Nem tudunk kikecmeregni ebből a vuvuzeláskodásból.
    Olyant találtam most a Facebookon, hogy egy darabig csak néztem a monitort, aztán nyomtam pár refresht a böngészőn, hátha csak valami poén. De ez tök komoly! Az Access, a Virus szintik gyártója vuvuzela versenyt hirdet a Facebook oldalán.

    Láthatjátok, nem kamu! A versenyzőnek a Virushoz való Vuvuzela-preset, vagy az Access oldalról letölthető hangminta felhasználásával kell egy dalt írnia. A beküldési határidő 2010. augusztus 30. A győztes házhoz szállítva kap egy Virus TI Snow-t.

    Ezért az agyament ötletért pedig ezúton adományozok egyet az általam alapított Nemsámli Díjból az Access-nek! :)

    Mai alapvetésünk tárgya annyira bagatell, hogy a legtöbb gitáros lazán legyint egyet, és azonnal  továbbkattint, mondván, hogy ezeréves históriákról, lerágott csontokról nem érdemes beszélgetni. Azt kívánom ugyanis boncolgatni, hogy miért dugjuk az elektromos gitárunkat gitárerősítőbe? Hiszen számtalan dolog kínálkozik még a ház körül: 5.1-es házimozi rendszer, az ősök hifije, lepusztult táskarádió, törött karú lemezjátszó, notebook mikrofon bemenete, és egyre gyakrabban a telefonok. Naponta kell a gitárosokat arról győzködni, hogy jobban járnak, ha gitárerősítőt használnak eme pótszerek helyett.
   Induljunk ki abból, hogy az emberek nagy része azért tesz szert egy elektromos gitárra, mert azon játszani szeretne, és ebből következően szeretné is hallani azt, amit játszik. Azt még a teljesen laikusok is tudják, hogy a villanygitárnak önmagában csak nagyon halk, cincogó hangja van. Ha valaki tanulni akar, illetve nem akarja az elektromos gitár által kínált lehetőségeket kihasználni, akkor jobban jár egy nylon húros klasszikus gitárral, vagy egy fémhúros akusztikus gitárral. Nem kell sem villany, sem erősítő, sem más hókuszpókusz, mint különféle pedálok és egyéb ravasz dolgok. Igen ám, de akkor hogyan jönnek be a Santana, AC/DC, Gary Moore és más nóták, amik tipikusan elektromos gitárhoz köthetők? Azt szoktuk mondani, hogy szerencsésebb dolog akusztikus gityón megtanulni az alapokat, a pontos lefogást, az akkordokat, és utána áttérni az elektromosra, de nem akarok e tekintetben észt osztani, mert aki elszántan elektromos gitárral akar kezdeni, az valószínűleg azon is fog. Viszont, amikor tényleg a beszerzésre kerül a sor, akkor gyakran keresnek meg bennünket úgy fiatalok és idősebbek egyaránt, hogy egyelőre csak egy elektromos gitár kéne, aztán majd egyszer talán lesz hozzá erősítő is. Meg szoktuk kérdezni ilyenkor, hogy mégis, min szeretnék addig hallgatni a frissen megvásárolt hangszert? Nos, ekkor szokták a fent felsorolt harceszközöket előhozni, meg még ki tudja, milyen fura jószágokra nem kötöttek még elektromos gitárt. 
    Nézzük meg, hogy mi a baj ezzel!

    A választ röviden össze lehet foglalni: nem arra találták ki ezeket a szerkentyűket, hogy gitárt kössenek rájuk!
    Azok kedvéért, akik a részletekre is kíváncsiak, nézzünk kicsit a dolgok mélyére!

    Illeszkedés

    Az elektronikában nagyon fontos alapelv az, hogy ha egy készüléket egy másikhoz kapcsolunk, akkor optimális legyen az egyik készülék kimenetének a másik bemenetéhez való illeszkedése. Két alapvető paramétert kell szem előtt tartanunk. Az egyik a jelszint, amit a hangfrekvenciás berendezéseknél mV-ban (millivolt) szoktunk megadni, de lehet dB-ben is beszélni, ha tudjuk a viszonyítási szintet. A mágneses gitárhangszedők által produkált jel szintje gyártótól, a húrok típusától, a húrok magasságától, a játék stílusától függően igen tág határok között változhat, néhányszor 10 mV-tól akár az 1V nagyságrendig. A gitáron rendszerint van hangerőszabályzó potméter, azonban tudnunk kell, hogy ez a poti az esetek nagy részében nem egyszerűen hangerőt szabályoz, hanem lehetőséget kínál a gitárosnak arra, hogy a gitárerősítőjének a bemenetét az erősítőn belőtt poti álláshoz képest jobban, vagy kevésbé vezérelje ki, ezáltal megváltoztatva a hangzás karakterét. Sokan teljesen feltekert gitár potikkal játszanak, és ehhez igazítják az erősítőjükön az "Input volume" vagy  "Gain" potméterek beállítását. A gitárerősítő bemeneti érzékenysége úgy van kitalálva, hogy teljesen képes legyen elbánni ezzel a jelszint tartománnyal, és okosan lehessen szabályozni a túlvezérlés (torzítás) mértékét és a hangerőt is. Ezek abszolúte alap követelmények. A gitár jelszintje jóval meghaladja a mikrofonét, ezért mikrofon bemenetre dugva rendszerint akkor is torz, mégpedig kellemetlenül torz, amikor az ember tiszta hangot szeretne kicsiholni a hangszerből. A házi hifi erősítőkön, hangkártyákon aztán van ugye még "Line iN" (vonal bemenet), ami viszont általában 1-1,5 V érzékenységű. Rájuk csatlakozva a legtöbb gitár nagyon halkan szólal meg. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb mai készüléken a vonal bemenet RCA aljzatokkal van ellátva, a gitárunk jack dugóban végződő kábelét tehát legfeljebb egy toldó segítségével tudjuk rásuszterolni. Akkor is a két bemenet közül csak egyre.
     Van azonban ennél nagyobb baj is. Ehhez kicsit célszerű megismerkedni az impedancia fogalmával. A magyar Wikipédia oldalon van róla egy nyúlfarknyi kis leírás. Angolul már sokkal bővebben kifejtik a témát. Nagyon röviden annyit kell róla tudni, hogy az impedancia a váltóárammal szemben tanúsított ellenállás, és épp úgy ohm a mértékegysége, mint amit az egyenáramú körökben értelmezett ellenállás jellemzésére használunk. Minden hangfrekvenciás berendezésben váltóarámú jelekkel dolgozunk, ezért gyakran lehet találkozni az impedancia fogalmával. Amikor egy készülékre rácsatlakoztatunk egy másikat, akkor elvben akkor ideális az illesztés, amikor a jelforrás (esetünkben a gitár) kimeneti impedanciája azonos a fogadó berendezés bemenetének impedanciájával. Hangsúlyozottan nem egyenáramú, multiméterrel mérhető ellenállásról van szó. A váltóáramú körökben az impedanciát mindig egy adott frekvencián, például 1 kHz-en kell mérni, így tudjuk értelmezni. A híradástechnikában a gyakorlat úgy néz ki, hogy igyekeznek a berendezések kimenő impedanciáját nagyon alacsony értéken (10 - 100 ohm nagyságrend) tartani, a fogadó impedanciát pedig jóval nagyobbra, akár egy nagyságrenddel is nagyobbra választják. Ekkor azt mondjuk, hogy a jelkimenetünket nem terheli a rákapcsolt készülék  bemenete. Ha a fogadó készülék bemeneti impedanciája alacsonyabb, mint illene, akkor ráterhel a meghajtó készülékre. Ilyenkor mindig valami gond lesz: torzítás, melegedés, esetleg alkatrész tönkremenetele lép fel. A gitárunk hangszedője ugyan nem fog tönkremenni egy rossz illesztés (szakmai nyelven úgy mondjuk, hogy túl alacsony bemeneti impedanciával történő lezárás) miatt, egyszerűen csak hülyén fog szólni. Hogy mennyire fog hülyén szólni, az attól függ, hogy mennyire durván rossz az illeszkedés. Van egy tök jó cikk az interneten, a szerzője Steven Errede, a University of Illionis professzora. Érdemes ezt a szakmát jól ismerő embereknek is elolvasni. A szerző népszerű Fender és Gibson pickupokat vizsgált meg több szempontból. Közzétett diagramokat is, amiken jól látható, hogy a hangszedők zömének impedanciája valahol 400 kohm és 1 Mohm között van. Ehhez képest a mikrofon bemenetek 1 - 2 kohmos és a vonal bemenetek 10 kohm körüli bemenetei nagyon durván leterhelik a gitár hangszedőjét. A cikkben közölt diagramokból az is látható, hogy az impedancia a frekvencia függvényében hogyan változik, továbbá, hogy a különféle gyártmányok esetében más és más frekvenciánál van a csúcs. Ezeknél a csúcsoknál a legnagyobb a bemenő jel leosztása ha alacsony impedanciás bemenettel szégyenítjük meg a gitárból kijövő jelet. Amennyiben kellően nagy impedanciájú (általában 300 - 500 kohm, vagy még nagyobb) bemenetre vezetjük a gitár jelét, akkor egyre inkább azt a tónust fogjuk hallani, mint amit a gyártó elérni szándékozott. 
    Itt egy kis mellékösvényre térve emlékezzünk meg azért arról is, hogy amikor az optimális bemenő impedanciájú erősítőt használjuk, akkor a gitár - erősítő összeállításunk a kábelen keresztül érzékennyé válik külső elektromos zavarokra. Ezért megfelelő minőségű gitárkábelre is szükségünk lesz. A gitárkábelről már volt szó a blogban, de sok érdekességet lehetne még elmondani a megfelelő kábel fontosságáról. Remélhetően lesz még rá alkalom.
    Visszatérve a gitárunkhoz, ha nem gitárerősítőhöz kapcsoljuk, hanem közvetlenül keverőpultra vagy hangkártyára kell dugnunk, akkor győződjünk meg arról, hogy az adott eszköznek van-e gitár bemenete? Nem általános, de némelyik eszközön megtalálható ez az általában Hi-Z Input vagy Guitar Input  felirattal jelzett csatlakozó. Lehet, hogy egy kapcsoló lesz csak, amivel ezt a funkciót egy kiválasztott bemenetre be tudjuk aktiválni.
    Mit tehetünk, ha nincs ilyen lehetőségünk a keverőn, vagy a hangkártyán, erősítőt pedig valamilyen okból nem iktathatunk be? Szokás ilyenkor valamilyen gitár effektpedált bekötni a gitár és például a hangkártya közé. Ez lehet sima "villanyvasút" pedál, vagy egy multieffekt is, és gyakran a szintillesztésen kívül semmi mást nem csinál, nincs effektként használva. Szoktak aztán kis csöves előfokokat is alkalmazni, akár a keverőpultra, akár a hangkártyára kötés előtt. A gitár jelét nagyon jól lehet csöves elektronikával fogadni és illeszteni. A gitár hangszedője kifejezetten jól érzi magát az elektroncsöves környezetben. Csővel kialakított bemenet esetében alapból jön a nagy bemenő impedancia, míg a félvezetős elektronikák esetében trükközni kell, hogy ez előálljon.

