A tegnapi bejegyzés már régóta lappangott bennem, aztán hogy Nóri odarakta a fészbúkomra ezt a filmet, kitört belőlem. A film gondolatmenetével és a téma megközelítésével lehet vitatkozni, azonban az teljesen biztos, hogy napjaink leginkább húsbavágó kérdését feszegeti.
     Hajdanában nem azért jelentkeztem mérnökhallgatónak, mert az valamiféle álomstátusszal kecsegtetett, hanem azért, mert kicsi gyerek korom óta fúró-faragó, barkácsoló fazon voltam, olyan, aki mindig valamit javít, szerel, épít. Gyártottam villanyvasutat, rádiókat, erősítőket, keverőt, kazettás magnót, szintetizátort, mérőműszereket, amik a barkácsoláshoz kellettek, aztán számítógépet, meg hasonlókat építettem. Szóval megtermeltem amire szükségem volt. Mérnökként az ember tervez és épít, legalábbis belénk még ezt programozták. Mi is kaptunk elég bőséges közgazdasági ismereteket, de ez még az óvilágban volt, amikor hazánkban még szó sem volt a tervezett avulásról meg a fogyasztói társadalom egyéb furcsaságairól. A filozófia az volt, hogy tervezzünk minél jobb és tartósabb termékeket, mert arra lesz igazán piaci kereslet, a silány árut senki sem szereti.
    A mai közgazdasági mantra már másként szól: "Óvatosan tervezz nagyon tartós terméket, mert azzal magad alatt vágod a fát! Telítődik a piac, a vállalkozásod elhal, küldheted el a dolgozóidat sorban!" Így aztán kitermelték a gyárilag tudathasadásos mérnökök sorát, akiknek az egyetemen azt is el kell sajátítaniuk, hogy miként tervezhetnek kellő időben tönkremenő terméket. A filmben is elhangzik, hogy ez annak idején a kapitalizmus egy korábbi fázisában lelkiismereti gondokat okozott a mérnökök körében. Mára viszont tényként fogadhatjuk el, hogy MINDEN így működik. Az autók, a számítógépek, az elektromos kütyük, a telefonok, na és persze a hangszerek is. A műszaki termékek elromlóvá tételében élen járnak a kínaiak. Őket nem "terhelte" az Európában és Amerikában a mérnökök génjeibe beépült görcsös jót alkotni vágyás, nem izgultak különösebben, ha valami nem jól sült el. Nekiálltak tehát a világ különböző részeiről összelopkodott technológiák birtokában gyártani mindenfélét. A speciális műszaki megoldások egy részét nem értették, más részét feleslegesnek tartották, ezek miatt a módosítások miatt a termékek gyakran az önmegsemmisítésre irányuló tervezés nélkül is elhullottak. Innen már csak egy lépés volt, hogy a "gagyisító" technológiai megoldásokat a nagy nyugati piacok igényei szerint használják fel, hogy elő tudják állítani az ezen piacokra elvárt életciklust egy adott készüléknél.
     A hangszerek ebbe a világméretű gagyizátor rendszerbe nagyon rosszul illeszkednek bele. Természetesen a hangszereknek is van életciklusuk, azonban például egy hegedű
sokszori szakszerű javítás után is nagyon jó hangszer lehet. Akinek van egy szeretett és jó hangú hegedűje, az bizony sík ideg lenne, ha egyszer csak magától szétesne, vagy korszerűbb megoldásként a hangszer oldalán egy kis LCD kijelzőn megjelenne a "kuka" szimbólum. A zenészek viszonyulása nagyon személyes tud lenni a hangszerükhöz, itt csődöt mondanak a közgazdasági és marketing megfontolások. Létezik persze tömegtermelés hegedűből, gitárból és zongorából is. Igazából nincs is ezzel baj, hiszen a kezdőknek és a kis pénzűeknek is megadatik így, hogy kapcsolatba kerülhetnek valamilyen hangszerrel. A nagy hangszergyártó cégek az elmúlt évtizedben szemmel láthatóan komoly dilemmába kerültek. Míg korábban a tartósság és a megbízhatóság zászlaja alatt toborozták vásárlóikat, rá kellett jönniük, hogy tömegtermelés nélkül elvesznek. A tömegtermelés pedig elképzelhetetlen maguktól elromló hangszerek nélkül. Yamaha és yamaha? KORG és korg? Honnan tudja a vevő, hogy a választott termék hova tartozik? Lehet, hogy egy Nukunincsu szinti jobb lesz, mint egy yamaha (kis betűs verzió)? Megingott tehát a nagy nevekbe vetett hit és bizalom, ezt nap mint nap jól érezzük az üzletben. A gyártók persze különféle mértékben prostituálódtak ebben a piaci versenyben, de általában ember legyen a talpán, aki valóban reálisan fel tudja mérni, hogy egy adott hangszer (erősítő, hangfal, bármi) mennyire lesz tartós. A több évtizedes beidegződések, miszerint adott márka választása biztonságot ad, már nem működnek. 
     Ezekből következik a gyártók javíthatósággal kapcsolatos politikája is, amiről korábban már morgolódtam egy sort.
Néhány hete bekeveredett hozzánk egy CRB orgona. Hasonlatos azokhoz a kultikus darabokhoz, melyek például a Kraftwerk révén váltak ismertté. A tervezett avulás szószólói persze nem ismerik a kultikus darabok fogalmát, ők csak arra törekednek, hogy a termék egy darabig lehetőleg gond nélkül működjön, majd önmagától adja át a teret az utódjának, vagyis ösztönözze a gazdáját egy újabb, korszerűbb darab megvételére. A kultikus
 modellekhez pedig ragaszkodik az ember, legyen az autó, bicikli vagy hangszer. Az említett CRB orgonát szépszerivel építési hulladék közül lomiztuk ki, ugyanis abban az épületben, ahol tárolták, már megkezdődött az átépítés, és nem igazán védték meg a belehulló törmeléktől. A burkolatot levéve főleg malter darabokra számítottunk, azonban ezen kívül rengeteg állati eredetű maradványt is találtunk benne, melyeknek mibenlétét pontosan nem részletezném. A fenti kép sejtet valamit a választékból. A címkéről pedig kiderül, hogy 1977-ben gyártották, tehát több, mint 34 éve. A lényeg az, hogy a nem teljesen jó kedvvel végzett takarítást követően az orgona kiválóan működött, egyedül a hangszórót nyírta ki a belepotyogott anyag. A legérdekesebb az volt, hogy a billentyűk és a kapcsolók sokrétegű drótkontaktjai valamennyien hibátlanul kapcsoltak, vagyis egyáltalán nem oxidálódtak el ettől a finoman szólva drasztikus igénybevételől. A panelek is teljesen jól néztek ki a tisztítás után, sehol sem mutatkozott korrózió.  Azt mondhatjuk tehát, hogy ezt az orgonát nagyon jó minőségű anyagokból építették az olaszok. Annyira jó anyagokból, hogy egy mai gyártástechnológust már bebörtönöznének, ha ennyire tartós készüléket tervezne.
      Ma nagyjából egy szintetizátor gyártása abban merül ki, hogy elkészítenek egy panelt számítógépes tervezőprogrammal, ami tartalmazza a működéshez szükséges felületszerelt áramköri elemeket, majd karikás szemű programozók kis csapata igyekszik a chipekbe pontosan azt a tudást belegyömöszölni, amit a gyár fejlesztői elvárnak. A panelen található áramköri elemekről mind adottak az MTBF (mean time between failure) adatok, ezek alapján a hardverre számolható statisztikailag valamiféle élettartam. A szoftver pedig többnyire majd a kuncsaftnál is frissülhet - mindaddig, amíg a gyártó azt jónak tartja.
     Jelentheti ez azt, hogy a kult szintetizátorok kora lejárt és a mai modellekből sohasem lesz az értéküket megőrző, sőt esetleg növelő darab? Ezt azért nem mondanám. Úgy tűnik, hogy a hangszergyárak kénytelenek a ZENÉSZEK ilyen jellegű vágyával foglalkozni. Kis vagy közepes szériában gyártott, speciális modellekről beszélünk, melyek nagyon gondos tervezés után különös műgonddal készülnek. Ide sorolnám például az újdonságok közül a  Roland Jupiter 80-at, vagy a KORG Kronost. Lehet vitatkozni azon, hogy valaha kultusz tárgyát képezik-e, de az esélyük legalább megvan rá. 
      Visszatérve még a szervizelhetőség kérdésére, én azt rendkívül fontosnak tartom. Mi itt vidéken renegát módon mindenfélét megjavítunk, egy csomó olyan dolgot is, melyekre Budapesten azonnal rávágják, hogy:

