneoktatás fontos társadalmi érdek, és ennek - ha tetszik ha nem - része az elektronikus zenei kultúra is. Ha a társadalmi, gazdasági feltételek, az oktatási rendszer struktúrája másként nem tették lehetővé a nyitást a szintetizátor és az elektroakusztikus zene  oktatásának elterjedése felé az egyébként jogosan konzervatív zenepedagógiában, akkor azt mondhatjuk, hogy a szponzoráló hangszercégek közreműködése nagyon is fontos volt. A fent említett nagykanizsai versenyen mi is tettük a magunk dolgát, próbáltunk a lebonyolításban közreműködni, és koordinálni a támogató cégek hangszerbemutatóit. A versenyről, illetve a mi ténykedésünkről természetesen a Bitzenedében is beszámoltam.
       Az országban több helyen kialakultak tehát az állami és a privát iskolákban kiváló oktatási műhelyek, rendszerint pár lelkes tanár munkája köré csoportosul az elektronikus zenei képzés. A "mainstream" villanyzenélés azonban továbbra is elsősorban az autodidakta házi zeneszerkesztőkhöz kötődik. Az Internet előtti időkben véletlenszerűen, a haveri körből ismerős gyerekek egymás lakásán találkoztak és csereberélték a zenei programokat, mutogatták egymásnak az új alkotásokat. Az Internettel aztán bejött a fórumok, szakmai weboldalak, majd a közösségi oldalak térhódítása. Az otthoni zeneszerkesztéssel, stúdiózással, DJ-zéssel foglalkozó fiatalok számára ez egy roppant kellemes virtuális életteret adott, melyben vidáman lubickoltak, szabadon oszthatták meg egymással az ismereteket, a kész zenéket, és sokszor az illegálisan szerzett programokat is. Sok hazai fórumban én is elég aktívan részt vettem hosszabb-rövidebb ideig, meg hát elmondhatom, hogy személyesen is nagyon sok fiatalt megismertem, akik buzgón belefogtak az elektronikus zenével, a szintetizátorokkal való foglalatosságba. Már csak azért is, mert mi magunk is ahogy tudtuk, próbáltuk támogatni ezeket a gyerekeket, átsegíteni őket egy csomó fölösleges körön és buktatón. Előadásokat, bemutatókat, workshopokat szerveztünk, és ezek az események nagyon nagy érdeklődés mellett zajlottak. Megismerhettük tehát a zeneszerkesztő gyerekek több generációját. Közben a technika hatalmasat fejlődött, a mai házi zenebuheráló rendszerek felülmúlják a 15-20 évvel ezelőtti csúcstechnológiás berendezéseket. Egy dolog azonban szinte változatlan maradt. A zeneszerkesztő fiataloknak csupán a kisebb hányada kerül ki a klasszikus zeneiskolákban tanuló gyerekek közül, a többség számára most is előbb jön a kattintgatás, mint a szolfézs. Az említett zenei tárgyú fórumokon a topikok 90%-a mindig a technikáról szólt. A tagok megosztották egymással a szoftverekről és a hardverekről szerzett ismereteiket,és megvitatták a zenei elképzeléseiket, de szinte mindig a technika vonatkozásában. Tehát, például, hogy a Madonna épp aktuális lemezén milyen szintetizátor szól, vagy hogy a dubstepbe miféle effekteket illik használni. Néha valaki nagy bátran megnyitott egy olyan topikot, melyben a zenei alapismeretekről kívánt értekezni, nagyjából a következő mottóval: "miként sajátíthatjuk el a zenei alapokat gyorsan és fájdalom nélkül?".  Erre a felvetésre kétféle reakció szokott jönni válaszul. Az egyik a rendszeres zenetanulás szükségességét hangsúlyozta, szóval a zeneiskolai képzést, vagy a magántanártól vett órákat javasolta. A másik vélemény szerint fölösleges bármiféle képzés az elektronikus műfajokban, mert valami vagy jól szól, vagy nem, és ezzel a kérdés be is zárul. Sőt, az utóbbi nézet képviselői szerint a klasszikus zenei oktatás pontosan megköti az alkotó elmét, így aztán nem is lesz képes igazán eredeti kompozícióval előállni. Számos parttalan vita zajlott ezekről a kérdésekről. Tudjuk azonban azt is jól, ami a fórumok nyilvánossága előtt volt ismert, mégpedig azt, hogy sokan azért hagyták abba a nagy lelkesedéssel megkezdett zenei kísérletezést, mert rájöttek, hogy a kellő zenei megalapozottság nélkül komolytalan, értéktelen, amit tudnak csinálni, elment a kedvük. Ellenpéldákat is tudok persze. Olyanokat, akik felnőtt fejjel jöttek rá, hogy érdemes nekiállni a zenei ismeretek rendbetételének, és egy jó szakember segítségével ez meg is történt. 
      A zeneiskolák mai rendszere többnyire csak sandítva vesz tudomást ezekről a házi zenebuherálókról, és nem is igazán tudják, hogy kéne-e foglalkozni a témával, vagy hagyják őket meg a maguk tudatlanságában, illetve Internetről összekapirgált zenei félműveltségükben. A zeneszerkesztő gyerekek egy része is gyanakodva tekint a hagyományos zeneiskolákra, már a fent említett, a fórumozók által megfogalmazott előítéletek miatt is. Azzal szoktam poénkodni, hogy ugyanazt a 12 fokú skálát használják mindkét oldalon, de ezen kívül semmiben sem tudnak kiegyezni. Ennek fényében kell igazán nagyra értékelnünk azoknak az intézményeknek és szaktanároknak a munkáját, amelyek és akik ezt a két világot képesek összehozni. A szintetizátor iskolai oktatásával nagyon sok új lehetőség nyílt meg a zeneoktatásban. Hogy ebből adott pedagógus mennyit és hogyan használ ki, az nyilván az ő ambícióitól és az intézmény lehetőségeitől is függ. 
      A tavaly áprilisban Nagykanizsán megrendezett verseny azt példázta a szakma és a civil érdeklődők számára is, hogy nagyon komoly produkciókat lehet hallani a tanítványoktól, tehát a dolog működik. A gyerekek élvezik a zenével és a hangszerrel való foglalkozást és nagyon jól eligazodnak a zenei ismeretekben épp úgy, mint a technikai jellegű tudnivalókban. Azt is jó volt látni, hogy sok szintetizátoros másik hangszeren is tanul, lehet az ütős, vonós vagy fúvós. Azokban az intézményekben tehát, ahol a dolog beindult, nincs valamiféle "cool" íze a szinti tanulásnak mondjuk a fagottal szemben,  és a többi tanár sem nézi lekezelően az elektronikus műfajt tanuló növendékeket. Vagyis, a dolog az én véleményem szerint jó irányba halad, bár nyilván - ahogy Kovács tanár úr is említette az idézett blogban - idő kell ahhoz, hogy az oktatás szerves részévé váljon. 
      A kanizsai verseny mellett számos kísérő rendezvény is zajlott. 2012. április 28-án Baráth Zoltán igazgató úr előadását hallhattuk. A következő videó anyagot amolyan lesipuskás módon rögzítettük csak, ezért a minősége olyan, amilyen. Szerintem bőven megérte volna a hivatalos videós stábbal erről is felvételt készíttetni, mert az előadás és a végén elhangzó improvizációs koncert is betekintést enged abba a gondolkodásmódba, ami a kanizsai kreatív zeneoktatást jellemzi, és azt hiszem, nem csak a zenepedagógusok számára érdekes ez az egész folyamat.