Színpadi hangosításoknál a gitárosoknak gyakran az XLR csatlakozókkal ellátott stage boxra kell csatlakozniuk. Ehhez egy DI-box nevű kis átalakító dobozkát kell közbeiktatni.  Annyit kell még megjegyezni, hogy ha valaki közvetlenül a gitárral csatlakozik rá, akkor tessék gitárra való DI-t használni, pontosan a korábban elmesélt illesztési ügyek miatt! Ha effekten, vagy csöves előfokon keresztül gitározunk, akkor használhatók a fapados DI-boxok is, ám az említett eszközök jó részén meg eleve van XLR kimenet is, és akkor egyáltalán nem kell DI-boxokkal bajlódnunk. Optimális esetben persze a színpadon ott van a gitáros frankó erősítője és a jól felprogramozott effektlánc. A technikus egy-két okosan elhelyezett mikrofont tesz a gitárkombó vagy a gitárhangfal(ak) elé, és tökéletes a gitárhang. Vannak, akik "Y-kábelezést" szeretnek, vagyis megy a keverőre egy drótos és egy mikrofonos jelút is a gitáros cuccától. Ügyes technikus nagyon szép gitárhangzást tud ezzel keverni.
    Azonban kicsit már a profi gitárosok színpadi ügyei felé kanyarodtunk, holott az alapprobléma az volt, hogy kerüljük el az első gitárunk és a lakásban található kiszuperált rádiók találkozását. Az illeszkedésen kívül azonban vannak más érvek is.

     Hangszínezés, effektezés

    A gitárerősítők többnyire kétcsatornásak. Van rajtuk egy Clean  csatorna a csengő, tiszta hangoknak, és egy Overdrive (vagy Lead, Solo, stb.) a torzítós megszólaláshoz. A legtöbb gyártó a két csatornán eltérő hangszín szabályzási megoldásokat alkalmaz. Továbbá a torzítós csatornán van arra lehetőség, hogy a túlvezérlés mértékét spéci módon szabályozzuk. Ezek azok a trükkök, na meg a rafinált belső elektronikai megoldások, amik az egyes híres erősítők (Marshall, Fender, MesaBoogie, VOX, stb.) tipikus soundját adják. Az egyszerűbb gitárerősítőkben többnyire rugós zengetőt találunk, de egyre több gyártó teljes effekt sort is beépít. Szintén folyamatosan bővül a híres modelleket utánzó, szebb szóval modellező erősítők köre is. Ezekről a Line6 erőlködők kapcsán már ejtettem pár szót.

     Hangszórók

    Ha az eddigi érvek nem lettek volna eléggé nyomósak, akkor most jön talán a legfontosabb. A gitárerősítőkbe, még az olcsóbb modellekbe is gitárhangszórókat építenek. Az egyes gyártók a saját hangzási filozófiájuk szerinti speciális hangszórókat készítenek, vagy gyártatnak ismert hangszóró cégekkel. A gitárra való hangszórók leginkább a régen volt "középsugárzók" rokonai. Ma már eleve nem nagyon használnak középsugárzókat a hangfalakban, mert többnyire 2 útra, magasra és mélyre osztják a hangfrekvenciás tartományt. De ha mégis találunk hifi, vagy hangosítási célra szánt hangfalban középsugárzót, azok már nem olyanok, mint a 20-30 évvel ezelőtt gyártottak, és amelyek közelebbi rokonságot mutatnak a mai gitárhangszórókkal. A gitárra szánt modellek valamiféle középhangot sugároznak le. A karakterisztikájuk általában elég szeszélyes képet mutat, de a gyártók ezt tudatosan használják, és hozzájuk illesztik az erősítő áramköröket.
    Néhányan azt mondják, hogy van otthon parlagon egy 2X20 W-os hifi erősítő hangfalakkal, jó lesz a gyereknek az is, sőt, jobb is, mint egy 10 W-os kis kombó! Nos, ezek után gyakran tapasztaljuk, hogy a gitározástól a hifi hangszóró szétmegy. Azt ugyebár konzerv zenére szánták, egy élő gitárjáték dinamikája gyakran túl sok neki. Eltekintve attól, hogy nem is szól szépen rajta a gitár. Még nagyobb gáz az aprócskai számítógépes hangszórókat megkínozni egy kicsit is zúzósabb torzított gitárral. Garantáltan ki fognak purcanni.
 