1. Nem lehet gazdaságosan megjavítani
2. Nem engedi a gyártó az adott részegység javítását
3. Nem lehet hozzá alkatrészt szerezni

     Természetesen sokszor előfordul, hogy valóban olcsóbb megvenni valamit újan, mint hatalmas energiákat belefektetni a javításba, azonban sok esetben viszonylag csekély ráfordítással jelentősen meghosszabbítható egy termék élettartama. Az említett filmben szó esik például a nyomtatók tintagyűjtő tartályáról. Mi már sok év óta kicselezzük ezeket a kis sunyi trükköket. Az egy másik kérdés, hogy mivel nagyon sokan rájöttek a "titokra", a gyártók is lépést váltottak, és a mai nyomtatók zöme már úgy van kitalálva, hogy amikor eléri a cseppszámláló azt a bizonyos kritikus értéket, már nem csak a tintagyűjtő van tele, hanem már valamilyen más probléma is adódik, ami miatt szívesen lecseréljük a printert. Ha már a printerekről esett szó, az is megfigyelhető, hogy az áruk a töredékére esett vissza pár év alatt, keményen fizetünk viszont a tonerekért és a patronokért. Ezek azok a momentumok, melyek viszont megint nem a környezettudatos és a fenntartható gazdálkodás irányába visznek el bennünket. Árulnák a printereket valódi áron, és olcsón, garantált gyári festékkel lehetne őket újratölteni.
     Aztán eljutottunk a lényeghez, vagyis hogy valóban összeomlana-e a világ gazdasága, ha ezt a bődületes árudömpinget visszafognák, és csak valós szükségletek környezettudatos termelése folyna? Nem csak a zöldek, hanem nagyon sok közgazdász szakember véleménye szerint is ez lenne a járható út. A mesterségesen, reklámokkal és hitelekkel felpuffasztott gazdaság hol itt, hol ott durran szét. Ez így egyszerűen nem járható út. Okos emberek sokféle megoldást javasolnak, azonban úgy tűnik, hogy a gazdaság vezető köreinek érdekei komolyan sérülnének egy valódi paradigmaváltást követően. Folyik tehát tovább az esztelen és átgondolatlan termelés, a monumentális szeméthegyek gyártása.
     Ez a trend ugyanígy tettenérhető a hangszeriparban is. Azonban nekem az a véleményem, hogy aki zenélni akar, az kellő körültekintéssel tud magának megfelelő hangszert választani. Kezdők a nagyszériás technológiákból vásárolhatnak, akik pedig hagyományos értékek alapján választanak, azok a drágább termékkörből találhatnak megfelelő modellt.
 