     Az egyik korábbi bejegyzésben örömmel számoltam be a Nektartech Panorama P4 kontrolleréről, melyet abban az írásban dedikáltan Reason kontrollernek neveztem. Megemlítettem persze, hogy a a P4 egyik üzemmódja lehetővé teszi a szokásos kontroller kiosztást is, vagyis mindenféle vezérelhető szoftverhez. legyen az standalone vagy plugin, jól használható. Közben a Nektartech két nagy lépést is tett. Először is, kijött a P6, a nagy tesó. Lényegében azonos a P4-gyel, azonban ez már 61 billentyűs. Indokolt volt a fejlesztés, mert ugyan a házi stúdiókban nagyon elterjedten használják a 49 billentyűs modelleket, sokszor jól jön az öt oktávos, vagy nagyobb klaviatúra. Sőt, kijött a P1 is, ami egy billentyűzet nélküli verzió. Innentől kezdve az is odapakolhatja a setupjába a nagy tudású kontrollert, aki nem szeretné a meglevő billentyűjét lecserélni, vagy egyszerűen nem fér el a stúdióban a billentyűs modell. 
      A másik nagy dobás a Cubase teljes integrációja volt. Említettem, hogy az eredeti verzióhoz is le lehetett tölteni a kontroller hozzárendelési mapeket, így be lehetett fogni a Cubase vezérlésére, de itt most az történt, hogy egy firmware frissítést követően megkapjuk ugyanazt a teljes együttműködést, mint amit a Reason esetében tapasztalhattunk, és ami ott ugye annyira szimpatikus volt.
      A Panorama tulajdonosok egyelőre beta teszterként jelentkezhetnek a hozzávalók letöltésére, de az upgrade ingyenes. A dolog beta mivolta számomra két dologban nyilvánult meg. Először abban, hogy kissé macerás a telepítés. Kapunk ugyan egy nagyon részletes útmutatót, azt követve szépen felmegy minden oda és úgy, ahova és ahogyan kell, de gondolom, a végleges publikus verzióhoz lesz egy szokásosan működő installációs varázsló, aztán le fog egyszerűsödni ez is. A másik dolog, hogy azért találtam még kisebb bugokat a használat során, de manapság fejlesztő cégek gyakran adnak ki ennél bőven bugosabb szoftvereket is. Nagy hibákat nem találtam, inkább néhány elvarrandó szál, finomítandó dolog van még. Ismerve a Nektartech fejlesztőit, valószínűleg gyorsan jönnek majd a javított verziók is.
      Magáról a működésről nem is akarok túl sokat írni. Minden a helyére pottyan, szép, kényelmes, áttekinthető és logikus. Számomra nagyon kézről esik ez a fajta workflow. Már a transzport funkciók távvezérlése is sokat jelent. Ugrálhatunk azonban a sávok között is, és ha instrument sávjaink vannak, akkor automatikusan bejönnek a szoftver hangszerekhez rendelt kezelőfelületek is. Váltogathatjuk a hangszerek presetjeit, belecsavargathatunk a kezelőszervekbe. Számomra egyébként a külső kontrollerekben ez az egyik legvonzóbb tulajdonság. A hagyományos szintiken az ember egy bizonyos realtime potit vagy enkódert ugyanolyan természetességgel tekerget, húzkod, mint ahogyan billentyűzik. A dolog teljesen a játékmód, a zenei kifejezőkészség részét képezi. Ehhez képest egy grafikus felületen egérrel motoszkálni - finoman szólva is nem ugyanaz az érzés. A Panorama esetében pedig most az történik, hogy a Cubase keretrendszerünk alá pakolt projektünk valamennyi elemét frankón kezelhetjük a billentyűzetről, még csak fel sem kell pillantanunk túl sokszor az LCD képernyőről. Olyan ez, mintha egy Cubase alapú "vas" workstationnel dolgoznánk. Apropó, van még egy nagyon okos "Display" gombunk is. Ennek nyomkodásával a számítógép monitorán válthatunk nézeteket, pl. az adott szoftszintit előtérbe hozzuk, vagy eltüntetjük. A "Mixer" üzemmóról nem is beszéltem, a Cubase esetében magától értetődő. Itt vesszük jó hasznát a motorfadernek.
     Összefoglalva azt lehet mondani, hogy a Nektar Panorama P4 Cubase környezetben is nagyon profi, kényelmessé és élvezetessé teszi a munkánkat. A tesztelést a Cubase 7.02 verzióval végeztem, de fontos megemlíteni, hogy a készülék Nuendo alatt is ugyanúgy használható. A Panorama P4-ről további infók magyarul itt találhatók.

Avagy: miért használunk klipszmikrofont, ha minden ellene szól?