    Mindez, amiről szó volt, az elektromos gitár jellegzetes hangjának kialakításához kell. Amikor ezekről a dolgokról lemondunk, akkor elvetjük a lehetőséget, hogy a gitárunk valóban úgy szóljon, ahogyan egy elektromos gitárnak szólni kellene. Akkor miért is vettük meg?
    Természetesen erősítő és erősítő között is hatalmas különbségek tudnak lenni, ami hangzásban és árban durván megmutatkozik. Azonban azt szoktam mondani, hogy még egy olcsó gitárerősítővel is előbbre jutunk ahhoz képest, mintha egy házi hifit, vagy számítógéphez kapcsolt multimédia hangszórót hackelünk meg a cél érdekében.
   

    Amint tegnap már említettem, az MP3-ról és más tömörített zenékről szeretnék pár gondolatot megosztani veletek. Akkor csak pár extrém kinézetű MP3 lejátszó bemutatásáig jutottam el.
   

    Egy kísérlet

    Már korábban járkáltak ezek a gondolatok a fejemben, aztán pár napja az Absolute fórumon mobshift belinkelt egy érdekes cikket az Aktív stúdió monitorok topicba (1850-es hozzászólás). A hivatkozott cikk Dr. Sean Olive "Audio Musing" blogjából származik. Angol nyelvű, és aki megérti, annak feltétlenül ajánlom, hogy olvassa el. A szerzőről annyit érdemes tudni, hogy a Harman akusztikai kutatólaboratóriumának igazgatója, és mellesleg az AES alelnöke. Elég nehéz lenne tehát azzal vádolni, hogy nem tudja, mit beszél.
Blogjában viszonylag keveset publikál, amit azonban közzétesz, az igazi szakcikk, és többnyire a laboratóriumukban elvégzett kísérletek, tesztek eredményeinek ismertetése. Mostani cikkének címe: Some New Evidence That Generation Y May Prefer Accurate Sound Reproduction. Magyarra úgy lehetne lefordítani, hogy "Új bizonyítékok arra, hogy az Y generáció értékeli a pontos hangvisszaadást". Az Y generáció alatt nagyjából az 1985 és 1995 között születetteket értik, de több meghatározás is született a korosztályra, a lényeg, hogy nem túl sokkal az ezredforduló előtt születettekre szokták alkalmazni ezt a besorolást, és különféle okosságokat állapítanak meg róluk, merthogy mások, mint a korábbi kiadású emberek. 
    Sean Olive egy nagyon provokatív kérdést próbál megválaszolni. Számtalanszor felvetődik, hogy "ezek a mai fiatalok" (hehe) annyi tömörített zenét nyomatnak a fülükbe, hogy egyszerűen elveszítik a képességüket arra, hogy felfedezzék és értékeljék a finom zenei részleteket, illetve meg tudják különböztetni a precízen megszólaló, részletgazdag zenei reprodukciót az agyontömörített, mindent egybemosó hangzó anyagoktól. Az elektroakusztikai ipar részéről borzasztó egyszerűen hangzik a kérdés: érdemes-e az Y-nemzedék számára jó minőségű hang reprodukáló berendezéseket készíteni? Lesz-e piaca ezeknek, vagy teljesen hiábavaló az elkorcsosult hangzási kultúra gyermekei számára professzionális készülékeket tervezni és gyártani?
    A kérdés, mint említettem, több, mint provokatív, de bizonyosan van létjogosultsága. Sajnos, naponta találkozunk olyan fiatalokkal, akiknek valóban fogalmuk sincs arról, hogy a zene, amit szinte állandóan hallgatnak, az adott készülékből mennyire jó minőségben árad a fülükbe. Egyszerűen elbizonytalanodnak, hogy ha két készülék közti hangminőség különbséget kell megítélni, még akkor is, ha ordítóan durva eltérésről van szó. Számunkra azért is furcsa ez a tapasztalat, mert hozzánk nagyrészt zenélő, aktívan zenét hallgató emberek járnak, és csak saccolni tudjuk, hogy akkor a "civil" fiatalság körében még rosszabb lehet az arány. A helyzetről korábban már írtam egy bejegyzésben. Baráti társaságban, szakmabeliek között gyakran előjön a dolog. A jelenségért szinte minden szakmabeli a számítógépek elterjedésére és a belőle rendszerint igénytelen hangszórókon megszólaló agyontömörített zenékre keni a felelősséget. Belevonják aztán a rémtörténetbe az iPodot és társait, a mobil telefonokat, a Youtube-ra és más média megosztó oldalakra feltett anyagok gyakran iszonyatos hangminőségét, a számos webrádiót és tévét, a hifi- és highend kultusz hanyatlását, és természetszerűleg a kínai ipart. Néhányan már eleve a digitalizált hangot, mint olyant vonnák kínpadra és végeznék ki, de hát ostobaság lenne egy jó szellemet visszaüldözni a palackba azért, mert páran visszaélnek a hatalmával.
    Felmerül viszont a kérdés, hogy honnan lennének képesek a fiatalok megismerni a minőségi zenehallgatás által nyújtott előnyöket, ha mindenhonnan egyformára összemosott, tömörített matériát hallanak csak?
    Aki elolvassa Sean Olive cikkét, az megnyugodva hátradőlhet. Azt írja ugyanis, hogy a középiskolásokkal elvégzett tesztek bizonysága szerint a fiatalok többsége igenis képes megkülönböztetni a tömörített anyagot az eredetitől, illetve egy másik kísérletben a többség sikeresen választotta ki a legprecízebb hangot produkáló hangfalat a tesztelt mezőnyből. Érdemes tehát a gyártóknak továbbra is minőségi audió berendezéseket gyártani, mert lesz kereslet rájuk - vonja le a konklúziót. Az Y-generáció most kerül abba a korba, hogy immáron a saját keresetéből tudja megvásárolni ezeket. Nem mindegy, hogy mindenki olcsó, kínai, egyszer használatos lejátszókat hallgat, vagy azért lesznek páran olyanok is, akik nagyon komoly minőségi elvárásokkal vásárolnak új készüléket. A vizsgálat ez utóbbi feltevést támasztja alá.

    Véleményem szerint a dolog nem ennyire egyszerű. Magam is azok közé az emberek közé tartozom, akik állandóan a jó hangminőség után kajtatnak. Még mielőtt itt páran beleszólnának, hogy ez rettentő szubjektív dolog, közlöm, hogy persze, tudom jól. Azonban akit nem is hajt a vágy, hogy különféle készülékeket meghallgatva magában véleményt formáljon, és eldöntse, hogy milyen hangzást is tart megfelelőnek, azzal nincs is miről beszélgetni ebben a témában. Valami szóljon, oszt kész. A többiekkel persze itt indulnak a parázs hitviták. Analóg - digitális. CD - DVD - SACD - Audio DVD - MP3 - FLAC. Erősítő típusok. Hangfalak. Aztán a kábelek, állványok, és gyakran bejönnek az ezoterikus dolgok, amikor úgy tűnik, hogy az akusztika, az elektronika, a fizika és a matematika értelmüket vesztik. Vagy csak szemfényvesztés? Nem akarok itt most ezekre kitérni, mert sehova se jutnánk.
 