A következő filmnek látszólag nincs sok köze a Bitzenede blog témájához. Valójában viszont erről beszélgetünk majdnem másfél éve. Majdnem egy órás a videó, de arra szeretnék ösztönözni mindenkit, aki még nem látta, hogy nézze meg!

     Biztosan mentetek már ti is kocsival olyan utakon, autópályákon, melyeken időnként furcsa hangokat produkál az útburkolat a gördülő gumiabroncs alatt. Pihent agyú koreaiak beépítették a "Mary Had a Little Lamb" dallamát egy útszakaszon az aszfaltba. Így szól:
 

    Mármost én tovább gördítem az ötletet. Összefoghatna a MAHASZ és az ORFK. A forgalom elől elzárt útszakaszokon (ferdén stráfozott részek, egyebek) jogdíjas dalokat lehetne a burkolatba építeni. Így a rendőr mindjárt egy menetben intézhetné a közlekedési szabálysértést és a szerzői- és szomszédos jogok megsértésének tényállási fennforgását. Ráadásul a jófülű rendőrök még azt is kiszűrhetnék, hogy ha a szabálysértő autós alatt C-dúr helyett G-ben szólalt meg valamely jogvédelem alatt álló zenemű, akkor autósunk 50 km/h helyett bizony 75-tel tépett át azon a szakaszon. Amúgy olcsóbb is a hangoló, mint a Fama lézer, lehet, hogy le kéne csak szállítani egy dobozzal az ORFK-nak belőle.

    Ha további zenélő utakra is kíváncsiak vagytok, akkor itt találhattok egy csokorral.

    Közben eszembe jutott még egy felhasználási javaslat is. A burkolatba belekomponáljuk például az Iron Man-t, aztán a zenélő szakasz végén elhelyezünk egy diszkrét "Autó HIFI szerviz" reklámtáblát. A legtöbb tuc-tuc meghajtással üzemelő autó fiatal tulajdonosa azonnal bemenne egy átvizsgálásra :)
 