   Gyakran keresnek meg bennünket előadások, prezentációk, termék-bemutatók hangosításához szükséges berendezések ügyében. Az elmúlt hetekben pedig igencsak megszaporodtak a hasonló igények, ezért úgy vélem, érdemes pár gondolatot megosztanom azokkal, akik érdeklődnek a téma iránt, illetve éppen valamiféle hangosítási feladatot igyekeznek megoldani. Nem akarom túlságosan bő lére engedni a dolgot, ezért csak a legfontosabb problémákat vesszük sorra. 
     Amiről most beszélni szeretnék, az a következő szituáció: adott egy ember, aki egy teremben közönség számára magyaráz valamit. Az emberünk lehet egyetemi tanár az előadóteremben, lehet egy tudományos konferencián prezentációt tartó kutató, vagy egy ügynök, aki Horst Fuchs példáján fellelkesülve nagyon el szeretne adni nekünk valamit. Említhetnék még több hasonló helyzetet is, de azt hiszem, mindenki el tudja képzelni ezeket. Inkább azt nézzük, hogy miről nem lesz szó! Nem tárgyaljuk a színházi és a templomi hangosítást, sem pedig a sportpályák és hasonló nagy nyílt helyszínek élő hangosítását. Mégpedig azért nem, mert sok szempontból erősen más megközelítést igényelnek, és a most bemutatott elveken felül még egy csomó mindent figyelembe kell vennünk a hangrendszer kialakítása során.
     Maradjunk az egyszerűbb rendszereknél, és nézzük meg, hogy miként közelíthetjük meg a probléma megoldását! Problémáról beszélünk, mert a vázolt hangosítási feladat nem egyszerű. Aki próbálta már, az tudja. Nézzünk egy konkrét példát! Előtte viszont a nem szakmabelieknek ajánlok két korábbi blogbejegyzést azért, hogy ne kelljen a már kitárgyalt témákat újból előszedni. Az egyik bejegyzésben a teremhangosítás általános kérdéseiről esik pár szó, a másodikban pedig arról, hogy miért nem jelent mindenre varázspálcás megoldást a "térmikrofon" használata.
     Példánkban a helyszín legyen egy nagyvállalat előadóterme, ahol időnként 100-150 fő részére tartanak bemutatókat, továbbképzéseket, értekezleteket. A terem hasáb alakú, széksorokkal, egyik oldalon üvegablakokkal. A terem egyik végében tábla, és/vagy vetítővászon, természetesen projektorral. Az előadó számára lehet pulpitus, de az is lehet, hogy csak egy asztal van, ahol esetleg többen is helyet foglalhatnak. A pulpitus már adja a lehetőséget mikrofon elhelyezésére, de ez nem mindig jó megoldás. Ebben a szituációban az előadónk szinte bizonyosan valamit mutogatni fog a vetítővásznon, illetve kezelnie kell a számítógépet. Vagyis hol ide, hol oda néz, lépeget, mutogat. A fixen felszerelt mikrofon vételi sávjából folyton kilép, kezelhetetlen lesz a hang. Elterjedtek ugyebár a drót nélküli mikrofonok. Egyszerű dolog lenne egy ilyent az előadónk kezébe adni, és akkor nyugodtan mászkálhat vele. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az előadók általában nem szeretnek a kezükben a szájuk elé tartott mikrofonnal sokáig magyarázni, gyakran előfordul, hogy az előadás hevében lefordítják, eltávolítják a mikrofont, vagy egyszerűen szükségük lenne mindkét kezükre. Pedig egy jó iránykarakterisztikájú dinamikus mikrofonnal lehet a gerjedés veszélyét (lásd a fenti linkeket) a leghatékonyabban mérsékelni. Jönnek tehát a fejpántos, illetve csíptetős mikrofonnal megvalósított hangosítások. A fejpántos esetünkben azért jobb, mert sokkal közelebb van a mikrofonkapszula az ember szájához, mintha ruha gallérra vagy nyakkendőre csíptetnénk fel, így az ismert négyzetes szabály szerint jó erős jelet kapunk, a gerjedékenység pedig még általában a kezelhető tartományban marad. Igen ám, de előadóink egy része erősen idegenkedik a fejpántos mikrofonoktól. Marad tehát a csíptetős (gyakrabban használt nevén"klipsz") mikrofon. Ez viszont pontosan a már emlegetett négyzetes szabály miatt nagyságrendekkel kisebb jelet fog leadni, mintha közvetlenül a száj előtt lenne, illetve a hangfalakról és a terem falairól, mennyezetéről és padlójáról visszavert jelek aránya a hasznos jelhez képest igen erősen megnő. Nos, ilyenkor jön a matekozás, hogy mit is lehet tenni. A példánkban alapul vett terem esetén a visszaverő felületekről reflektált hangokat kell maximálisan csillapítani. Ekkor szokott a megrendelő felhorkanni, hogy ő nem lakberendezőt kért meg, hanem hangtechnikust, ne hozakodjunk hát elő függönyökkel meg szőnyegekkel, pláne ne akarjunk akusztikai csillapító anyagokat beépíttetni. Pedig a terem üveg ablakait a lehető legvastagabb függönnyel jó eltakarni. Sokszor ez a vetítés miatt is indokolt, és ezzel érvelve könnyebb meggyőzni az ügyfelünket. Találkoztam a hangmérnök szakmában olyan véleményekkel, hogy a sötétítő függönyök csillapítása túl kevés, nem érdemes velük vacakolni. A magán tapasztalatom viszont az, hogy sokszor igenis drasztikus javulás érhető el velük. A szőnyegpadló is általában jót tesz, akárcsak a kárpitozott székek. Nem beszélve az emberekkel megtöltött teremről. A nagy, sima felületek szokásosak a konferenciatermi vagy előadótermi belsőépítészben, de tudni kell, hogy akusztikailag nagyon megnehezítik a dolgunkat.
      Mit lehet mégis az adott körülmények között tenni? Első körben mindig a kézi mikrofont vagy a fejpántos mikrofont szorgalmazzuk, esetleg  egy fixen beszerelt hajlékony csöves kapszulát. Jól értesült megrendelőnk persze hamarosan előáll az ismereteivel, hogy "Létezik olyan klipszmikrofon, nem is drága, ami nem gerjed". Ebbe a vitába szakmai alapon jobb nem belemenni, mint tudjuk, a megrendelnek mindig igaza van, és ha ő ezt hallotta a haverjától, akkor az bizonyosan úgy is van. A valóságban mi csak annyit tehetünk, hogy igyekszünk lebeszélni a csíptetős mikrofon használatáról, ha pedig semmiképpen nem sikerül, akkor keresünk olyan modellt, ami talán megfelel a célnak. A klipszmikrofonok között is vannak gömb, kardioid és hiperkardioid  karakterisztikájú modellek. A legjobb a gömb lenne ugyebár, mert akárhogyan is tekergeti a fejét az előadó, alig fog változni ettől a jelünk. Riport készítésre (zajmentes háttérben), tévé stúdiókba jó is lehet ez a megoldás, ám amint láttuk, a hangfalakkal egy térben ezek a mikrofonok produkálják a legkorábban a gerjedést is, hiszen az összes visszaverő felületről és a hangfalakról direktben érkező jelekre a legfogékonyabbak. Maradnak tehát az irányérzékeny mikrofonok. Lényegesen lehet velük mérsékelni a gerjedékenységet, de két dologról soha ne feledkezzünk meg! Mindig úgy tegyük fel a mikrofont, hogy az érzékeny irány a száj felé mutasson, és lehetőleg ne tekeredhessen el használat közben sem! Másrészt hívjuk fel az előadó figyelmét arra, hogy határozott hangon, tisztán beszéljen, és azért a lehetőség szerint ügyeljen arra, hogy ne fordítsa el a fejét nagyon attól az iránytól, amiből a mikrofon képes venni. Van néhány alapvető jó tanács, melyeket minden előadónak érdemes ismerni és megszívlelni, ha hangosítva beszél..
     A probléma inkább az szokott lenni, hogy a tapasztalt előadók (például a tanárok vagy a termékbemutatók speakerei) eleve hangosan és tiszta artikulációval szoktak beszélni, viszont az eseti előadók (megkérjük Pista bácsit, hogy meséljen a gőzekéről) már ritkábban. A lehetőség szerint pár szóval mindenkinek el kell mondani a helyes használatot, akire felkerül a mikrofon, és ennél sokkal többet nem is tehetünk. Hogy vannak-e használati érték, illetve gerjedékenység szerinti különbségek az egyes gyártók mikrofonjai között? Természetesen vannak. Némelyik mikrofonnak eleve igen jó a beszédérthetősége, alig kell tehát hangszínezés miatt hozzányúlni, más mikrofonok ugyan esetleg kevéssé gerjedékenyek, de nem igazán jó hangot produkálnak, amit általában EQ használattal próbál az ember szépíteni, többnyire aztán bejönnek a sípolások is hamar. A konkrét mikrofon kiválasztása természetesen attól is függ, hogy az adott vezetéknélküli rendszer milyen kapszula fogadását teszi lehetővé. Közkedvelt tévhit, hogy egy adott zsebadóra tök mindegy, milyen klipszmikrofont rakunk, legfeljebb a csatlakozót kell átalakítani. Tudni kell, hogy ezek a kapszulák egy bizonyos alacsony tápfeszültséget igényelnek, ezt valamilyen módon egy fantom adapter, elem, vagy a drótnélküli rendszer zsebadója produkálja. A segédfeszültséget vagy a jelvezetéken keresztül kapják meg, vagy pedig egy külön csatlakozáson. Az egyes kapszulákhoz elő van írva egy adott segédtáp feszültség. Szándékosan nem írok fantomtápot, mert akkor mindenki a szimmetrikus jelkábel földhöz képesti táplálásra gondol, és az úgy is van. Vannak olyan kapszulák, amelyek viszonylag széles feszültség intervallumban jól dolgoznak, és vannak olyanok, amelyek nem. Csökkentett tápfesz esetén előfordulhat igen alacsony kimenő jelszínt, de a megnövelt tápfesznek is lehetnek káros következményei,  nagyon a konkrét típustól függ a tolerancia szintje. A kellő megfontolások nélküli átdugás vagy átkötés tehát nem mindig jó, akár kárt is okozhatunk vele. A képen egy konkrét típus kapcsolása látható. Más gyártóknál teljesen más megoldásokkal is találkozhatunk, és komoly megfontolásokat kell tenni, ha az átszerelésen gondolkozunk. A tuti minden estben a zsebadó gyártójának az ajánló listájából válogatni, a többi improvizatív megoldást lehetőleg kerüljük! Természetesen azért szoktak elsősorban próbálkozni, mert sokan azt remélik, hogy egy 30000 forintos klipszmikrofont ki tudnak váltani egy 7000 forintossal. Adott esetben ez műszakilag összejöhet, de akkor se várjuk az olcsóbb darabtól, hogy minőségben vagy az említett gerjedékenységi szempontokat tekintve ugyanazt kapjuk, mint a profi terméktől.

     Van persze még egy fontos tényező a rendszerben. Arról eddig nem esett szó, hogy hova rakjuk a hangfalakat, illetve milyen hangfalakat szereljünk fel, és azokat hogyan forgassuk. Pedig a teremakusztika után valójában ez a legfontosabb szempont, talán még fontosabb, mint a mikrofon helyes kiválasztása. Csakhogy a hangfalak elhelyezése gyakran annyira kötött, hogy alig marad mozgástér a hangrendszer kivitelezőjének. Általában a terem sajátosságai, az ablakok és az ajtók elhelyezkedése és a világítás meghatározza, hogy hova lehetséges egyáltalán felszerelni a hangfalakat. Két alapvető megoldás terjedt el. Az egyik esetben front hangrendszerről beszélünk, vagyis valahol az előadó mozgástere környékén, jó esetben közte és a hallgatóság között van két hangfal, melyek a nézőtér felé sugároznak. Olyan szempontból jó ez, hogy a természetes hang és az erősített hang is nagyjából azonos irányból érkezik a hallgató fülébe, nincsenek időbeli csúszások, legfeljebb a terem reflexiói rontják az érthetőséget. Hátrány viszont, hogy ezeket a hangfalakat elég erősen meg kell küldeni ahhoz, hogy a hátul ülők (különösen zajos környezetben) még jól halljanak mindent. Emiatt egyrészt az első sorok hallgatósága túl nagynak találhatja a hangerőt, másrészt az előadó mikrofonjába is túl erős hang jut a hangfalakból, ismét ott vagyunk a gerjedésveszélynél. Ha szerencsétlen módon az előadó mögött vannak a hangfalak, akkor a helyzet még rosszabb, gyakran nem is lehet értelmes módon ilyen rendszert beüzemelni. Fixen telepített nagyobb rendszereknél (például egyetemi előadótermek) persze ki lehet építeni jól szuperáló front hangrendszeres sémát, ahol működik a klipszmikrofon, de ott a hangfalak elhelyezésével és megválasztásával tudatos tervezéssel oldják meg a kérdést. A valóságban pedig inkább mobil hangrendszereket szoktak ilyen front hangrendszernek befogni, és "ahogy esik, úgy puffan" alapon valahova elrakni a hangszórókat. Mást nem tehetünk ebben az esetben, mint hogy próbálgatással igyekszünk alkalmas helyet találni a hangdobozoknak. Semmiképpen sem a földön, mert azzal megint csak az első sorokban ülőket fogjuk stresszelni, hanem megfelelő állványra helyezve. Állvány híján a székekre vagy asztalokra helyezés is ér valamit, de ha már front hangrendszerünk van, akkor azt a hallgatóság feje fölé pozicionáljuk, és ha van rá lehetőség, finoman buktassuk meg őket, tehát ne a terem hátsó falára sugározzanak, hanem a közönségre.  
      Amennyiben a megrendelő nem köti ki, hogy a rendszer mobil legyen, akkor szoktuk megvizsgálni, hogy ha fixen installált hangsugárzókban gondolkodunk, akkor lehetséges-e jó eredménnyel kecsegtető megoldást felszerelni. Mindenek előtt meg kell vizsgálni, hogy a terem falain vagy esetleg a mennyezeten van-e lehetőség a hangszórók elhelyezésére. A cél ilyenkor az, hogy ésszerű mennyiségű hangdobozt egyenletesen elhelyezve a nézőtér minden pontjára nagyjából azonos hangnyomást és természetesen jó beszédérthetőséget produkáljon a rendszer. Az "ésszerű mennyiség" laza meghatározás, de nincs a meghatározására egyszerű szabály. Ha a terem adottságai, például a nyílászárók, lámpák elhelyezése, kiugró bordák, gerendák, illetve esztétikai szempontok eleve meghatároznak bizonyos felszerelési lehetőségeket, akkor természetesen megpróbál az ember ahhoz igazodni, de sajnos ez egyáltalán nem biztos, hogy akusztikailag is a legjobb lesz. Általában páros számú hangdobozt szoktunk felszerelni és általában szimmetrikusan, de a szükség ugye néha törvényt bont. A darabszám és az elhelyezés tervezése során megnézzük a tervezett hangszórók érzékenységét, teljesítményét, a maximális hangnyomást és természetesen a sugárzási iránykarakterisztikát. Ha a választott modell valamiben nem felel meg, akkor nézzük tovább a lehetőségeket. Természetesen jó sok hasonló installáció után az ember már nagyjából előre érzi, hogy adott helyre milyen hangsugárzókkal kellene számolni, de szinte soha nincs két azonos akusztikájú terem, így aztán mindig jöhetnek meglepetések.