    Veszteségek

    Nézzünk inkább néhány objektív dolgot! Fogadjuk el, hogy vannak tisztességesen felvett digitális hanganyagaink, például CD-n, 44,1 kHz mintavételezéssel, 16 biten, sztereóban. Ez a zeneanyag ugyebár elméletileg (és többnyire a gyakorlatban is) lerakható WAV fájlok formájában. Ha nem követtünk el a CD rippelésnél hibát, akkor lefejtett fájljaink bitről bitre megegyeznek az eredeti anyaggal. Pont ez okozza ugyebár a szerzői jogi fejfájásokat is. Azzal viszont naponta szembesülök, hogy az emberek jelentős része nincs tisztában azzal, hogy a zenei tömörítési eljárások egy része a folyamatból következően minőségvesztéssel jár. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy információveszteséggel. Amikor ezt a hitetlenkedő beszélgető partneremnek elmondom, akkor leggyakrabban azt hallom, hogy hülyeséget beszélek, mert milyen gáz lenne, ha például egy ZIP-ként betömörített Word szövegfájlt kicsomagolva nem az eedeti anyagot kapnánk vissza? Pedig a zenei tömörítések túlnyomó részénél nagyon is erről van szó. A ZIP, ARJ, RAR meg egyéb fájltömörítők használhatók ugyan a zenei fájlok tömörítésére, azonban nem sokat érnek, alig csökken a méret. Kifejezetten digitalizált hangzó anyagok tömörítésére számos algoritmust fejlesztettek ki, melyek közül a legyismertebb az MP3. Mindenkinek javaslom az erről szóló Wikipédia cikk elolvasását, mert röviden összefoglalja a tudnivalókat, és felhívja néhány fontos dologra a figyelmet. Például arra, hogy önmagában a bitrate nem definálja a minőséget, mert a kódoló algoritmus is rendkívül fontos. A különféle kódoló eljárások lényege, hogy kioperálnak a zenéből olyan darabkákat, melyek az adott algoritmus megalkotói szerint túl sok helyet foglalnak el ahhoz képest, mint amennyi információt hordoznak. Felhasználják az emberi hallás sajátságait, vagyis a hogy bizonyos hangzó információkat elnyomnak mások adott körülmények között, és a fülünk amúgy sem nagyon érzékelné ezeket. Természetesen minél kisebbre passzírozzuk össze a zenét, annál több mindent dobálunk ki belőle. A tömörítés mértékét egyrészt láthatjuk abban, hogy mekkorára zsugorodott össze az eredeti fájl. Másrészt jellemzően a tömörített fájl lejátszási bitrate (bitsebesség) értékét szokás megadni. Egy 128 Kbit/sec sebességgel lejátszható anyagból nyilvánvalóan sokkal több mindent kellett kiszedni, mint egy 256, vagy 384 Kbitesből. Utóbbiak tehát közelebbek lesznek a forrásanyaghoz megszólalásban. De nem lesznek azonosak vele. Azzal a tévhittel is gyakran találkozom, hogy ha az MP3-at visszaalakítjuk WAV fájllá, akkor megint visszanyerjük az eredeti minőséget. Erről természetesen szó sincs. Amit egyszer kidobáltunk, az ilyenkor már nem alakul vissza. Jó is lenne. Pár tömörítés után minden zenénk elférne 1 bájton :)
     Nem túlságosan rég elkezdtek terjedni a veszteségmentes hangtömörítési módszerek, pl. a FLAC. Nagyon fontos megemlíteni, hogy ezek az MP3-mal és a többi veszteséges eljárással szemben valóban képesek egy az egyben visszaállítani az eredeti zenét. Működésüket tekintve hasonlóak a ZIP és egyéb megszokott fájltömörítőkhöz, azonban a tömörítési algoritmusok figyelembe veszik és kihasználják a zenei fájlok sajátosságait, így a ZIP-hez képest jóval kisebb fájlok keletkeznek. De amíg az MP3-mal negyedére - tizenkettedére zsugoríthatjuk zenei fájlunk terjedelmét, addig a veszteségmentes eljárásokkal jó, ha a felére sikerül összenyomnunk őket.
    A történet persze kimondatlanul is a pénz körül forog, mert a tömörítetlen vagy veszteségmentes (lossless) formátumokhoz több adathordozó (HDD, CD-, DVD-lemez, memóriakártya) kell, mint a tömör verziókhoz.
    De van a történetnek egy másik vonzata is. Amikor az ember nem kifejezetten azzal a célzattal hallgat zenét, hogy ő mostan rettenetes audiofil élménybe helyezi magát, ideális akusztikájú szobában, kellemes hőmérséklettel, kikapcsolt mobillal, szomszédba átküldött gyerekekkel, hanem "csak úgy" szól a zene, akkor ezek a dolgok más diemenzióba helyeződnek át. Amíg ezt a bejegyzést írom, közben most is egy webrádió szól, 64 k-s AAC kódolással, és ahhoz képest meglepően jól. De nem ringatom magam abba az illúzióba, hogy most ez nagy boldogság. Fogalmazzunk úgy, hogy ez egy jó webrádió minőség. Ha az ember sokat hallgat ilyent, vagy főleg ennél gyengébbet, akkor egy idő után kezdi elveszíteni a képességet a zenében taláható finomságok meghallására. A nagy tömörítés kinyírja a jó dinamikát, összekutyulja a precízen felvett vagy kialakított teret, összemos dolgokat, néha flangelő vagy torz hangokat is hallhatunk. Amennyire tudom, a legtöbb kereskedelmi rádióban is tömörített fájlokból nyomják az FM adást. Ezt aztán hiába hallgatjuk minőségi tuneren, jobb már nem lesz. Érdekes aztán a mostanág beinduló DAB (Digital Audio Broadcasting) adás is, mert ott eleve bitstreamet kapunk a nyakunkba. Néhány ember kampányt kezdett a jó minőségű FM adók megmentéséért. Ráadásul itt a hibajavítás is más séma szerint zajlik, mint a drótos internetnél, emiatt a zenehallgatás során új fajta zavarokkal szembesülhetünk.

    Most szándékosan csak a digitalizált hang kerékbetörése során elszenvedett károkról szóltam. Nem említettem a picurka  multimédia hangszórókat, amit sokan zenehallgatásra használnak, a különféle jobb-rosszabb fülhallgatókat. A '80-as évek elején elterjedt, és akkor sokat gyalázott Orion meg Videoton hifi tornyok és hangfalak helyett a mákszemnyi 5.1-es izéket hallgatja a nép, és áradozik, hogy milyen jól szól. Brummog az alja, cincog a teteje, hátulról támadnak a vadászgépek, elől sorjáznak lövedékek a háborus film alatt. Mi kell még? Többnyire kínai tucat hangszórókkal szerelt holmikról van szó, tehát nem a pár gyártó által kínált méregdrága audiofil rendszerekől beszélek. Azért emlegettem a régebbi magyar hifi cuccokat, mert akkor határozottan volt egy olyan trend, ami elég sok jó fülű, hangzási kérdésekben határozott ítélőképességű embert "termelt ki". Forrásként pedig hagyományos hanglemez, jó minőségű FM adások, szalagos és kazettás magnók szolgáltak. Később még a CD is ebbe a rendszerbe kapcsolódott bele, és csak később jelentek meg a picurka, bevásárló szatyorra meg tornazsákra hasonlító kis kompakt szörnyetegek a lecsatolható 20 dekás hangfalakkal. Nos, ezeken és az utódaikon már tök mindegy, hogy mennyire tömörítjük be a hangzó anyagunkat, nagyjából egyformán fog szólni minden.
     A veszélyt tehát valósnak érzem, hogy a hallási kulturánkat megbikicsunájolják az agyontömörített zenék, a gyengén szóló streamelt digitális műsorszórás, meg a gagyi lehallgató eszközeink. Az egyetlen pozitívum az, ha már az Y-generációnál tartunk, hogy ők viszont roppant jól tudnak tájékozódni akár a megfelelő minőségű zenék beszerzéséről, akár a jó készülékek kiválasztásáról. Tehát - legalábbis elvileg - aki arra vágyik, hogy kiváló minőségben hallgasson zenét, az némi internetes tájékozódás után beszerezheti a szükséges hozzávalókat. Sean Olive fent említett tanulmánya szerint a fiatalok képesek megkülönböztetni a gyenge hangzást a jótól. Azt a kérdést azonban nem tette fel nekik, hogy szükségét érzik-e jó minőségű zenei anyag jó rendszeren való megszólaltatásának, vagy tök mindegy, az szól, ami van!
    Annak is örülnünk kell, hogy a teszt szerint a képesség megvan. A többi pedig szokás szerint eldől majd a marketingen.    
  