    Roland GR-55 gitárszintetizátor

     Gitárosokkal beszélgetve az ember kétféle alapvető megközelítést tapasztalhat, ha a hangzás kerül szóba. Az egyik csoport ragaszkodik a "hűséges" megszólaláshoz, és mindenek felett törekednek a bizonyos játékmódokhoz, stílusokhoz kapcsolódó nagyon pontos hangzási hasonulásra. Ők azok, akik képesek egy az egyben beszerezni egy cuccot a gitártól a pedálokon át az erősítőig és a hangfalig, mert "X" muzsikus 30 évvel ezelőtti albumán az úgy szólt, ahogy. Ez a filozófia tulajdonképpen kényelmes, mert egy adott hangzáshoz nem sokat kell variálni, bedugom a gitárt, és Jimmy Hendrix, Santana vagy Malmsteen vagyok igény szerint. De csak az egyikük. A behatárolt stílusvilágban (pl. csak blues) mozgó gitárosnak így nincs túl nehéz dolga. A legtöbb muzsikus azonban sokfajta zenét hallgat és művel, az ő számukra nyilvánvalóan nem lehetséges 33 setup beszerzése, ezért keresik az univerzális megoldásokat.
     Eljutottunk tehát a gitárosok másik csoportjához, akik érthető módon arra törekednek, hogy felszerelésükkel a lehető legtöbb soundot képesek legyenek elővarázsolni, természetesen a legkisebb kompromisszumok árán. A kérdést persze már gitár szinten sem egyszerű jól megoldani, a legtöbb gitárosnak ezért van 3-4 féle hangszere. Aztán jönnek a különféle effektek, erősítők és ládák. Ha valaki benne van például egy blues csapatban  meg egy heavy metál bandában, meg időnként jazzt is játszik, annak alapvetően három jól elkülönült felszerelés kéne. A gitárosok azonban többnyire csak a gitárt váltják műfajonként, a többit okos multieffektekkel és sokoldalú erősítőkkel próbálják megoldani. Természetesen nem valódi gitáros az, aki ezekről a kérdésekről egy korsó sör mellett a másik gitáros cimborájával öt perc alatt össze ne tudna veszni, ugyanis a kompromisszumot mindenki másként próbálja megkötni, és ezekről szólnak a Nagy Gitáros Hitviták.   
     Vannak aztán olyan gitárosok, akiknek semmi sem elég. A meglevő klasszikus hangzások megszólaltatás mellett újakkal kísérleteznek, és próbálnak kitörni a gitár fizikai valóságából fakadó korlátok mögül. Az ő számukra születtek a különféle modellező technológiák és a gitárszintetizátorok. Ezek a dolgok már erősebben megosztják a gitárosokat, mint a "sima" effekt és erősítő kiválasztás kérdése. Jó példa a Szalay András fejlesztéseivel kapcsolatos blogbejegyzéshez fűzött kommentek sora is. Nem akarok most ismét ugyanebbe az utcába bemenni, inkább úgy fogalmaznék, hogy a Roland GR-55 nagyon izgató és csábító lesz a kísérletező kedvű és kreatív gitárosok számára, a konzervatívabbak pedig majd morognak valamit a bajszuk alatt. A Roland gyakran hangoztatja, hogy amit tudni lehet a gitár-midi konverzióról és a gitárszintetizátorokról, azt ők tudják. Ez valószínűleg igaz is, de tegyük hozzá, hogy még a Szalay András is benne van ebben a tudós körben. Bizonyos pletykák szerint ő is végzett a Roland számára fejlesztéseket, de ezt nem tudom megerősíteni.
    Az tény, hogy a GR-55 egy rendkívül erős tudással felvértezett jószág, és a Roland apait-anyait beleadott ebbe az innovációba.
    Ott kezdeném, hogy nem csak gitárszintetizátor, nem csak gitár-midi konverter, hanem professzionális gitáreffekt is. A Roland a COSM modellező technológiájával gitármodellezést is lehetővé tesz egy füst alatt, így például akusztikus gitár hangokat nem csak a szinti részből, hanem modellből is kaphatunk. Sőt, a két beépített PCM szinti és a modell hangját keverhetjük is, ami azért nem csekély hangzási lehetőség birtokába juttatja a gitárost. Meg a basszusgitáros, ugyanis el ne felejtsük, hogy ezt a játékszert a basszerosok is teljesértékű harceszközként vethetik be. Csak nekik akkor a GK-3B pickupot kell a gitárra felszerelni.
     A Roland az újabb szintetizátoraiba gyakran épít pendrive-os audio lejátszót, ezt most berakták (nagyon diszkrét és biztonságos módon) a GR-55 - be is. Így a készülék kiváló gyakorló eszközként használható, vagy adott esetben erről mehet a backing track. Természetesen a pendrive a beállítások, patchek mentésére is alkalmas. Ja, és van a pedálon USB csatlakozó is, ami midi és audio kommunikációt is tud, így a hangrögzítés is kényelmes lehet egy laptoppal.
     A GR-55 tényleg rendkívül kifinomult technológiát tartalmaz, nagyon finoman követi a játék finom nüanszait, és végtelenül sok kreatív lehetőséget ad a gitárosoknak. Aki tehát szeret ilyesmivel kísérletezni, új hangzási világokba kirándulni, az rendkívüli módon élvezni fogja.
     A Facebookos Roland oldalon van egy kiváló videó a GR-55 - ről, ami ide beágyazni nem tudok, de azért egy lájtosabb verziót mutatok:
 

A gitárszintiről részletes magyar nyelvű infókat a Rolandee oldalán.

     Pat Metheny Magyarországon is nagyon népszerű gitáros. Sokan tudják róla azt is, hogy nagyon kísérletező kedvű, a zenei elektronikai fejlesztésekben aktívan részt vállaló muzsikus. Ismerjük úttörő munkásságát a gitárszintetizátorok területén is. Ezen kívül azonban még rengeteg hangszerrel foglalkozott, gondoljunk csak a szitár gitárra, a különféle "soknyakú" gitárokra, speciális lantokra. A felsorolás nem állhat meg a pengetős hangszereknél, mivel az ütősök, fúvósok és a zongorák is épp úgy érdeklik, és természetesen a szintetizátorok is. A legfurcsább hangszere pedig, ha ezt lehet egyáltalán hangszernek nevezni, az orchestrion. Mint a weboldalán leírja, gyerekkorában nagyszüleinél volt egy gépzongora. Hasonló szerkezetről már esett szó a Bitzenede blogban. Metheny nagy lelkesedéssel kezdte tanulmányozni a régi, mechanikus hatásokkal, valamiféle gépi vezérléssel megszólaltatott hangszereket. Rávett pár szakembert, hogy készítsenek a számára mechanikus, illetve pneumatikus úton működő szerkezetet. Különféle ütős és egyéb hangszerek alkotják a virtuális zenekart. Azonban ez az egész hangszerhalmaz már midiről vezérelhető, tehát akár a midis gitárjáról eléri a kiválasztott hangszert, vagy hangszereket. Tehát van egy furcsa csavar ebben a történetben. Miközben a világ a szekvencerrel (mondjuk ki: számítógéppel) vezérelt, és nagyon kifinomult, többnyire szintén számítógépen futó samplerekben, vagy a hatalmas teljesítményű workstation hangszerekben látja a minél kifinomultabb akusztikus hangszerelések megvalósításának az irányvonalát, Metheny egy ősöreg megoldást tuningolt fel az elképzelésének megvalósításához. Az így képződött "hangmodul" nem éppen szabvány rack méretű, a kütyük betöltenek egy jó nagy termet. Alig hihető, hogy Pat Metheny az orchestrion felélesztésével nagy divatot kelt. Ugyanakkor az ötletben van valami határozottan szimpatikus.  