      Ha az installált hangrendszert csíptetős mikrofonos előadás hangosításra is be akarjuk vetni, vagy éppen ez a fő cél, akkor a fenti szempontokon kívül erre is erőteljesen rá kell készülni. Még alaposabban meg kell tervezni a hangsugárzók elhelyezését, irányszögét, és sok esetben játszani kell az egyes hangsugárzók teljesítményének külön - külön történő beállításával is. Erre általában csak 100V-os rendszerek esetében van egyszerű lehetőség, bár kisebb termekben ohmikus installációkat is szoktunk csinálni, és egy kis trükközéssel ott is be lehet vetni egyedi hangerőszabályzást. Az installált hangrendszerek megtervezése és kiépítése csak látszólag egyszerű feladat. Sokan azt mondják, fel kell dobálni pár hangszórót, összedrótozni, aztán hadd szóljon! Valójában ha az ember jót akar, még a példánkban vázolt egyszerű hangrendszert is nagyon alaposan meg kell tervezni, elő kell készíteni a felszerelést. Számos gyártó kínál komplett termékcsaládot az ilyen feladatokhoz. Mi gyakran választjuk a Monacor termékeit, mivel megbízhatóak, és egy adott rendszerhez szinte minden komponens megtalálható náluk. De ha a feladat úgy kívánja, akkor dB Technologies, RCF, JBL, Apart Audio és más berendezéseket is felhasználunk. Hadd ne soroljam fel azokat a gyártókat, akik az idők során kihullottak. Sajnos az olcsóság hajkurászása gyakran kergeti bele a megrendelőt olyan eszközök beszerzésébe, amelyeket aztán később maga is megbán.

     Lehet, hogy ez a látszólag egyszerű téma, a klipszmikrofonos előadó hangosítása, a fentieket elolvasva túl bonyolultnak tűnik. Pedig valójában a felmerülő kérdéseknek csak a felszínét kapirgáltam meg, nem akartam az igazi szakmai mélységekbe behatolni. A lényeget úgy tudnám összefoglalni, hogy a felmerülő kérdéseket általában azért meg lehet oldani, de az az igazán szerencsés, ha már  a terem kiválasztásánál, sőt, az épület tervezése, vagy legkésőbb kivitelezése során számolnak azzal, hogy ilyen jellegű hangosítási igény lesz. Ha pedig meglevő teremben kell ilyen rendszert kiépíteni, vagy pedig állandóan változó helyszíneken kell működtetni, akkor mindenképpen a témában járatos szakember segítségét kell igénybe venni, különben könnyen lehet sok pénzt felesleges körök megfutására elszórni. Továbbá próbáljuk az előadókat inkább a fejpántos mikrofonokra rábeszélni. Érdemes odafigyelni arra, hogy a gyártóknál megjelentek a hagyományos, száj elé nyúló mikrofonokon túl diszkrét, vékony és rövid oldalcsövet használó modellek is. Ezek persze lehet, hogy még mindig gerjedékenyebbek, mint a jól bevált hagyományos típusok, de a nyakkendőre vagy ruhára csíptetett mikrofonokhoz képest mégis sokkal jobban kezelhetők. Úgy tűnik, hogy ezeket a modelleket kevesebb ellenszenvvel fogadják a felhasználók. Természetesen a profi modellek itt is elég drágák, és a rendszerhez való illeszkedést ugyanúgy át kell gondolni, mint a klipszmikrofonok esetében.      

    Gondolkoztam azon, hogy ez a téma belefér-e egy alapvetően zenei elektronikai kütyüblogba, aztán körülbelül három másodperc alatt meggyőztem magam, hogy igen. Meg is indokolom mindjárt, hogy miért.
     Ma este tartotta ünnepi koncertjét az énekkar, és jó volt. Az iskola tornaterme rendesen megtelt, és ez nagyszerű volt nem csak a hangulat szempontjából, hanem ilyenkor az akusztika is jelentősen megjavul, eltűnnek az üres terem csörgős visszhangjai, a hangtechnikusok rémálmai, és szárnyalhat a zene és az ének. Sokan voltunk tehát kíváncsiak a bagodiak produkciójára. Olyanok énekelnek a kórusban, akik a szomszédaink, akikkel a boltban, az utcán naponta találkozunk,  valamennyien személyes ismerőseink. Statisztikailag kiszámolható, hogy egy ekkora faluban biztosan akad 10-12 ember, akik elég jól énekelnek ahhoz, hogy felléphessenek nyilvánosan is. Azt azonban jól tudjuk, hogy ezzel egy kórus alapításának és fenntartásának a feltételeinek csak az egy százaléka teljesül. Ehhez jön 99% lelkesedés, szorgalom, lemondás, szervezés, keverés, kavarás, másként a dolog nem működhet. Nagyszerű dolognak tartom, hogy öt évvel ezelőtt létrejött ez a kórus Bagodban, és még jobbnak azt, hogy ma is működnek, sőt, töretlenül fejlődnek. Más közeli településeken is összejöttek különféle népdalkörök, egyházi és világi kórusok, és bizony picikét irigyek voltunk rájuk.
    A helyi énekkar KELL. Lehetne sokat szövegelni a kórusmozgalom számtalan hasznáról, pedagógiai és közösségformáló erejéről. Manapság elég gyakran kerül terítékre a téma, pontosan azért, mert nehezedik a kórusok fennmaradása. Egyrészt a jelenlegi kétségbeejtő gazdasági helyzetben számos családnál nagyon nagy problémát jelent a próbákon, fellépéseken való részvétel. Másrészt a kitekeredett értékrend miatt különösen a fiatalok idegenkednek az ilyen fajta aktivitástól, meg magától a műfajtól is. Itt szerencsére a mi kórusunk tagjai maguk mögött tudhatják a család támogatását, és azt is tudom, hogy a gyerekeik, unokáik is a zene felé orientálódnak. Amelyik családban az éneklés természetes dolog, ott a gyerekek is könnyen rászoknak erre, aztán bekerül egy-két hangszer, és így lesz a zene az élet természetes része, aminek ugyanúgy örülhetünk, mint annak, hogy a szülők  énekkarba járnak. A zenetanulás, a gyakorlás, aztán pedig a közös zenélés mind egyszerűbb, ha a folyamat és az inspiráció a családból indul. Gyakran találkozom olyan fiatalokkal, akiknél egyáltalán nem volt természetes, hogy a zenével kis gyerekkortól kezdve ennyire magától értetődő és természetes a kapcsolat, ugyanakkor később mégiscsak megjön az "étvágyuk" a zenéléshez. Előlük sincs persze elzárva a muzsika világa, pláne, ha egy jó pedagógus foglalkozik velük. Az elektronikus zenével, zeneszerkesztéssel foglalkozó srácoknak is mindig azt ajánlgatom, képezzék magukat zeneelméletből, hangszeres játékból, szolfézsból, mert csak hasznát veszik. Abszolúte nem baj, ha közben népzenével, klasszikus zenével, vagy éppen kórusmuzsikával ismerkednek, ettől csak tágul a zenei látókörük. Eleinte persze sokan berzenkednek az ilyen javaslataimtól, de utólag mindig hálásak voltak azok, akik hallgattak rám. 