    Nézzétek és hallgassátok kellő tisztelettel ezt a gyöngyszemet! :)

   Kedves Gyerekek! Ma este az MP3-ról és más borzalmas dolgokról szerettem volna mesélni nektek. Van ám itt annyi horror, hogy a Grimm-mesék ehhez képest brazil szappanoperák! Azonban másként alakultak a dolgok, ezért most csak egy kis hangulatkeltő postot rittyentek ide. Nézzétek meg mindjárt a képen a kínai ipar e csodás remekművét, amivel lehetőséget kaptok arra, hogy a közönséges oldschool kazettás magnón, vagy egy bontásra ítélt autó rádiójának kazettás lejátszójában meghallgassátok kedvenc zenéiteket SD kártyáról. Bizony. Ha kíváncsiak vagytok még néhány hasonlóan kreatív szerkezetre, akkor látogassátok meg ezt az oldalt!

    Aztán majd beszélgetünk a tömörített muzsikákról is egyszer.

    A Steinberg nem kapkodta el a Cubase 5.5 publikálását. Igaz, azt állította, hogy 2010. 2. negyedévben fogja kiadni, ehhez képest nem késett, még éppen benne vagyunk. Csak már májusban szállingóztak a hírek, hogy hamarosan kijön. A dátum szerint június 2-án kelt a most letölthető verzió. Reméljük, hogy az eltelt időben alaposan tesztelték, és nem ránk hárul a Beta-tesztelés és a friss bugokkal való küzdelem.
    Néhányan a Frankfurti vásár után vészmadárkodtak, hogy annyi újdonság kerül ebbe az update-be, hogy nem ingyenes lesz, hanem fizetős. Nos, végül is sima letölthető frissítés lett, de az a tény, hogy 5.1.1-ről 5.5.0-re ugrott a verziószám, jelzi azt, hogy nagyon sok változást és újítást hoz, és remélhetőleg egy csomó bugot kigyomláltak.
   

    Az első örömteli változást Windows7 feladatkezelő teljesítmény indikátor ablakában konstatáltam. A tesztgépben levő Intel i5 (750) proci magjai között szép egyenletesen osztja el a Cubase a terhelést. Nincsenek az egyik ablakban kiugró tüskék, a másikban pedig szinte zéró terhelés, amint az korábban volt. Összességében a Cubase CPU indikátora is sokkal kevésbé izgágán mozog a korábbi verzióhoz képest, ami nagyobb stabilitást jelent, és nem valótlan a Steinberg-szlogen, hogy most kisebb latencyvel dolgozhatunk a 4 magos rendszereken. Ez nagyon fontos, hiszen innentől kezdve a rendszerünk Windows7 alatt is képes igen nagy erőforrás igényű projektekre. XP alatt, meg 64 bites környezetben nem teszteltem még az 5.5-öt, remélhetőleg ott is megmutatkoznak ezek a pozitívumok.
  

    A szó szoros értelmében látványos fejlődésen ment át a videó anyagok kezelése is. Teljesen átfaragták a video engine-t, bevezették az OpenGL támogatást. Immáron Full HD videók hangjának a szerkesztése sem jelent már problémát. Végre úgy tűnik, hogy normálisan megoldották a videó hangcsere kivitelezését is.

    Számos fejlesztést egyébként a Nuendo-ból emeltek át. Néhány nagy CPU zabáló plugin erőforrás igényét is jelentősen lecsökkentették, konkrétan például a LoopMash és az egyik  korábbi bejegyzésben már emlegetett REVerence is ezek közé tartoznak. Alaposan átalakították a MediaBay-t is. Első körben áttekinthetőnek tűnik, de nyilván majd munka közben derül ki, hogy minden kéznél van-e, és hogy mennyire praktikus ez az elrendezés.  Érdekes lett a Sample Editor is. Nagyon hatékony szerkesztési módokat tesz lehetővé, valószínűleg a felhasználók gyakorlati tapasztalatai alapján dolgozták át. Rendesen megdolgozták a "VST Connections" menüt is, aminek eredményeképpen áttekinthetőbb képet kaphatunk a rendszerünkről több I/O-s hangkártyáknál, illetve összetettebb routolások esetén. Bővült az esemény automatizálásnál használható lehetőségeink köre is.
    A fentieken kívül is még sok mindent átvariáltak. Szükségünk lesz a változásokat felsoroló 80 oldalas PDF áttanulmányozására, ha minden újdonsággal tisztában akarunk lenni. Feltétlenül nézzétek át a 11 oldalas Version History-t is, mert fontos instrukciók vannak benne pl. az i5 / i7 procikkal kapcsolatban, illetve ott a jó kis Bugfix táblázat, valamennyiünk örömére :)

    Az ismert Moldova könyv címét kifacsarva azokra a szerencsés szerencsétlenekre gondolok (magamat is beleértve), akik az elektronikával közvetlen kapcsolatba kerültünk. Nem arra gondolok most, hogy hányszor rázott meg bennünket a villany, hanem arra, hogy az érdekes készülékek csodálatán túllépve beleástuk magunkat a működés alapos megismerésébe, ami lehetővé tette, hogy képesek legyünk javítani, sőt saját készülékeket építeni.
    Emberek, aki nem élte át azt, hogy milyen az, mikor sok átpuposkodott éjszaka után a saját készítésű készülékházban a saját tervezésű és maratású nyomtatott áramkörre beültetett áramköreink végre frankón azt csinálják, amit mi szeretnénk, annak fogalma sincs, miről beszélek. A többiek pedig buzgón bólogatnak :)
    Elméleti tanulmányaink teljesen más értelmet kapnak akkor, amikor a gyakorlati kérdések tükrében azonnal visszaüt, hogy valamit értünk, vagy csak gondoljuk, hogy értjük. Gyerekkoromban, meg még később is az elektronikai hobbi elég költséges kedvtelés volt, a lemezvásárlási igényeimmel együtt totálisan felemésztette a zsebpénzt. Azonban ezt elég szépen ki lehetett egészíteni rádiók, magnók, egyebek javításából befolyt adományokkal. A barkácsolás és a javítgatás során az ember olyan gyakorlati tapasztalatokra tesz szert, amilyeneket semmiféle tananyagból nem lenne képes elsajátítani. Ma már fillérekből (ha lenne még ilyen pénz) lehet vásárolni kiváló alkatrészeket, tehát egész csekély pénz szükséges ahhoz, hogy valaki beleássa magát a gyakorlati elektronikába. Ezért minden fiatalt arra bátorítok, hogy ha van kedve, alakítson ki magának egy kis műhelyt, vagy szerelősarkot, és kísérletezzen! Az egyetlen lényeges dolog, hogy pontosan értse, milyen veszélyek vannak a feszültség alatti munkának, és addig, amíg nem jut el megfelelő jártasságra, kizárólag kisfeszültségű (elemes, adapteres) cuccokkal kísérletezzen! Az érintésvédelmi és egyéb munkavégzési szabályokat persze mindig meg kell tartani, meg hát ha ész nélkül kötözgetünk, kapcsolgatunk, akkor a saját munkánk eredményét is tönkrevághatjuk.  
   Azok számára, akik kifejezetten zenei elektronikai barkácsolásra adták a fejüket, rendszeresen közzéteszek hasznos linkeket, remélve, hogy ötleteket, paneleket, kapcsolási rajzokat, félkész kiteket találtok, szóval tápanyagot a kísérletezéshez és az építéshez. Ezeket a cikkeket a "barkácsolás" rovatban lehet kigyűjtve megtalálni. Ha sikerül megfelelő szintre eljutnunk az elmélet megértésében és a gyakorlati munkában, akkor már hozzányúlhatunk gyári hangszerekhez, szóval óvatosan megpróbálkozhatunk olyan feladatokkal is, amelyektől a Mekk Elek... bejegyzésben mindenkit óva intettem.