     Vannak azért mostanság is emberek, akik szintetizátor építésen törik a fejüket. Nézzük például ezt a Matt Heins nevű chicagoi villamosmérnököt, aki egy 8 bites digitális szinti építését vette a fejébe. A Rockit névre keresztelt hangszer fejlesztése azonban tipikusan XXI. századi módon történik. Emberünk nappal rendesen dolgozik a munkahelyén, éjjel pedig fejleszti a kütyüt.
    Mivel az ilyen buherálás rendesen emészti az ember energiáin kívül a pénzét is (tapasztalatból tudom), Matt a következő módon járt el. Először is, úgy döntött, hogy fejlesztésének eredményeit megosztja az érdeklődőkkel. Ennek ma a legkézenfekvőbb módja az internet. Feltette tehát a projektjét a Kickstarter nevű szájtra, ahol a legkülönfélébb, magukat kreatívnak gondoló emberek pénzt próbálnak kunyerálni valamilyen tevékenységhez a világháló lakóitól. Különböző jogcímeken fizethetünk támogatást a fejlesztőnek. Néhány dollárt befizethetünk azért, mert jófejségnek tartjuk a projektet, mert rendelünk egy feliratos pólót, vagy letöltünk egy, a hangszerrel készített zenét. 25 dollárért már kapunk egy nyomtatott áramköri lapot és egy felprogramozott mikrokontrollert, valamint a dokumentációt, ami alapján beszerezhetjük a többi alkatrészt és megépíthetjük a készüléket. 125 USD a komplett kit ára, ami már mindent tartalmaz. 200 dolcsiért pedig komplett, összeszerelt és működő szintit kaphatunk. A projektnek van egy időbeli kifutása is, ez alatt az idő alatt kellene a kitűzött költségvetést (esetünkben 10000 dollárt) begyűjteni. 
     A szinti paramétereivel megismerkedhetünk a honlapon. Lényeges, hogy a teljesen dokumentált elektronikán kívül a vezérlő program C-ben írt forráskódját is átadja a vásárlóknak, így mindenki ízlése szerint alakíthatja a hangszert. Nekem nagyon tetszik az elképzelés, jó lenne minél több ilyen ötlettel találkozni. Természetesen a neten kialakul a felhasználókból egy kis közösség, akik megosztják egymással a tapasztalatokat és a saját fejlesztéseket.

 

RND Portico pluginek - NEVE modulok a számítógépünkre

    Nos, hát ezt is megértük. Rupert Neve az az ember, akit a hangtechnika berkeiben sokan úgy aposztrofálnak, mint aki kitalálta "a" felvételi keverőt. Tény, hogy rengeteg innováció fűződik a nevéhez, egyike azoknak a varázslóknak, akik meghatározták az elektronikusan rögzített zene hangzásvilágát évtizedekre. Neve nagyon sokat tud arról, hogy mit és hogyan szabad betenni egy zenei jel útjába. Rengeteg elméleti kutakodás és még több gyakorlati kísérlet után jutott el odáig, hogy meg tudta határozni, milyen elektronikai megoldásokat ítél a fülünk jónak, és milyeneket nem. Bizony, a végső döntést mindig a fülünk (vagy ha úgy jobban tetszik, akkor az agyunk) hozza meg arról, hogy egy komplex zenei anyag "szépen" szól-e vagy sem. Az áramkörtervezés ugyebár színtiszta fizika plusz matematika, de a végeredményt egy hangátviteli rendszerben mégis csak mi, zenehallgatók fogjuk értékelni. Aki foglalkozott valaha is hangtechnikai barkácsolással, az tudja, hogy nem mindig a tökéletesen steril és lineáris megoldások jelentik a szép hangzáshoz vezető utat. Elvben a történet nagyon egyszerű. Legyen minden áramkörünk nagyon zajtalan, nagyon lineáris, a torzítást pedig csökkentsük a lehető legkisebbre. Ez idáig szép és jó, de attól a pillanattól kezdve, hogy "valamit" csinálunk a jellel, már nem biztos, hogy ez az út lesz az üdvözítő. Hogy mi ez a "valami"? Nos, ha effektezésről még nem is beszélünk, de hangszínt szabályzunk, beavatkozunk a dinamikába, keverünk. Ezek már mind olyan lépések, melyek nem feltétlenül akkor lesznek a legjobbak, ha az áramkörök tervezése során kizárólag az említett fizikai és matematikai törvényszerűségeket tartjuk szem előtt, és csak a gondos mérnöki munkára koncentrálunk. Belejön itt a képbe egy adag intuíció, sőt, mondhatni, művészet is. Az analóg hangtechnikai áramkörök nagy öregjei, köztük Rupert Neve is abban voltak zseniálisak, hogy megtalálták azokat az elektronikai furfangokat, melyek segítségével az emlegetett áramköri egységek a fülünk számára igen kellemes módon végezték a dolgukat, mindenképpen jobban, mintha csak a száraz technológia fegyvertárával oldották volna meg a feladatot.
     A másik nagy nevű cég, az SSL már korábban kihozta először DSP alapon, majd native változatban is a keverőiben alkalmazott channel stripeket. A Neve (helyesebben a Steinberg) átugrott a DSP-s lépcsőfokon, és kapásból native (vagyis a számítógép processzora által számolgatott) verzióban jelentette meg a RND Portico 5033 EQ és az 5043 compressor plugineket. 
      A native plugin előnye elsősorban abban mutatkozik meg, hogy nem kell azon agyalnunk, hogy a meglevő gépünkbe, vagy külső eszközként rákapcsolva tudjuk-e jól konfigurálni a DSP eszközt, meg egy hardver hibalehetőséggel is kevesebb lesz a stúdiógépben. Bármilyen VST host környezetben tudunk azonnal dolgozni. Ugyanakkor, mint arról a TC Powercore kapcsán is szó esett, az igazán profi pluginek komoly lebegőpontos számolási igénnyel terhelik a CPU-t, nem volt tehát véletlen, hogy sok gyártó dedikált DSP-s hardverre fejlesztett inkább a korábbiakban. 
      Az igazi kérdés persze mindig az, hogy tudok-e ezen pluginek a segítségével olyan profi anyagokat készíteni, mint amilyeneket a Neve vasakkal dolgozó neves hangmérnökök készítettek, illetve készítenek. Mennyire sikerült az eredeti eszközök hangját - és nagyon fontos szempont - a viselkedését modellezni?  Más megközelítésben: megérik-e az árukat? Rupert Neve az alábbi beszélgetésben elismerően szól a pluginekről, illetve a Yamaha VCM modellező technológiájáról. A modellezést ugyanis a Yamaha emberei végezték. Hogy mennyire jól sikerült a félvezetős elektronikákat jól modellezni, és hogy választ kapjunk a fent feltett kérdésekre, a legegyszerűbb módszer természetesen az, hogy kipróbáljuk az új plugineket. Gyorsan le is töltöttem mind a kettőt, és amint lesz egy csöpp időm, meg is tesztelem őket alaposan. Akinek van már MySteinberg regisztrációja, az ingyenesen letöltheti a demót. Nagyon kíváncsi lennék azok véleményére is, akik az eredeti "vasakkal" már dolgoztak, tehát egy az egyben össze tudják vetni a modellezés eredményét a kiindulási készülékekkel. Szeretnék tehát visszatérni a témára majd kicsit később.