     Nagyon örültem tehát annak, hogy nálunk ez a kórus létrejöhetett, és annak is, hogy komolyan veszik a tagok a dolgukat. Mert ez egy olyan műfaj, hogy ha nem fordítanak elég energiát a tanulásra és próbákra, akkor nem fog működni a dolog. A koncerten kiderült, hogy az eltelt öt év alatt nagyon nagy repertoárt tanultak meg, és a legtöbb számot nagy maga- biztossággal, mondhatni könnyedén nyomták, a közönség  pedig vette a lapot, valamennyien jól szórakoztunk. Jó dolog, hogy a tagok közül többen is gitároznak, így a dalok egy része gitár kísérettel hangzott el. Voltak persze kisebb pontatlanságok is az előadásban, de azt hiszem, ezeket csak a szakma szúrta ki, és erősen igazságtalan lenne ezt a kis szerény feltételek között működő amatőr társaságot a professzionális kórusok mércéjével mérni. Másrészt pedig azt is tudjuk jól, hogy a kórusok és a zenekarok élő produkciói, legyenek az előadók bármennyire atom profik is, mindig másként sülnek el, a színpadon mindig becsúszhatnak apróbb hibák. Az élő zenét viszont így szeretjük, én legalábbis így vagyok vele. Azt hiszem, nálam szakmai ártalom, hogy bármilyen zenei produkció hallgatása során beindul a belső "zsűri", meg természetesen a hangosításról is azonnal szakmai vélemények képződnek a fejemben. Ez nem túl szerencsés dolog, mert az ember időnként tényleg csak szórakozni és kikapcsolódni szeretne. :) Az esti  műsorban több műfajban is megmutatkozott az énekkar, és jó, sok esetben pedig igazán kiváló színvonalú előadásban hallhattuk az ismert vagy kevéssé ismert darabokat. Büszkék lehetünk tehát a kórusra, azt gondolom, hogy bárhol is lépnek fel, jó hírét viszik Bagodnak.

      Külön érdekessége volt az estének, hogy a sztárvendégek is helyiek voltak. Szerencsére Bagodban elég jó kis zenei élet van, így a helyi rendezvényeken az énekkar mellett más muzsikusok, zenekarok is fel szoktak lépni. Most Horváth Milán (elektromos gitár) és Bogár Gyula (szaxofon) produkcióját hallhattuk, na és ne feledkezzünk meg a kisiskolások, vagyis  az utánpótlás műsoráról sem, mert ők is ügyesek voltak. Külön meg kell említenünk Lőrincz Kálmánt (Lorenzo), aki azon kívül, hogy társadalmi munkában hozta a professzionális hangtechnikát, maga is előadott két dalt a közönség nagy örömére.
      Igazán jól sikerült tehát az énekkar évfordulós koncertje, és mit is kívánhatnék nekik mást, mint hogy leljék továbbra is örömüket a közös éneklésben, aztán akkor ez ránk is átragad, amint az ma is megtörtént. A szép estét köszönjük az énekkar tagjainak, kiemelten is Rádulyné Hári Krisztina karvezetőnek, és mindazoknak, akik munkájukkal, segítségükkel hozzájárultak a műsor sikeréhez.

     Ahogy beköszöntött 2013, kikerült a KORG weboldalára a jel. Idén ők 50 évesek. Olyan születésnap ez, ami a hozzám hasonló villanyzenei hangszerekkel foglalkozó embereket kicsit sokkolja. A fiatalok számára persze  nem biztos, hogy nagy ügy. Öregek, passz. Nekem viszont az a tény, hogy együtt nőttem fel, együtt öregedtem egy ilyen céggel, annyit jelent, hogy végigéltem a zenei elektronika történetének egy súlyos ívét. Idén számtalan visszaemlékezés, esemény lesz az évforduló kapcsán. Megtehetem, hogy én a saját verziómat mondom el, teljesen szubjektíven, mivel nyakig benne voltam a történetben.

     Valamilyen pontosan meg nem határozható ok miatt gyerekkoromtól kezdve szintetizátort akartam készíteni. Az 1970-es évek elején ez nem ugyanazt jelentette, mint manapság. Ma, ha leül valaki a számítógépe elé, akkor pillanatok alatt gyári hangszerek kapcsolási rajzának tömkelegét töltheti le, megtanulhatja az elektronikai alapismereteket is, talán még a NYÁK készítést és a forrasztást is meg lehet tanulni online. Nálunk akkoriban mindent apámtól és a bátyámtól lestem el, akik folyton a konyhából nyíló kis műhelyben dolgoztak valamilyen rádión vagy más elektronikai kütyün. A gimiben ugyan egyértelműen a kémiát toltam ezerrel, de nálunk otthon az elektronikai javítgatások meg a berendezések építése annyira a mindennapok része volt, hogy egyszerűen nem lehetett kikerülni, meg hát ugyan minek is akartam volna kikerülni, mikor ez a ténykedés borzasztóan izgalmas volt. A bátyámmal minden zsebpénzünket alkatrészekre költöttük, később még hanglemezek, magnószalagok és szakkönyvek csökkentették a (főként fusizásból feltöltött) kasszánk tartalmát. A Rádiótechnika folyóiraton kívül az egerszegi hírlapboltban meg lehetett venni az Amaterske Radio című csehszlovák és a Ragyio című szovjet lapokat is. Mikor már túl voltunk sztereó rádiók, erősítők, keverők, adóvevők, hangfalak, készítésén, akkor egyszer csak belénk hasított, hogy mindenképpen kell egy szintetizátort is gyártanunk. Az ihletet az egyik szovjet lapban leközölt villanyorgona adta, de azt mi természetesen durván átalakítottuk, feltuningoltuk, és előállt a csoda. Billentyűzetként egy meghekkelt gyerekzongora szolgált. Bekapcsolás után a hangszer minden hangját egyenként kellett kalibrálni. Erre a célra Sokol rádióhoz való hangerő potik szolgátak. Azért pont ezt választottuk, mert fő nyersanyag forrásunkat az Ezermester Csomagok jelentették (talán emlékszik még valaki a fekete zacskós zsákbamacskákra), és az egyikben ilyeneket találtunk szép számmal. Mai szemmel persze mulatságos megoldásokat alkalmaztunk, de a fő, hogy megtanultunk egy csomó fontos dolgot, elsősorban is, hogy mennyire nehéz jó analóg szintetizátort készíteni. Az akkori félvezetőkkel rengeteget görcsöltünk, mire összejött egy olyan VCO, ami másfél oktávon lineáris volt. Felismertük azt is, hogy milyen nehéz a termikus stabilitást megoldani. Ehhez képest a modulációt, a hullámformák csűrését-csavarását már nem volt nagy kunszt megvalósítani. Aztán bátyám felkerült Pestre a Villamoskarra, én pedig szörnyű dolgot cselekedtem. Az történt, hogy abban az időben épp nem lehetett Sokol hangerő potmétereket beszerezni, és a rádiójavító melléküzemágban sorban felhasználtam a szintinkből a potikat. Utólag megbocsáthatatlan már ez a húzás, mert aztán persze kitermeltem sorban a tranyókat is, és elfogyott a szintetizátor. Ezzel az analóg szintetizátor tervezéssel és fejlesztéssel összefüggő projektem szomorú véget ért, de állandóan ott motoszkált bennem, hogy kellene szerezni rendes gyári hangszert, azt kitanulmányozni, módosítani. Bátyám sok környékbeli zenésznek javított erősítőket, effekteket, ezt-azt. Mikor felkerült Pestre, ezek további szervizelését az én nyakamba zúdították a kuncsaftjai, mondván, ha ő meg tudta csinálni, akkor én is meg tudom. Persze az én akkori elméleti és gyakorlati tudásom sehol sem volt az övéhez, de igyekeztem megbirkózni a feladattal. Szintetizátora akkortájt még nem volt itt senkinek, különféle kütyü orgonákat viszont kellett javítanom bőven. Később már én is Pesten, az egyetemi évek alatt találkoztam igazi szintetizátorokkal. A diploma után hazajöttem, és akkor már kicsit más világ kezdett alakulni, sorban hozták be Németországból és Ausztriából a helyi billentyűsök az akkor menőnek számító szintiket, és előbb-utóbb ezek mind kikötöttek nálam. Valamiért elsősorban a KORG és a Roland hangszerek lettek nekem a legkedvesebbek. Először jöttek a tiszta analógok, aztán amikor már valamennyire vágtam a digitális áramköröket is, hatalmas energiákat fektettem abba, hogy megismerjem digitálisan vezérelt polifonikus hangszerek furmányait. Természetesen egyik hangszerhez sem volt használati utasítás, sem kapcsolási rajz, de még egy blokkdiagram se. Viszont miután feltérképeztem őket, megismertem a rendszerüket,  óriási kedvem lett volna önálló hangszereket tervezni és építeni, hiszen már átláttam a bennük használt megoldásokat, és tudtam olyan szinten programozni, hogy a mikrokontrollereket be tudtam fogni a munkára. Egy ilyen mikrokontrollerhez való komplett fejlesztő környezet azonban Bécsben horror áron volt beszerezhető, házilag pedig csak részmegoldásokat csináltunk. Mire a Kyborg GMK-ban nagyjából összemaszekoltunk egy fejlesztő környezetet, arra a digitálisan vezérelt analóg hangszerek ki is mentek a divatból, itt voltak a PCM jószágok.