A PAIA Electronics egy nagyon régi (1959-es) alapítású amerikai cég. A kínálatukban sok olyan készülék, kit szerepel, amelyek hasznosak lehetnek a barkácsolóknak. Az egyik legnépszerűbb termékük a Theremax theremin.
Tudjátok, a teremin az a hangszer, amihez nem kell hozzáérni, elég, ha az ember mutogat előtte :)

A cég különféle elkészültségi fokú készleteket kínál, aszerint választhatunk, hogy mennyire vagyunk profik a szerelési munkában. Az árak nem veszélyesek. A PAIA kínál moduláris analóg szintetizátor kitet is, meg még egy csomó bizgenytűt, panelt, modult, amikre szükségünk lehet. Érdemes hát alaposan körülnézni elektronikus katalógusukban. Nagyon szolgálatkészek is, ha valamilyen kérdés van, egyből segítenek.

Az erősítők teljesítményéről

    Ha valaki hangosító rendszert szeretne beszerezni, akkor rendszerint az merül fel első kérdésként, hogy mekkora teljesítményű berendezések kellenek? A legtöbb ember elég egyszerűen megfogalmazza az igényeit:

• Legyen kicsike, lehetőleg férjen bele egy sporttáskába az egész.
• Nagyon egyszerű legyen a kezelése, maximum egy forgatógomb megengedett. Na jó, esetleg kettő. Ne igényeljen felügyeletet.
• Szóljon szép tisztán, dinamikusan, akkor is, ha jó nagy hangerő kell.
• Legyen nagyon olcsó, lehetőleg az egész 100.000 Ft alatt.
• Ha egy több tízezer fős Madonna koncertet kellene hangosítani szabadtéren, arra is legyen elég a hangereje.

   Azonban ha már kicsit is foglalkoztunk hangosításokkal, akkor tudjuk, hogy a felsorolt öt pont mindegyike éles ellentétben áll a maradék néggyel, de legalább a négyből hárommal. Feltétlenül kompromisszumokat kell tehát kötnünk. Az egész hangosító kérdés hihetetlenül összetett, és apró darabkákban tudunk csak foglalkozni az üggyel. Eddig a hangrendszer vezérlő kontrollerek, a vezetéknélküli mikrofonok és a térmikrofonok kerültek terítékre a korábbi bejegyzésekben, illetve ha itt jobb oldalon a "Rovatok" dobozban rákattintatok a hangtechnika linkre, akkor kilistázza a blog azokat a bejegyzéseket, ahol a témával összefüggő dolgokról van szó. Természetesen minden alkalommal csak a felszínt kapirgáljuk meg, hiszen a mélyebb, szakmai alaposságú elemzésekre nyilvánvalóan nem egy blog való. Ugyanakkor nagyon sok biztatást kaptam a korábbi hasonló bejegyzések kapcsán. Sokan vannak úgy, hogy bár ismerik az alapfogalmakat, mégis belevesznek a gyártók és szakma által néha mesterségesen generált lila ködökbe, nem beszélve a témával kapcsolatos számtalan városi legendáról, melyek tovább fokozzák a bizonytalanságot.

    Most egyetlen témakört nézünk meg egy kicsit alaposabban, az erősítők teljesítményét. A hangrendszer megvásárlása előtt általában ez az első kérdés. Hány wattos legyen a cucc? Mi más megközelítésben szoktunk nekiesni a történet megfejtésének. Milyen körülmények között, hány ember számára, milyen hanganyag továbbítása a cél? Kicsi klub, pár akusztikus hangszer finom kihangosítása? Művelődési ház, sokféle rendezvénnyel? Árubemutatók hangosítása? Iskolai rendezvények? Templom, konferenciaterem? Szabadtéri koncertek? Mind más igényeket vetnek fel. A cél ismeretében lelki szemeink (füleink) előtt legelőször hangfalak, vagy hangfal rendszerek sejlenek fel. A potenciális hallgatóság és az elhelyezési lehetőségek, meg a hangzó anyag nagyjából meghatározzák, hogy milyen konstrukciókban érdemes gondolkodni. Ilyenkor még sohasem wattokban spekulálunk, hanem decibelben, mégpedig az akusztikában használt decibelben, ugyanis a decibelt használjuk az elektronikában is, de most a hangnyomásszintekről van szó. A megkívánt hangosságot aszerint is át kell gondolnunk, hogy mennyire zajos közönséggel van dolgunk, illetve nagyobb terekben figyelembe kell vennünk a hangszórók iránykarakterisztikáját is. A különféle konstrukciójú hangfalak nem egyformán terítik a hangot oldalirányban, illetve föl-le, nekünk pedig arra kéne törekednünk, hogy az egész nézőtéren egyenletesen jó legyen a megszólalás. Az igények és a lehetséges hangfal elhelyezések ismeretében tehát sacc/kábé adódik valamekkora dB érték, ami a feladathoz szükséges. Ez alapján választhatunk hangfalakat, hangfalcsoportokat, amik ezt képesek teljesíteni. A hangfalak adatlápján aztán megtaláljuk, hogy mekkora teljesítményre specifikálja őket a gyár, megadják továbbá, hogy 1 Watt teljesítménnyel meghajtva mekkora hangnyomást keltenek 1 m távolságból mérve. Nos, ez az legfontosabb paraméterünk, a hangfal érzékenysége. A másik érdekes adat a maximális hangnyomásszint, amit SPLmax-ként szoktak megadni. Ezek ismeretében már képet tudunk alkotni az adott hangsugárzó által prezentált hangerőről és dinamikáról. Megnézve az adatlapokat láthatjuk, hogy az egyes hangfalak között sokszor igen nagy különbségek vannak. Vagyis ugyanakkora teljesítményt belepumpálva egyik hatalmasat szól, a másik még csak éppen gondolkodik, hogy megszólaljon-e? Ezért nem érdemes annyira beleveszni a Watt-témába, legalábbis első körben. A hangfalak teljesítményéről és a hatásfokról (vagyis hogy adott teljesítmény hatására mekkora hangnyomásra képes) egy későbbi alkalommal szeretnék majd beszélni, most az erősítőt nézzük meg!
     Vegyük azt az állapotot, amikor már tisztáztuk, hogy milyen hangfal kellene nekünk! Ha komoly gyártóval állunk szemben, akkor nagyjából elhihetjük az adatlapját. Azonban mindjárt van egy zavarbaejtő paraméter az adtok között: a teljesítményre többnyire három adatot adnak meg. A legkisebb a szinuszos, a középső az RMS, a legnagyobb a peak. Régebben a hangszórókra és a hangfalakra csak a szinuszos teljesítményt adták meg. Nem is volt ebből semmi baj, tudhattuk, hogy amíg ebből indulunk ki, addig a hangszórónk jó eséllyel egyben marad. Szinuszos teljesítmény alatt azt a teljesítményt értjük, amit a hangsugárzóra vezetett tiszta szinuszjellel meghajtva képes egy megadott csekély torzítás mellett tartósan lesugározni. Ráadásul mindezt nem csak a szokásos 1 kHz-en illik produkálnia, hanem szélesebb frekvenciasávban is. A gyártók aztán rájöttek, hogy ez egy túl szigorú specifikáció, hiszen a tartós szinuszjel igen nagy igénybevételt jelent. A valódi zenei anyagokban többnyire rövidebb, erőteljes impulzusok, és kevésbé erősen kivezérelt részek váltogatják egymást, és rövid időtartamra a hangsugárzók a szinuszoshoz képest jóval nagyobb teljesítményeket is elviselnek, sőt, még a fülünk számára kellemetlen torzítások sem alakulnak ki. Az ilyen rövidebb időre még feldolgozható teljesítményt gyakran RMS-nek titulálja a gyár, azonban van itt egy terminológiai zűrzavar. Szerintem szerencsésebb, ha zenei teljesítménynek, vagy hasonlónak hívjuk. A peak pedig arra utal, hogy ez a maximális teljesítmény, amit a hangsugárzó rövid időre károsodás nélkül elvisel. Ez már a mesék birodalmába sorolható érték, bár a gyártók szorgalmasan megadják, sok esetben pedig a kereskedők, webáruházak ezt az egy értéket jelenítik meg, mint teljesítményjellemzőt. Nagyon nagy hiba. Amikor egy átlagos árú hangfal adatlapján ilyent látunk: "Teljesítmény 300 / 600 / 1200 W", akkor egy 1200 wattos erősítőnek még a közelébe se tegyük, de még egy 600 wattosnak se. Az igazság a 300 W. Remélhetőleg.
    A kép persze kicsit árnyaltabb. Az erősítőket ugyanis manapság szinte mindig 4 ohm terhelésre specifikálják, a hangfalak zöme pedig 8 ohm impedanciájú. A komolyabb erősítőgyártók megadják, hogy a készülék 4 ohm, 8 ohm, esetleg ettől eltérő impedanciájú hangszórókra mekkora teljesítményt képes leadni. Ha a fenti hangfalunkat nézzük, akkor valószínűleg a 2X500, 2X600 W teljesítmény / 4 ohm - ra speckózott végfokok között fogunk olyanokat találni, amelyek 8 ohmra 280 - 320 W között teljesítenek, és az nekünk elvben jó lesz. Nem lesz túlhajtás, tűzeset, füstbement buli.
    Másrészt ott vannak például a Harman-csoport berendezései. Ők azt mondják, hogy a megadott hangfalteljesítménynél nagyobb (másfél-kétszeres) teljesítményű végfokokat válasszunk, és azokat járassuk kisebb teljesítménnyel. A filozófia tiszta és érthető. Azt mondják, hogy a nagy teljesítményű erősítők visszafogottan járatva teljesen mentesek mindenféle torzításoktól és kiválóan leadják a dinamikát. Ha a kisebb teljesítményű végfokokat a névleges teljesítmény közelében járatjuk, akkor már kezdenek megjelenni a torzítások a kimenő jelben, amiket a hangszórók, különösen a magas sugárzók nagyon rosszul tolerálnak. A Harmannak a JBL és Crown rendszerekkel kapcsolatos filozófiája tehát hibátlan, csak nem értelmezhető a magyar viszonyokra, ahol az elv rendszerint az, hogy szóljon, ami a csövön kifér :) Ráadásul nyilván a nagyobb erősítők magasabb árat is jelentenek, és ez megint nem HU-kompatibilis sajátság. 
    Eljutottunk tehát az erősítőkig. Feltételezzük, hogy tudjuk már, mekkora teljesítményre van szükségünk, nézegetjük tehát a gyártók adatlapjait. Itt sem lehetünk azonban biztosak a dolgunkban. Az utóbbi időszakban nagyon sok olcsó kínai végfok került a forgalomba, és ezek egy része bizony borzasztóan nem tudja a papíron feltüntetett teljesítményt produkálni. Sokan tanácstalanok emiatt a választás előtt, mert nem tudják, hogy az adott készülék valóban tudja-e a dolgát? Annyit mindenképpen mondhatok, hogy a legtöbb neves gyártó (pl. Electrovoice, Dynacord, Crown, Numark, Australian Monitor, Phonic) megfelelnek a deklarált teljesítményadatoknak. Általában a drága végfokok rendben vannak, az olcsóbbakat tekintve (hadd ne mondjak neveket) viszont jó óvatosnak lennünk. Ha kétségeink vannak, akkor pedig némi alap műszerezettség birtokában ellenőrizhetjük, hogy mit tud a végfokunk. 