     A Bitzenede történetei nagyjából a Hangszer - Előadó - Művészet - Biznisz pontok által meghatározott négyszögben játszódnak. Manapság, ha elképzeljük ezt az elkerített területet, akkor azt láthatjuk lelki szemeinkkel, hogy kívül minden üde és zöld, a négyszögön belül viszont lepusztult, kopár és gagyi. Sok csodálkozni való ezen nincs, mert amikor nem megy a gazdaság, akkor a szórakoztató üzletágból is legfeljebb a nagyon könnyen eladható, kommersz ágak virágoznak, döglődik a művészeti oktatás, a művészek mindenféle civil foglalkozásból és extra melókból tartják el magukat, és ezt a múzsák időnként zokon veszik. Ilyen körülmények között természetes, hogy a hangszergyártó cégekre ható, innovációt felszínre hívó erő is csökken, inkább a stabil biznisz felé keresik a menekülő útvonalakat.
     Mindezek a gondolatok a Kronos bejegyzéshez fűzött kommentek kapcsán jutottak az eszembe. Mi ugyebár leplezetlen módon a komoly hangszeres fejlesztéseket propagáljuk, részben azért, mert szeretjük a hangszereket, szeretünk ebben a világban lubickolni, másrészt meg ebből is élünk. Sok minden más (stúdiótechnika, szoftverek, számítógépek, fénytechnika) is benne vannak a fókuszban, de valahogyan minden a hangszerek és a zenélés köré csoportosulva nyer nálunk értelmet.
     Örök kérdés a mi pályánkon, hogy mi a fenének a sok elektronikus kütyü, amikor egy fűzfasíppal és egy köcsögdudával is pompás muzsikát lehet csinálni. Mi pedig a Kronos-féle, pilótavizsgához kötött szuper összetett munkaállomásokról értekezünk. Nos, az én értelmezésem szerint a népzene, a klasszikus zene örök értékeinek az autentikus megszólaltatásához mindig is ott lesznek az ehhez való hagyományos hangszerek, viszont ha valaki a XXI. századi életünk zenei világában munkálkodik, akkor bizony nem árt, ha az ehhez szükséges instrumentekkel veszi körül magát. Ugyanakkor én is álságosnak érzem azt, ha valaki arra hivatkozva nem képes alkotni, hogy neki nem telik Kronosra, vagy nem tudja megvenni a teljes East-West könyvtárat. Az új hangszerek piacra lépésével a tegnapi, tegnapelőtti modellek ára jelentősen csökken, és szerencsés módon ha például a szintiket nézzük, elvi különbség nincs, a szomszédos billentyűk hangmagassága között változatlanul tizenkettedik gyök kettő a hányados :)
     Persze, értem én, hogy sok zenészt az új hangzások dobnak fel, illetve az új lehetőségek ösztönöznek komponálásra, alkotásra. Ez mindig is így volt, most se lesz másként. Ha egy kreatív zenész ott találja maga előtt a kompozíciós lehetőségeknek azt a halmazát, amit a Kronos nyújt, biztosan nem hagyja a dolog hidegen.
      Aki tehát teheti, nyugodtan csobbanjon rá a Kronosra, 100% csalódásmentességet kap, akár komponálásra, akár élő zenélésre, akár stúdióban veti be. Aki viszont most még nem tud egy ilyen nagyágyút beruházni, az ne keseredjen el, hiszen lényegesen olcsóbb hangszerparkkal, esetleg egy PC-vel megspékelve is lehet hatalmas dolgokat művelni. Aztán ha meglesz a Kronos, majd rá lehet bízni a meglevő dolgokat. A lényeg a zenélésben van. Szóval, tudjátok, elég szkeptikus vagyok, ha egy muzsikus azt mondja nekem, hogy nem tud alkotni és művészileg kibontakozni, mert a válság miatt még egy koszos Kronosra se futja. Ha azt mondja, hogy éjjel-nappal lapátol valahol, hogy a gyerekeknek legyen kaja, meg a frankhitele jól érezze magát, azt megértem. Ha azt mondja, hogy ilyen borús világban elérte őt a spleen és az alkotói válság, azt is megértem. Szóval, mindenkinek tennie kell a dolgát. A zenész muzsikáljon és komponáljon, a hangszerboltos igyekezzen segíteni ebben, a közönség örüljön a jó előadásnak, aztán valahogy csak lesz. Most a görög válság kapcsán gyakran jut eszembe Zorba híres mondása:   "Táncolni kell uram, a zene majd csak megjön valahonnan!"
      Ezért a "valahonnan"-ért pedig ti, zenészek vagytok felelősek :)