     A KORG szintik azért jelentettek nekem nagyon sokat ebben az időben, mert a szintetizátorok működését a PolySix, a Poly61 és a Poly800 alapján tanultam meg. Szép, áttekinthető áramköri lapok, gondosan tervezett áramkörök, jól szervizelhető panelek voltak ezekben. Még ma is jól esik kézbe venni javításkor őket. Akkoriban még nem a tervezett avulás jegyében alkottak a gyárak. A KORG legalábbis úgy spekulált, hogy ha könnyen szervizelhető hangszert gyárt, azzal megnyeri a zenész közönséget, hiszen elterjed, hogy tartós és jól javítható, sokáig bírja a gyűrődést. A jól szervizelhető kivitel számomra a jól kiismerhetőt is jelentette, így sikerült szervizdokumentáció nélkül javítani őket. Később, mikor már a Syncopa megkapta a szerviz jogosultságot, kaphattunk szervizdoksikat, kiderült, hogy mindent jól gondoltam, de persze előjöttek olyan finomságok is, amiket első körben nem fedezhettem fel.
      A továbbiakban nem pontos időrendi sorrendben mesélek néhány KORG hangszerről pár személyes sztorit.A válogatás önkényes és nagyon esetleges, mert talán nincs is olyan KORG hangszer, amiről ne lenne valamiféle magán történetem.

Poly 800

Időrendi sorrendben ez volt az első KORG szinti, amivel találkoztam. 1983-at írtunk, a diplomamunkával szenvedtem (akkoriban még magunk készítettük, elég véres munkával), amikor egy hétvégi hazaruccanás alkalmával Gyuszi barátom elhívott buliba. Mondta, hogy csodát fogok látni, mert Kaczor Feri a Nolg zenekarban vett egy Poly 800-at. Nos, ez akkor számomra tényleg csoda számba ment, mert az addig általam látott ezer potival, vagy banándugós vezetékekkel felszerelt szintetizátorokhoz képest ezen csak nagyon kevés kezelőszerv volt, ellenben ott díszelgett rajta egy LED kijelző (nagyon tetszett), meg pár gomb, amivel programozni lehetett. Furának találtam a kazettás magnóhoz kialakított adatátviteli csatlakozást. Az egyetemen a koleszban volt ugyan egy Radio Shack TRS80-unk, amin megismertük a kazettán történő adatmentés csodáját, de első körben fel nem foghattam, hogy minek kell ilyen egy hangszerre. A MIDI feliratú tuchel aljzatokat is a rejtély kategóriába soroltam, hiszen annyira friss volt még a MIDI, hogy senki se tudta, mire jó. Aztán elkértem Feritől a hangszerhez tartozó angol nyelvű kezelési utasítást, és kezdett megvilágosodni, hogy mi mire való, és egyáltalán, miként lehet hangszíneket szerkeszteni, letárolni, elmenteni. Aztán többen is vásároltak ilyen hangszereket, el is romlott némelyik, eljött tehát a nap, amikor nagy izgalommal szétszedhettem egyet. Akkor, a Cocom listás időszakban ezeknek a hangszereknek a tanulmányozása nekem óriási élmény volt. Kiírogattam az ismeretlen alkatrészek típusát, és egyenként megkértem az adatlapokat az Országos Műszaki Könyvtárból. A TTL és CMOS logikai áramkörökről már könnyebben lehetett adatlapokat találni, ezek ismeretében pedig már nagyjából le tudtam skiccelni a blokkvázlatot, meg a kapcsolási rajz kritikus részeit. A javítás ugyebár nem ment enélkül. Később kölcsönben volt nálam elég sokáig egy Poly 800, azzal teszteltem a Commodore64-hez gyártott MIDI interfészeinket.Szeretem mind a mai napig ezt a kis szintit. Volt a kezemben inverz billentyűs, MkII verzió, használtam az EX-800  modult is, csupa kellemes emlék fűződik hozzájuk.
    A Poly 800 híres volt arról is, hogy elég sokan modifikálták, vagyis kisebb-nagyobb áramköri változtatásokat, toldásokat-foldásokat végeztek a  hangszeren, így kibővítve a gyári hangkeltést, vagy direkt elérést adva bizonyos paraméterek változtatásához. A fenti képen egy kívülről modifikált, mondhatni nordleadesített Poly 800 látható, amint Árki Attila, a KORG magyarországi képviseletének ügyvezető igazgatója arcán enyhe döbbenettel felfedezi a boltban a használt cikkek között. A kép már több, mint 10 éve készült, azóta már megmémesedett az Interneten :) Amúgy a képen látható még egy korgos érdekesség is: az a plakett, amit 1998-ban kaptunk a legjobb vidéki KORG értékesítő üzletként, Katoh San aláírásával.

Poly61

      Nem sokkal később akadtam bele ebbe a hangszerbe. A zalaegerszegi Dominó együttes megalakulása körül magam is ott bábáskodtam, és Nagy Ferinek volt ez a szintetizátora, amire szintén kellő tisztelettel és csodálattal tekintettünk. Ráadásul ez mindjárt egy gyárilag midisitett darab volt. Akkoriban már kikupálódtam midi ügyileg, meg a Poly61-en előforduló hibákat is rutinosan meg tudtam javítani. A Domino zenekar abban az időben óriási sikerrel futott itt a Nyugat-Dunántúlon, és ebben fontos szerük volt a jól megválasztott szinti hangzásoknak, jelesül a Poly61-nek is, aminek az egészségén én őrködtem. Időnként a buli hevében potyogott bele ez-az, időnként voltak kisebb elektronikai meghibásodások is, de ez még egy jól javítható szinti volt. Nem egyszer a buli szünetében, valami raktárba vagy öltözőbe félrevonulva végeztem el a gyors műtétet. A képen a Poly61 alatt egy DS8 látható, de az már későbbi sztori, arról is szó lesz.

MS10 és MS20

      Ezekből a 80-as években már volt néhány darab a környéken, és javítgattam is őket, de bevallom, akkoriban nem túl sokra értékeltem őket. Valahogy úgy gondoltam, hogy ezek a szintik ugyanolyan egyszerű monofonikus hangszerek, mint amit a bátyámmal is építettünk, éppen csak tisztességes házba szerelve, esztétikus beendezésnek megépítve. Na és természetesen jó linearitású VCO-kal, amiket nem kell bekapcsolás után fél óráig kalibrálni. Került hozzám javításra persze pont olyan is, aminek csúnyán elment a linearitása, azzal keményen küzdöttem, míg sikerült rendbe hoznom. Tetszettek a testes és karakteres hangok, amik az MS-ből kijöttek, de nekem a Poly széria által kínált programozhatóság, polifónia és hangzási változatosság fontosabbnak tűnt. Igazából csak a '90-es évek elején döbbentem rá, hogy ezek mennyire jó kis hangszerek.