   A szervizünkbe betévedő emberek gyakran ijedten néznek a kép közepén látható két objektumra, mivel valamiféle robbanó berendezésnek vélik őket. Holott csak a mérésekhez szükséges műterhelések, amiket házilag gyártottam, a szépemlékű Ezermester  és Úttörőboltban bagóért megvásárolt 6 - 6 darab 47 ohm / 160W - os ellenállásokból. Így az eredő ellenállás 47 / 6 = 7,83 ohm, jó közelítés a 8 ohm-ra. A 6-os bombacsomag pedig 960 W teljesítményt jelent, így rövid ideig akár 1000 W-os cuccot is méricskélhetünk, persze akkor már villanykályha üzemmódba megy át. Kell aztán egy tiszta szinuszt kiadni  képes jelgenerátor, aminek a kimenő jelszintje a kellő tartományban szabályozható.
Szükségünk van még egy oszcilloszkópra, amin ellenőrizhetjük a jelalakot. Nem hátrányos, ha ez egy kalibrált szkóp, mert akkor egyből le is olvashatjuk a feszültségértékeket. Ne felejtsük el, hogy a szkópon a PP (csúcstól csúcsig) értékeket olvassuk le, ami ugye 2,83-szor (négyzetgyök2 X 2) nagyobb az effektív értéknél. Nem baj, ha nem kalibrált a szkópunk, mert az effektív értéket elég pontosan tudjuk mérni egy normális multiméterrel. Ezzel szemben viszont az a követelményünk, hogy abban a frekvenciatartományban, amiben mérünk, lineáris legyen. A multiméter adatlapja megadja, hogy mi az a frekvenciasáv, ameddig pontosan mérhetjük a feszültségértéket. Ha nem vagyunk ebben biztosak, akkor elég, ha beállítunk egy amplitúdót kb. 1 kHz-en a szkópon, és eltekerjük a generátort a legmélyebb és legmagasabb frekikre, ahol még mérni akarunk. Ha jó a generátorunk, akkor a szkópon a hangfrekvenciás sávon belül ugyanakkora amplitúdókat látunk. Ha a mérőműszerünk is konstans értéket mér, akkor jók vagyunk. Picike, 1-2 százalékos eltérés persze előfordulhat, ez még házilagos mérésnél elfér.
    A felső képen egy tiszta szinuszt látunk. Ezt a mérendő erősítő kimenetére kapcsolt műterhelésen mérsékelt kivezérlés esetén mérhetjük. Kérdés lehet persze, hogy miért műterheléssel, és miért nem valódi hangfallal terheljük a mérés során az erősítőt? Először is azért, meg simán meg lehetne süketülni. Másodszor, mert ki garantálná, hogy a hangfal túléli? Mint említettem, a papír speckókba vettet bizodalmam mérsékelt. Harmadszor pedig a hangfalak terhelése komplex impedanciát jelent a műterhelés sima ohmikus ellenállásával szemben. Igaz, hogy valós helyzetben szintén ez van az erősítőre akasztva, azonban méricskéléskor ez a süketségtől eltekintve is gondokat okozhatna nekünk.
   Ezen a képen már látható, hogy a szinusz jel alja és teteje kezd kicsit behorpadozni. Füllel még alig lehet hallani, de amikor szinuszos teljesítményt mérünk, akkor idáig már nem engedjük a bemenő jelet. Vagy most szépen visszaveszünk a kivezérlésből, amíg szabályos szinuszt nem látunk, és akkor olvassuk le a műszert. A kapott effektív feszültség érték négyzetét elosztjuk a terhelő ellenállással, és megkapjuk a teljesítményt. 1 kHz-en én most például a méricskélt végfokon 44,6 V-ot kaptam, addig tiszta volt a jel. Ebből kiszámolva a fenti műterhelésre kb. 250W teljesítmény adódik. A mérés természetesen elnagyolt, de ha például a gyártó 350W-ot specifikált volna, mindjárt felháborodhatnánk. A mi esetünkben pont az ellenkezője történt. Egy Crown LPS 800 volt a teszt alanya, amire 8 ohmra mindössze 150 W-ot ad meg a gyár. Az adatlapon persze szerepel, hogy ezt 0,5% THD-ra garantálja, és én ennél biztosan nagyobb torzításig vittem el. Szemmel állítólag nagyjából a 3-5% a szkópon az észlelhetőség alsó határa, de ez nagyon szubjektív. Precíz méréshez torzításmérő is kellene, ami már nem kommersz eszköz. A lényeg viszont az, hogy amíg láthatóan nem torzul a szinusz, akkor még bőven a használható tartományon belül vagyunk az erősítőnkkel. Megmértem 4 ohmra is a cuccot, akkor 350W teljesítményt tudtam kényelmesen kivenni, ami szintén magasabb, mint az adatlapon közölt 300W. Az ok ugyanúgy abban rejlik, hogy én nyilvánvalóan kicsit nagyobb torzítást engedtem meg, mint a gyárilag deklarált 0,5%. De még szemmel most sem látszott semmi a jelen.
   Bemutatok azért egy erősebben torzított jelet is, hozzátéve, hogy a hangosítási gyakorlatban azért előfordulnak ekkora kivezérlések is, de ez már sem a hallgatóság fülének, sem a hangfalnak nem kellemes. A korábban bemutatott, enyhe torzítás mértékét egyébként elég nehéz megítélni, mert még igazi "négyszögesedés" nem látható a képen, hanem arról van szó, hogy a tápegység szűrése ekkora terhelésnél már nem képes tökéletesen tiszta egyenfeszültséget kiadni, és a rátranszponálódó 50 Hz egy kicsit meglátszik a jelen. Ez a szkópon egy picit ingadozó csúcs amplitúdóban látszik. Az igazi négyszögesedés akkor következik be, amikor a kimenő jel amplitúdója (a PP érték) megközelíti a teljes tápfeszültség értékét. Tehát ha például egy erősítőről tudjuk, hogy + / - 25 V a tápfesz, a teljes tápfesz 50 V, akkor tudhatjuk, hogy abból az erősítőből 8 ohmra 39 W-nál többet semmilyen eszközzel nem fogunk tudni kiszedni. Különösen az autóvégfokoknál megy a nagy parasztvakítás. Ott persze arra szoktak hivatkozni, hogy a 12V tápfesz miatt amúgy is hídba kapcsolt végfokokkal növelik a teljesítményt. Azonban, ha például 5A-es biztosíték figyel a 12V-os tápcsatlakozás biztosítéktartójában, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy 12 X 5 = 60 W a maximális teljesítmény, amit az a kütyü összesen ki bír izzadni magából. Ha csak nem valami természetfeletti erők működnek a rendszerben, ám akkor gyanítom, hogy nem autóerősítőkbe kótyavetyélnék el a semmiből energiát termelő szerkezetet.
    Pár szót kell szólni az erősítők tápegységéről is, mert meghatározó fontossággal bírnak a gyakorlati hasznosíthatóság szempontjából. A fenti számolás is azt bizonyítja, hogy a szükséges teljesítményt csak megfelelő tápegységgel szerelt erősítő képes leadni. Ha csökken az erősítőnk számára rendelkezésre álló tápfeszültség, akkor leesik a kimenő teljesítmény is, méghozzá drasztikusan, mivel a már említett négyzetes összefüggés érvényes. De mitől is esne le a feszültség? Például azért, mert az alulméretezett hálózati trafó meg a kicsi pufferelkók nem kompenzálják az erősítő áramfelvételének a kivezérlő jel (zene) ütemében történő változását. Ráadásul a legtöbb sztereó végfok tápfeszültség ellátása egyetlen tápegységről történik, így például a bal oldalon fellépő erős kivezérlés hatására a jobb oldal is "leül" egy kicsit, mert lecsökken a rendelkezésére álló tápfesz. Ilyen értelemben persze a fent leírt mérést is úgy illett volna végezni, hogy mindkét végfokot egyidejűleg terhelve hajtottam volna meg az erősítőt. Akkor kicsit kisebb teljesítmény jött volna ki tisztán. De volt itt akkora tartalék, hogy még bőven a gyári specifikáción belül maradtunk volna.   