    Volt egy nagyszerű szlovák (akkoriban még csehszlovák) banda. A Collegium Musicum nevét ma már inkább csak az idősebb korosztály ismeri, pedig csináltak néhány koncertet mostanában is. A zenekar felállása az idők során sokat változott, leginkább ez a táblázat igazít el bennünket abban, hogy kik mikor fordultak meg a bandában. A zenekar emblematikus tagja Marian Varga, a többiek pedig hosszabb-rövidebb ideig együtt muzsikáltak vele, volt, aki többször is visszatért. Róla magyar nyelvű információkat a Wikipedián találhatunk.
    A '70-es évek elején még az Omegával is koncerteztek együtt. Nekem a régi lemezeket sikerült részben megvásárolni, részben szalagra venni, de a zenekar későbbi dolgairól már nem sokat tudok. A Collegium Musicum számomra az egyik kedvenc volt abban az időszakban, mikor a szalagjaimat Nice, ELP, Pink Floyd, Colosseum, YES, Genesis és hasonló zenékkel raktam tele.
     Néhány videót találunk ja Youtube-on a korai időszakból is. Aki szereti ezt a stílust, annak javaslom, hogy az összeset nézze meg, mert szeretni fogja őket mind!
 

     Itt pedig még egy szóló anyag Marian Vargával. A címe: Virágom :)
 