PolySix

    Na, ez a jószág viszont egyből és azonnal megtetszett. A hangjában ott van az a bizsergető feeling, ami az igazi analóg szintetizátorokra jellemző, és amit a virtuál analóg hangszerekben eddig egyedül csak a KORG volt képes visszaadni. Viszont a PolySix sok gyötrelmes éjszaka emlékét hozza vissza nekem, amikor a termikusan instabillá vált oszcillátorral bajlódtam, és baromi nehezen tudtam csak megoldani, hogy stabil IS legyen ÉS lineáris IS legyen. Később, amikor kezembe került a szerviz manuál, és kiderült, hogy a kalibrálásra nagyon okos gyári séma létezik, persze téptem a hajam. Azonban eleinte semmiféle szervizdoksit nem tudtam beszerezni. A PolySix volt az egyik első hangszer, amihez sikerült szerviz manuált hozatni, azt hiszem, Nyugat-Németországból rendeltem horribilis pénzért. Ma pedig bárki megtalálja az Interneten.

DS-8

       Domino zenekar. Kellett volna egy "csilingelőbb" szinti, és Yamaha DX7 volt a terv. Aztán a Reh Endrénél valahogyan egy DS-8 lett belőle, de én nem bántam. Hogy is bántam volna, mikor ez multitimbrális volt, és az akkori szekvenceres kísérleteimhez ez úgy kellett, mint egy falat kenyér! Így aztán Hajnitól, a zenekar billentyűsétől gyakran kölcsönkértem a hangszert, és nyomattam otthon a C64-en, később pedig az IBM XT-n a midis projektjeimet. Úgy háláltam meg neki a jóságát, hogy készítettem a szintetizátorba egy memóriabővítést. A memóriakártyák nagyon drágák voltak akkoriban, egy kis áramköri módosítással viszont meg tudtam oldani, hogy a külső kártyacsatlakozó használhatóságának a megtartása mellett egy beépített panelen elhelyezett CMOS memória megduplázza a tárolóképességet. Úgy tudom, ezt a bővítést később le is koppintották páran, épp úgy, mint a Kawai K1 bővítéseimet, de az már egy másik téma. A DS-8 közeli rokona a 707. Egy kék színű 707-es reparálásáról már beszámoltam a blogban.

M1

     Az első találkozásom az M1-gyel szintén a Dominohoz kapcsolódik. Hasonlóképpen Németországból jött, nagyon drága volt és mindenféle bonyodalmak után sikerült behozni, azt hiszem 1988-ban vagy 89-ben. Akkoriban a vám elég cirkuszos ügy volt. Az országban alig volt még ilyen hangszer, és sokan csak azért jöttek el messziről, hogy megnézzék, meghallgassák buliban. A zenekar azért döntött a beszerzés mellett, mert úgy gondolták, hogy kell egy olyan szintetizátor, amiből az akusztikus hangszerek hangja élethűen szólal meg. A zongora legyen zongora, a fuvola legyen fuvola, a trombita legyen trombita, ne pedig valami hozzá hasonló. Érdekes felidézni, hogy ezen elvárás teljesítése érdekében milyen hangszerek kerültek még akkor szóba:

- Roland D-50: nagyon drága volt
- Roland D-10 vagy D-20: ezek már megfizethetőbbek voltak
- Ensoniq Mirage: a lemezeken tárolt minták betöltögetése nem tűnt túl praktikusnak buli közben, és bár a 8 bitességéhez képest a hang meglepően jó volt, de ez a hangszer már nem számított a legkorszerűbbnek akkor.
- Roland S-50: 12 bites minták, 760 kByte memória - nagy királyság volt, de borzasztó áron

      Maradt tehát az M1. Akkoriban a 4MByte ROM, mint PCM hangmemória bődületesen nagy volt. Emlékszem, hogy a Logitronban a kollégáim csak akkor hitték el, hogy ez igaz, mikor ott belenéztünk egybe, és láttuk a 8 db 512 kbyte-os PROM IC-t egymás mellett sorakozni. Azt sem tudtuk addig, hogy léteznek ekkora chipek már, pedig eléggé nyakig voltunk a szakmában. Elámultunk a felhasznált mikrokontrollereken is, és megállapítottuk, hogy a zenei technológia előbbre tart, mint a kommersz PC ipar. Számomra viszont még mindig titok volt, hogy miként sikerült ennyi jó minőségű hangszínt belerakni a tárolóba. Kísérleteztem akkoriban magam is PCM dolgokkal, voltak hát fogalmaim arról, hogy mi minden kell a jó megszólaláshoz. Érdekes volt megfigyelni, hogy bizonyos hangszerek, például a zongora esetében az ember a billentyűzeten haladva fel tudta ismerni a mintavételezési határpontokat. Tudtuk tehát, hogy az adott hangszert több fekvésben mintázták be, nem pusztán egyszerű transzpozíció eredménye a teljes billentyűzetre történő leképezés. Élveztük az M1 "combi" módjának rugalmasságát, és újszerű volt a beépített szekvencer is. Bizony, ez volt a mai értelemben vett első workstation keyboard. Az M1 aztán az egyik legnagyobb sikertörténet lett. Hiába jöttek utána a T, 01W, X, N széria hangszerei és hiába volt minden új hangszer valamivel jobb, mint az előző, az M1 kultusza töretlen maradt mindmáig.

Wavestation

      Az M1 után nem sokkal egy újabb okossággal rukkolt ki a KORG. Ugyan a M1-hez képest az alaptípust kisebb PCM memóriával látták el, azonban eszméletlen új hangzásokra volt képes ez a hangszer. A fejlesztők úgy gondolkodtak, hogy ha bent vannak a PCM minták egy tárban, akkor a hangok kisöprésekor (D/A konverterre juttatásakor) összefűzhetünk PCM mintákat tetszőleges sorrendben. Ez a Wave Seqencing eljárás, kreatív játszóteret adva a sound designer hajlamú emberek kezébe. Ezt megfejelték még a vektorszintézissel, lehetőséget adva arra, hogy az egyidejűleg megszólaló minták arányait egy joystick segítségével akár valósidőben is változtassuk. Bár a Wavestation sikere eladási számokban nem mérhető az M1-hez, a hatása mégis óriási. A '90-es évek elején sokan voltak kiéhezve új hangszínekre, új hangzásokra, és a Wavestation inspirálta ezeket az embereket. Az izgő-mozgó minták más gyárak fejlesztőit is megihlették, a KORG esetében pedig a KARMA hozta vissza magasabb szinten ezeket az időben változóan felépülő hangokat. A környéken több Wavestation is előfordult, én a legtöbbet Óvári Miki barátoméval foglalkoztam, aki a Sziámi zenekarban használta főként.

Trinity

     Biztosak voltunk, hogy a KORG ismét új fejezett nyit a Tritonnal. Emlékszem, hogy Frankfurt felé a buszon olyan buzgón tanulmányoztuk az akkor publikussá tett dokumentációját, mintha egy vizsgára készülnénk fel. Amint a vásárban kipróbáltam, nekem azonnal be is jött nagyon. Aztán először tapasztaltam azt a fajta hozzáállást a zenészektől, hogy "jó-jó, de a mittudoménmelyik hangszín a 01W-ben vagy a T1-ben jobb volt, nem érdemes ezért ennyi pénzt kiadni!". Aztán a Trinity mára szintén klasszikus lett, és kicsit sem kell szégyenkeznie annak, aki kiáll vele a színpadra. Az érintőképernyő és a moduláris bővíthetőség ismét egy új dimenziót nyitott meg, kijelölve a KORG fő csapásirányát. Ha már Trinity, akkor ne feledkezzünk meg az egyik kedvenc poweruseremről, Rick Wakemanről se, akinek ragyogó KORG demóit (vagy inkább koncertjeit) élvezhettük Frankfurtban.