   A lényeg szerintem mindenképpen az, hogy a hangfalainkat és az erősítőket átgondolt módon illesszük, és ha nem tudunk garantáltan kiváló minőségű erősítőket beszerezni, akkor legalább legyünk tisztában azzal, hogy készülékünk valójában mire is képes, és ezek ismeretében miként bánjunk vele. Másrészt, igaz ugyan, hogy az erősítőkben gyakran igen rafinált áramköri megoldásokat alkalmaznak, de a konstrukciótól függetlenül a teljesítmény meghatározására vonatkozó mérések és fizikai törvények nem bonyolultak, némi elektronikai jártasság és műszerezettség birtokában akár házilag is elvégezhetők.
 

    Az amerikai Tempest zenekarnak mostanában jelent meg az új albuma. Van rajta egy vidám nóta, aminek a címe Let's Live For Today. Hogyan kerül ez most ide? Nos, semmilyen különös apropója nincs. Ez is amolyan válságoszlató dal, mint a múltkor belinkelt Cserháti dal. Egyszerű zene, egyszerű szöveg, de most pont betöltötte azt a fontos funkcióját, hogy engem jó kedvre derített :)
    Ha jó a gépetek meg a monitorotok, ezt akár Full HD-ban is nézhetitek:
 

    Földünk nagyon sok problémával küszködik. Itt van ez a fránya klímaváltozás, aminek következtében árvizek és viharok kavarják nálunk is a helyzetet. Betegségek, járványok, gazdasági és pénzügyi válság, etnikai villongások, földrengések, vulkánkitörések, és mindezek tetejébe még politikusok is nehezítik az életet. Ezen súlyos kihívásokkal nem nagyon tud mit kezdeni a bolygó népessége. Pedig vannak olyan súlyos gondok, amikre meglepő gyorsasággal megszületik a megoldás. Ilyen például a vuvuzela-válság. A foci VB hangját elnyomó, és sok szurkolót a sírba kergető vuvuzela ellen pillanatok alatt rengeteg megoldás született. Immáron bizakodó vagyok, mert azért úgy tűnik, hogy a valóban lényeges kérdéseket (pédául meccs nézés) sikerül világszinten rendben tartani. Most már csak abban reménykedek, hogy a kevésbé kardinális ügyeket (például kisbolygó becsapódás, járványok, egyéb katasztrófák) is ilyen hatékonyan tudja kezelni a világ.
    Ha beütjük a keresőbe ezeket: "vuvuzela szűrő", "vuvuzela filter", "vuvuzela canceler", akkor egy csomó találatot kapunk. Az egy másik kérdés, hogy a "találmányok" egy része kétségtelenül humbug, sületlenség, amivel megpróbálnak hiszékeny focidrukkerek zsebéből pár dollárt kiemelni. Ilyen például ez a megoldás is, amit az ATV oldalán találtam. A sokat idézett Midi.blog.hu is foglalkozik a témával, bemutatva a Prosoniq pluginjét. Az előbb kaptam hírlevelet az Audionamix-től. A céggel korábban az Unmixing Station nevű csodagyanús programjuk kapcsán foglakoztam a blogban.
  Azt állítják, hogy csodálatosan megoldották a vuvuzelátlanítás nehéz feladatát. A mellékelt hangos példák és a videó meggyőzőek, de hát nem biztos, hogy kozmetika nélkül tették fel őket az oldalukra.
   A lényeg mindenesetre az, hogy az ilyen hatalmas globális problémákra nagyon gyorsan képes választ adni a tudósvilág :)