    A múltkori bejegyzésben arról mondtam el pár gondolatot, hogy amikor egy hangszert felhasználóként vagy akár szervizesként megismerünk, akkor feltárulkozik előttünk azoknak az embereknek a gondolkodásmódja, akik megalkották. A kérdés mindig az, hogy a tervezők az adott korban mit és miként hasznosítottak a rendelkezésre álló műszaki lehetőségekből, alkatrészekből, technológiákból.
     Különösen érdekes ez a dolog akkor, amikor a régi "Ost Block" országaiban gyártott hangszereket illetve elektroakusztikai berendezéseket tekintjük. Már gyerekként is rádiójavításból szereztem zsebpénzt, nagyon sokat matattam tehát az akkoriban forgalomban levő rádiókban, tévékben, magnókban, meg abban, ami épp adódott. Túlnyomórészt magyar és "szocialista relációjú" készülékekről volt szó, különösen addig, amíg meg nem indult a japán és a német berendezések óvatos importja.
     A készülékek elvében is voltak különbségek, mert például a japán magnókban egy csomó olyan megoldást alkalmaztak, melyeket a magyar, cseh vagy lengyel gyártmányokban  sohasem. Mégsem a kapcsolási rajzok jelentették a nagy különbséget, hanem a felhasznált alkatrészek és az összeszerelés módja. A szocialista készülékekben többnyire csúnyácska nyákokon botladoztak az alkatrészek, a panelokat pedig durva kábelkötegek kötötték össze. A kábelkorbácsokban az oroszok vitték el a pálmát, a szorosra összekötegelt vezetékek végeinek kinyomozása tette ki a szervizmunka nagy részét. Tipikus haditechnikai megoldásokat használtak szinte mindenhol az asztali rádióktól a hangszerekig.
     Érdekes volt a félvezetők használata is. Gyártottak tranzisztorokat és IC-ket a csehek és a keletnémetek is. Szinte mind valamilyen nyugati típust koppintottak le, de paramétereikben jól eltértek az eredetitől, az IC-k esetében pedig sokszor a lábkiosztás volt valamiféle buta módon megkeverve. A prímet itt is az oroszok vitték, a karamella színű és állagú IC tokokra halványan felszitázott típusjelzések rendszere borzasztóan logikátlannak tűnt  az akkoriban már világszerte egységesen használt jelölésmódhoz képest. Akár az analóg, akár a digitális IC-kről beszélünk, elmondható ez. Magyarországon a Mikroelektronika Vállalat gyártott félvezetőket, melyek nagyjából azonosak voltak a standard nyugati típusokkal, így legalább e tekintetben nem kellett külön megtanulni mindenféle eltérő paramétereket a falhasználáshoz. 
    A KGST furcsa lapleosztása szerint az NDK-ban viszont fura alkatrészek sorát gyártották, melyek sok esetben semmiféle hasonlóságot nem mutattak sem a nyugati félvezetőkkel, sem pedig a keleti blokkban máshol gyártott elektronikai komponensekkel. Valamilyen megfontolásból a zenei elektronika, mint olyan, szintén az NDK monopóliuma lett, mégpedig a klingenthali Vermona gyár volt hivatott ellátni mindenféle zenecsináló és hangosító készülékkel a szocialista tábor vidám és kevésbé vidám barakkjait.
A Vermona név sokáig a nem túl igényes, de legalább megfizethető zenekari berendezések szinonimája volt. Mostanság népszerű szokás lekicsinylő megjegyzésekkel illetni a régi gyár termékeit, pedig tudni kell, hogy a maguk korában nem számítottak rossznak, még a kommersz nyugati termékekkel összevetve sem. Persze, hogy mindenki inkább vágyott KORG meg Roland szintire, Dynacord erősítőre meg hangfalakra, ám a ma élő idősebb zenészek kivétel nélkül mind használtak valamilyen Vermonát, ezekkel kezdték zenei karrierjüket. Ha ismeretlen 40 év feletti zenészek közé mész, és nincs téma a beszélgetéshez, dobd be, hogy "Vermona"! Pillanatokon belül megindul a szóáradat. Ki szerette, ki utálta ezeket a készülékeket. Nyilván nem lehet itt sem mindent egy kalap alá venni, mert voltak jól sikerült darabok, meg voltak nagyon béna termékek is.
     Azt mindenesetre elmondhatjuk, hogy a német tervezők csodát műveltek abból, ami a rendelkezésükre állt. Míg a nyugati kollégáik dúskálhattak az alkatrészekben, számtalan áramköri variációt próbálhattak ki, addig szegény német mérnökök csak abból a fura alapanyagból főzhettek, amit a Honecker éra nekik odalökött. A Szovjetunióban is kicsit hasonló volt a helyzet. A mérnökök addig okoskodtak, variáltak, trükköztek, amíg a gagyi, korszerűtlen alkatrészekből összeálltak a hangszerek, erősítők, meg ami kellett.
Lehetne beszélgetni a Vermona dobgépekről, erősítőkről és sok egyébről, de most csak a billentyűs hangszereket nézzük. Hamar népszerűek lettek az egyszerűbb és komplikáltabb orgonák. Klasszikus volt például a Matador. A korabeli vendéglátóhelyek, bulik és lakodalmak alaphangját alapvetően ezek adták meg. A hangzással nem is volt különösebb baj, és a nagyobb modellek, mint például a képen látható ET-6 már elég komoly tudással is rendelkezett. Megbízhatóság és szervizelhetőség szempontjából viszont messze nem érték el a beszivárgó olasz és német modellek minőségét.
Gyártottak rendes analóg szintetizátort is. Ez azonban szerintem elég megkésett gondolat volt, hiszen 1983 és 1990 között készültek ezek, mikor már erősen terjedt a MIDI, a polifónikus modellek, és nem túl sokra becsülték a '70-es éveket idéző analóg hangzást. Aztán később, amikor a '90-es években ismét népszerűek lettek a régi analóg kütyük, valóságos kultusza támadt ennek a hangszernek, és hallhattuk néhány sikeres elektronikus zenei csapat produkcióiban is.
Aztán gyártott a Vermona digitális szintetizátort is, méghozzá kísérőautomatikával. Az SK86 azonban arról vált hírhedté zenész körökben, hogy állandóan bedöglött. Igazából én egyetlen egy darabról sem tudok, ami manapság működőképes lenne. Javítani sem igazán lehetett őket, szóval ez valamiért nagyon félresikerült konstrukció volt. Pedig a rendszerváltás előtti időszakban sokan vélték úgy, hogy ez jó alternatíva lesz a méregdrága Casio és Yamaha kísérőautomata billentyűk helyett. Igazából olcsó sem volt, de legalább már volt benne
egyszerű MIDI.
     Aztán Honecker távozott, az NDK és az NSZK nagy boldogan összeborult, a Vermona gyár pedig egy darabig még vegetált, majd a régi formájában megszűnt. Bizonyos privatizációk, átszervezések felvásárlások után a Vermona név pedig ma is él. Ma ez a cég egyike azoknak a kis társaságoknak, akik kifejezetten az elektronikus zene hívei számára készítenek speciális hangszereket, kiegészítőket, elektronikákat. Németországban több ilyen kisebb cég is dolgozik, jól tudjuk, hogy igen innovatívak a németek a zenei elektronikában. A Vermona a .com-os végű oldalon  az új fejlesztésű termékeket mutatja be, van Facebook oldaluk is.
     Találunk aztán még egy Vermona szájtot is, amit nem egészen tudok hova kötni, de jó képek és hasznos információk vannak itt is.