Prophecy

  Óh, boldog '90-es évek! Mily gazdag voltál új hangszerkoncepciókban! Eljutott a KORG odáig, hogy nem a memóriából söpri ki a PCM hangot, hanem ELŐÁLLÍT egy PCM mintát egy RAM-ban, mégpedig a szorgos processzor kiszámítja a minta minden elemét egy fizikai modell alapján. A PCM minta ugye arra volt képes, hogy konzervként eltároljon egy bizonyos zongorabillentyű leütést, egy bizonyos szaxofon megfújást, egy bizonyos gitár megpendítést. A modell pedig képes leírni az adott hangszer viselkedését a legkülönfélébb játékstílusok esetén. Az első fizikai modellezésen alapuló szintetizátorok, így a Prophecy is, hiába tűntek szenzációsnak a maguk idejében, ma már természetesen sokkal kifinomultabb modellező hangszerek vannak, így a Prophecy presetjeit is sokszor megmosolyogtatónak vélhetnénk. De nem tesszük. Ugyanis a Prophecy még mindig hasít. Tessék egy kicsit leülni vele szórakozni, és percek alatt kiderül, hogy amire a Prophecy képes, annak a fele sem tréfa. A KORG megint bevitt bennünket a hangzások egy addig ismeretlen birodalmába. A Prophecy lehetővé tette sok esetben, hogy "szabálytalan" és "értelmetlen"paramétereket adjunk meg egy fizikai modellhez, de pontosan így léphettünk át egy terra incognita határain, új, brutális, érdekes hangokat felfedezve. A Prophecyről nekem persze mindig Szöllősi Janó barátom jut eszembe, aki igen komolyan vette ezt a kis szörnyecskét.

i3

    Nem szabad megfeledkeznünk az arrangeres billentyűkről sem. 1994 január vége volt. Egy kölcsönkért teherautóval hatalmas hóban hoztuk el a KORG bemutató hangszereit az Őrségből, mert az akkori nagyker odáig tudta eljuttatni a kiállításhoz való hangszereket. Lépésben jöttünk csak, sokszor fogalmunk sem volt arról, hogy hol az út széle, vagy az árok. De aki járt már verőfényes téli időben, nagy havazást követően Nagyrákos, Pankasz felé, az azt is tudja, hogy nagyon szép volt ez az út. Mi nem nagyon gyönyörködhettünk, mert minden idegszálunkkal arra koncentráltunk, hogy az értékes szállítmánnyal együtt épségben hazaérjünk. A bemutató aztán nagy siker lett, és az egyik sztár az i3 volt. Abban az időben a Roland tarolt a kísérőautomatikás keyboardok mezőnyében, a többi gyártó csak kullogott utánuk. Nagyon friss volt még az E-86,  státusszimbólum volt a vendéglátós zenészek körében, és nem nagyon hittük, hogy az i3 komoly konkurenciát jelenthet neki, hiszen a KORG nem futott korábban igazán komoly köröket a kísérőautomata témában. Aztán a bemutatónk egyik legnagyobb érdeklődéssel övezett darabja lett, a KORG történetében pedig elindult egy máig tartó töretlen sikerszéria. 

Karma

      Kéne írni itt a Trinity családról, hiszen hosszú évekig sokféle változatban gyártották őket, én a Karmát emelem most ki közülük. A Karmáról nekem mindig a lábfájás jut eszembe. Sokszor meló után bekapcsoltam a Karmát a boltban azzal a szándékkal, hogy szórakozzak egy kicsit, és mélyebbre ássak a KARMA funkciókban. A pár percesre tervezett bogarászások rendszerint késő éjszakába nyúltak, annyira belefeledkeztem a hangszerbe, hogy rendszerint megfájdult a lábam az ácsorgásban vagy annyira megéheztem, hogy ezek a jelek figyelmeztettek, elég volt a jóból. Tipikus addikciós tünetek :) Számomra az volt az igazán érdekes, hogy nálunk nem volt átütő sikere a Karmának. Azt gondoltam, hogy az a hallatlan megszólalásbeli változatosság, inspiráló gazdagság, ami ebben a hangszerben lakik, nagyon sok zenészt megmozdít. Ezzel szemben páran azért vásároltak belőle, mert "Nicsak, egy piros Triton, de jól néz ki!" és a KARMA funkciót sohasem használták. Próbáltam a folyton új hangzásokra vágyó elektronikus zenészek figyelmébe ajánlani ezt a szintit, de azt tapasztaltam többnyire, hogy ahelyett, hogy maguk kevertek volna ki bréking sounddesign anyagokat, inkább mindig azt figyelgették, hogy kész hangokat sampling minta formájában honnan lehet "beszerezni". Holott a KARMA pontosan az élő, befolyásolható, izgalmas hangzások forrása, a bemintázott anyag pedig valamilyen szinten már megdöglött, nem hagyja magát túlzottan újragondolni. Mindössze néhány billentyűst ismerek az ügyfeleink között, akik beleásták magukat a mély rétegekbe, és elengedték a fantáziájukat, kreativitásukat a hangszer megalkotóinak szándéka szerint. A KARMA kifundálás Stephen Kay nevéhez fűződik, akinek a nevét már a Wavestation kapcsán említenem kellett volna. Egyik Musikmessén személyesen is tudtam beszélgetni vele, és néhány alkalommal azóta meg is kerestem különféle ügyek miatt. Mindig rendkívül segítőkész volt, és jófej. Szerencsére a KARMA valamennyi komoly KORG workstationban azóta is benne van, és léteznek számítógépen futtatható Karma verziók is.      

Kronos

     Ebben a pillanatban természetesen a Kronos a kedvencem. Azt hiszem, jól példázza az 50 éves KORG filozófiáját ez a munkaállomás. Miközben az ember nézi, próbálgatja és hallgatja, nem nagyon jut eszébe a fél évszázaddal ezelőtt gyártott ősökre gondolni. Pedig a gyár hangszereiben nagyon jól végigkövethető az evolúció folyamata, minden egyes hangszer tartalmaz valamit a korábbiak "génjeiből". Lehet, hogy ez az örökség a kezelő szerveken látható, lehet, hogy valamilyen dizájn elem idéz fel korábbi modellt. Más esetben a hangminta tárról derül ki, hogy azonos, vagy hasonló egy korábbi szintetizátoréval. De az is lehet, hogy csak szervizelés közben jövünk rá, hogy egy bizonyos panel vagy más megoldás ismerős a megelőző szériákból. A KORG hangszerei tehát hatalmas fejlődésen mentek át az öt évtized alatt, és ez a fejlődés folyamatos volt, sokkal ritkábban tarkították kapkodó, átgondolatlan próbálkozások, mint számos más gyár esetében láttuk. Ez a "tartsuk meg a jót - javítsuk ki a hibákat - haladjunk a korral" jellegű szemlélet a számomra rendkívül szimpatikus, és azt gondolom, hogy kiválóan tetten érhető a Kronosban. Sok mindent az M1 óta hasonló módon neveznek, kezelnek a KORG szintikben. Ez egyesek számára avítt, unalmas és a fejlődés cáfolataként hozakodnak elő vele. A KORG felhasználók viszont szeretik ezt a rendszert, hiszen nagyon gyorsan át tudnak nyergelni egy újabb szintetizátorra, elég mindig csak a különbségeket, újabb funkciókat kivesézni.
A Kronos kapcsán az időbeli folytonosság példájaként felhozhatnánk a benne foglalt régi, kultikus hangszereket is, mint a már emlegetett MS-20 vagy PolySix analóg szintiket, a Wavestationt, a Karmát, a CX3 orgonát, meg egy csomó egyéb beleimplementált hangszert is. Bebizonyította a gyár, hogy a saját régebbi szintetizátorait igen kiválóan képes újra életre hívni a legújabb modellekben is. Azt is megtapasztalhatjuk, hogy ezek a régi hangzások eredeti állapotukban is és effektekkel, modulációkkal, rétegzéssel modifikálva is kiválóan használhatók a mai zenékben is. A KORG fejlesztőinek tehát bőven van mire támaszkodniuk, és ugyanakkor mindig képesek valami újat, meglepőt és trendmutatót kitalálni.

     Mit is mondhatnék nekik az 50. születésnapon? Megköszönöm azt a sok élményt, amit szintibuherálóként, zenehallgatóként kaptam tőlük, és azt kívánom, hogy továbbra is folytassák ezt az átgondolt, folyamatosságon alapuló, a felhasználók igényeit szem előtt tartó fejlesztési politikájukat valamennyiünk örömére!

    A KORG szintetizátorokról zenész körökben természetesen órákig, napokig lehet beszélgetni. Ebben a bejegyzésben is csak felvillantottam néhány szubjektív gondolatot, de közben millió más emlék is előjött. Idén elég sok lehetőség és alkalom lesz arra, hogy kedvünkre diskuráljunk e témáról, és persze jókat nosztalgiázzunk az évforduló kapcsán. Terveink szerint lesznek majd nálunk "50 éves KORG" napok, amikor  hivatalosan is összetrombitáljuk majd korgos barátainkat, és adunk majd az érzésnek. Készüljetek! :)